POMPEIA.

– Kedves Leon, úgy látom, hogy ön nem azzal a szándékkal jött a bálba, hogy tánczoljon; hanem inkább látni szeret. Látni pedig sokkal jobban lehet az embernek másodmagával, mint egyedül. Tehát innen a jázminbozót mögűl legjobban körültekinthetjük az egész világot, a nélkül, hogy útjába esnénk valakinek, a ki megzavarja beszélgetésünket, azzal a szeretetreméltó kérdéssel, hogy jól szolgál-e egészségünk? Gyönyörű szép terem! Az egész Etelváry herczegi palota hasonlít az én nornensteini várlakomhoz «kicsiben». Csak a felséges szép park hiányzik körüle, a mi oly mulhatatlanul kiegészítő része egy uri laknak; azok a fenséges négyszáz éves hársfák, azok a nemesi czímerei egy kastélynak. Hja biz azt egy varázsszóra előidézni nem lehet. Épületet lehet emelni pénzért, de a szép terebélyfa ősök hagyománya, s egymást tiszteletben tartó ivadékok öröksége. A szép ősfák hiánya még sokáig el fogja árulni önök fővárosáról az ujdonsült nemességet, hogy ez csak egy európai Chicagó, a palotasorok még magukban nem teszik meg. A másik, a mi első tekintetre az amerikai keletkező új városokra emlékeztet, egy nagyobbszerű templom hiánya. Minden világvárosnak van legalább egy cathedráléja, mely messze kimagasodik a ködből, a miben a többi házak tömkelege összefoly, s jellemet ád a városnak. Önök ezen könnyen segíthetnének. Csodálom, hogy rá nem jöttek még maguktól. Ausztria herczegprímása Bécsben székel, Francziaországé Párisban; az önöké pedig Esztergomban. Milyen könnyen megtehetnék önök, hogy az is tegye át székhelyét Budapestre, s emelje gazdagságával, fényével a fővárost. Akkor aztán majd lenne Budapestnek bazilikája is.2) Hanem azt persze nem azon kellene kezdeni, hogy a hozzá tartozó elemeket szószékről és hirlapokból folyton-folyvást insultáljuk. Nem önt értettem: ön kivétel a sok közül. Annyi bizonyos, hogy egyik irány a másikat kizárja. Gyárkémények és bazilikák egymás szomszédságában egyidejűleg nem emelkednek. Prága ős nemesi fényét csak az Altneu zsinagóga kormos barlangja egészíti ki s a zsidóváros sikátorai. Én nem azt mondom ezzel, hogy az ujabb kor nemességének meg kell vetni az üzletet. Ellenkezőleg. Az üzletet magát kell nemessé tenni. Mi voltunk a földbirtok fejedelmei hajdan; lehetünk mi pénzfejedelmei a jövőben. Miért engednők a pénzbáró, pénzkirály rangját másoknak, mikor azokat magunk is megtarthatjuk? Ön előtt bizonyosan eléggé ismeretes lesz, hogy a katholikus szövetségnek, mely Európa sorsát intézni fogja örökké, nem a péterfillérek perselyében áll minden gazdagsága. Az legalább harmadfél milliárd franknyi tőkével rendelkezik: egy teljes ezer millió osztrák forinttal. S irányt ad a brüsseli és párisi pénzpiaczoknak. E tőkének nagy része a jelenlegi bizonytalan viszonyok között rendelkezhető állapotban van, s csak egy kedvező véleményáramlatnak kell megindulni az ön hazájában, s ez olcsó pénztömeg önkényt ideomlik, s önöknek egy varázsütésre támad minden intézményük, eszközük, a mi gazdagodásuknak életföltétele; lesz jegybankjuk, világkereskedelmük, hitelük, gyáriparuk. Ezek nem dogmaticus subtilitások, ifjú barátom, ezek korszükségek. Ez föld és kenyér. S egy ilyen lendületnél az olyan tehetségnek, mint az öné, magas emelkedés kinálkozik. Egy az ügynek tett jó szolgálat, s ön mint félmilliomos ébred föl. – Én nem tréfálok. Ön ismeri azt a keleti mesét, a hol egy bűvös lakban alvónak tizenkét dzsin jelen meg éjjelenkint, kezébe adnak egy vasvesszőt, aztán ott tánczolnak előtte, nem hagyják aludni, végre mindenik dzsin odadob neki egy réz aspert, s azzal eltünnek; a nyomorult így éldegél tizenkét aspernyi alamizsnából. Egyszer az öcscse hál helyette a megbűvölt szobában, s az a dzsinekre ráver a vasvesszővel, s ez ütésre azok egyszerre arany-szobrokká változnak. Így lesz önnel is. Az ön rézaspergyűjtő fönökét rövid időn megérdemlett nyugalomba helyezzük, s ön lép helyébe, mint lapvezér, s akkor kezében lesz már a vasvessző, melytől a dzsinek aranynyá válnak. De a fecsegés közben egészen elfeledkeztünk a társaságot szemügyre venni, mely előttünk hullámzik. – Ime, itt a magyar «high life». – Ez is új szerzemény: csak azóta támadt, a mióta sikerült önöknek az udvart megnyerni – vendégül. Mert még csak vendég az; itthon nincsen. A budai királyi lak nem rezidenczia még, csak királyi leszálló hely. Most mégis látni már egy magyar főúr tánczvigalmán fényes katonai egyenruhákat és rendjeldíszitett férfiakat. De ezek még mind nem a legfőbbek közül valók. A küldiplomatiának nem a nagykövetei, csak a consulai vannak itt. A jelenlevő katonai celebritások közül legkitünőbb Falbenheim lovag, de ő még csak tábornok, bár derék vitéz, ki Sadovánál nagy érdemeket szerzett s pártunknak kitünő híve: az ő pályafutásának magasabb része azonban még a jövendőben van. Majd meg fogom önöket ismertetni egymással. Ő ugyan az irók irányában kissé feszes, mint a kik merő ellentétei a fegyelemnek, subordinatiónak, hanem önért kivételt fog tenni, úgy hiszem. Az is feltünő, hogy ilyen ünnepélyeken alig látható egy főpapi palást. Más ország előkelő terméből az nem hiányzik. Alig látok többet egy-két violaszín soutanenál, s azok is inkább akadémikusok, mint prælatusok. A születési aristocratia, az meglehetősen együtt van. Az ilyen főurak, mint Etelváry herczeg, valóban mindent megtesznek, hogy az elmulasztottat helyrehozzák. Odahagyják Párist, a hol annyi a finom élvezet; nem mennek Nizzába, a hyerei szigetekre telelni, a mit egészségük megkivánna; lelépnek a küludvarok fényes parquettjeiről, a hol szerepet lehet játszani, s hazajönnek, palotákat építenek a fővárosban, elnökölnek a közgyüléseken, feljárnak a muzeumba főrendeket játszani, ölelkeznek a bundás hazafiakkal, szónokolnak anyanyelvükön, úgy, mint aki nem szokott hozzá, hogy mezítláb járjon a göröngyös úton; olvassák a németből fordított ujdonságokat magyar hirlapokból, samaritánus felebaráti szeretettel hallgatják végig mindazt, a mit a Skala, Coventgarden, Theatre Français, Odeon és Varietésben külön tálaltak fel, itt együtt; vesződnek a közintézetekkel; nevelnek szülőiktől elhagyott gyermekeket, adakoznak minden inség és művészet számára, keresik az elvesztett tehetségeket, szindarabokat játszanak, tableauxokat componálnak, laczikonyhán árulnak szent czélok gyarapítása végett, felöltöznek középkori lovagoknak nemesi ünnepélyek alkalmából, törekszenek a népet kevesebb káromkodásra s több istentiszteletre szoktatni; munkát adnak az itthoni iparosnak és kereskedőnek s mindezzel azt nyerik, hogy torzképeket, carricaturákat csinálnak róluk az élczlapokban: de azért mégis folytatják, mert meg akarják mutatni, hogy az a «kis» ország, mely nekik ideáljuk, mely őseik hazája, nem «volt», hanem «lesz». Lássa ön: ez az, a miben egy hiten vagyunk. De most veszem észre, hogy nagyon is belemerültem a politizálásba. Önkényt jön. A magyar high life férfiairól beszéltem, s itt önkényt merül fel az az észrevétel a szemlélő előtt, hogy a magyar főrend nem az a büszke, önérzetteljes kaszt, a mi az angol, az orosz, a német, még a cseh is; a magyar mágnás érzi azt, a mit én, az indigena érez Magyarországon, hogy keresni kell a nagy zsarnok, a közvélemény jóindulatát, s eltűrni önkénykedéseit. – A magyar főúr már nem is a neve elé, hanem a neve után írja azt, hogy «gróf», «báró», «herczeg»; mintha első volna a lába, azután jönne a feje, utoljára a koronája. Hanem aztán a mi a hölgy-részét illeti a társaságnak, az előtt porrá leszek feltétlen hódolatomban. Hivatkozhatnám első Sándor czárra, ha szükségem volna tekintélyekre, a ki azt mondta a magyar hölgyekről egy tánczvigalomban, hogy «ez egy csupa királynékból álló társaság!» Mily gyűjteménye a szépségeknek! És mily különfajú szépségek; az arczok metszése, az arczszín, a szemek, a hajzat, a termet plastikája, mintha a világ minden nemzetének szépségei tartanának nemzetközi kongresszust. De mindannyi között, valljuk meg az igazat, legjobban meghódít Rafaela herczegnő szépsége. Párisnak ezúttal aligha összeütközése nem lenne a mythologiával. Junónak adná az aranyalmát. Ilyen lehetett Junó leánykorában. A férfi semmivé lenni érzi magát mellette. Istennő! neked társul nem elég egy fejedelem, neked egy isten kell férjül. Csak a végtelen jóság, szelidség, mely arczáról sugárzik, teszi halandókra nézve elviselhetővé emberek közötti megjelenését. Mennyivel másnemű szépség az a másik! Az a miénk. A német szépség. Falbenheim Pompeia, a tábornok leánya. Az a haj nincs rizsporozva, magától oly fehér, mint a len, mint az oxydált arany. Hosszan zilált hullámokban hagyja leomlani, hogy lássák, miszerint nem mesterkélt szinű. Mennyi elevenség arczkifejezésében! Báj, humor, kötekedés egymást fölváltva gyorsan, s néha bűvszerű összekeveredésben. A szellem egyesülve a szépséggel. Akarja ön, hogy bemutassam neki? Most épen végződött a franczia négyes, s ő helyére ment.

– Kérem, magasság!

– Hanem aztán vigyázzon a szivére!

– Nem nagy kár érte, ha elvész.

Ezzel karon fogta Nornenstein fejedelem Leont, s odavezette a magas társaságon keresztűl Falbenheim Pompeiához, bemutatta őt s aztán utána dobta az úszó kötelet; eviczkéljen ki a partra ahogy tud.

– Igen örülök, hogy önt megismerhetem, szólt Pompeia Leonhoz; Nornenstein megigérte nekem, hogy alkalmat ád rá önnek bemutatásával. Én vártam önre.

Leon úgy találta, hogy Pompeiának a fekete szeme is ép oly szelid, szende ragyogású, mint a kék. (Ez veszedelmes assaut volt első fogadásra.)

– Bárónő, tekintse, hogy én a gyenge nemhez tartozom.

– S bánjak önnel irgalommal, nemde? Sajnálom, hogy nem tehetem. Annak bizonyságául, hogy milyen bizton számítottam önre, nézze tánczrendemet. Itt a füzértáncz helye betöltetlen van hagyva. Akarja ön, hogy odairjam az ön nevét?

– Soha fényesebb lapra ne legyen írva a nevem.

– Én azt is meggondoltam, hogy nem koczkáztatok-e vele valamit? Ön lehetett volna a füzértánczra már más valakivel foglalkozva. De én kiszámítottam azt is, hogy nincsen. Én ügyeltem rá, hogy mely hölgynek mutattatja ön be magát. Láttam néhány szót váltani Rafaela herczegnővel és elválhatlan barátnőjével Livia kisasszonynyal, azontúl senkivel sem. Princz Alienortól viszont azt tudtam meg, hogy ő foglalkozott a herczegnővel a cotillonra, s így bizonyosan számítottam önre.

Leon úgy tapasztalá, hogy Pompeiának a kék szeme is ép oly csábító, oly csalfa, mint a fekete.

Kettészakítá a társalgást a rázendülő polka, melynél Pompeia bárónőt a tánczosa sietett elrabolni; arra aztán Napoleon is elszédelgett a társaság közé.

A kinek egy hölgy a cotillonrovatot hagyja fenn, annak nagy oka van e dicsőségével elbizakodni. A két óráig tartó füzértáncz alatt több idő van az ellenőrizetlen társalgásra, mint a keringőre. A kedélyes zürzavarból mindig visszatér mindenki a maga párjához, s két órai megszokás egymást a maga párjának tekinteni: már egy darab együttlét.

A füzértáncz csak a nyugóra után kezdődött; mikor egy lelkesítő vacsora behatása vállalkozóbbá teszi a kedélyeket, mikor a mellbokréták már el vannak hervadva, a hajfürtök lelankadtak, s a csipkefodrok gyürődöttek; mikor már azt mondja az ember mindenre: bouquettra, hajfürtre, csipkére és – szívre: hadd pusztuljon, ha elkezdett!

Nornenstein Octavian fejedelem mérgesen jött ki a férfibuffettből. S fenhangon gondolkozott, úgy, hogy akárki meghallhatta:

(«Átkozott flamand vér! Nem hiába almaboron hízott Mynheer volt az anyai ősöd! Három pohár pezsgő leüti a lábáról. Én csap alul tanultam inni a bort, nem folyondár virág tölcséréből. De azért se fogod csúffá tenni a Nornenstein-czímert!)

Azzal fölkereste Rafaela herczegnőt, s így adta neki elő a bajt.

– Herczegnő! Az én Alienoromon az a baj esett, hogy elcsúszott egy narancshéjban, s kificzamította a lábát. Sebaj; minden jól lesz. Én jövök magamat felajánlani a fiam helyett tánczosul, s igérem, hogy becsületére fogok válni a cserének.

A herczegnő kecsesen nevetett és kezet adott rá. Octavián fejedelmi rendúr élére állt a colonne-nak, s az egész társaság egyhangú véleménye az lett, hogy soha még elmésebb, ügyesebb cotillonvezér nem működött a küzdtéren, mint a minőt a véletlen ajándékozott. Octavián délczeg és ideges férfi volt, könnyen tánczolt s tánczosnéi repültek inkább, mint lejtettek vele. Az egész mulatságnak új érdeket, vervet adott az a körülmény, hogy az öreg gárda lépett a sorompóba, s bizony megszégyenít minden fiatalt, – Nornenstein hangja, alakja uralkodott az egész teremben.

Az alatt fesztelen beszélgethetett egy ifjú tánczosnőjével, annak széktámlájára támaszkodva.

– Én mindent elolvasok, a mit ön ir. És az mind úgy jön nekem, mintha mindazt a gondolatot ébresztené fel bennem, a mi eddig csak álomban élt nálam. Mások is írnak e tárgyról; de azokon meglátszik a kényszerített buzgóság. Az ön mondatain áttündöklik az egyszerű meggyőződés. És aztán nemcsak azt olvasom, a mit ön ir, hanem azt is, a mit ön ellen írnak. A «Mene, Tekel, Fáresz» minden füzete meg van nálam. Az egy rendkívüli ember. Nem is ember, hanem dæmon. Ötletei elkábítók, világnézete képes a gyönge fejűt elszédíteni; megrémít vakmerőségével, s dühbe hoz kegyetlenségével, melylyel ellenfeleit megkínozza; gyanusításai úgy hasonlítanak az igazsághoz, hogy szinte fájnak az olvasónak. Mondja csak, hogy tudnak az írók egymással ily kegyetlenül bánni?

– Biztosíthatom róla báróné, hogy az nekünk nem fáj. Úgy vagyunk már trainirozva, mint az angol öklözők; egy ökölcsapás, a mitől más ember szerte-szét hullana, számításba sem jön.

– Jól van, azt elhiszem, hogy annak, a ki kapja az ütést, nem fáj az, de hogy nem fáj annak, a ki adja? Hogy nem érzi az ösztönszerű visszaborzadást saját tettétől egy mívelt, becsületben, erkölcsben nevelt ember, mikor egy pályatársát lelkileg megsebesíteni, kínpadra vonni, megölni törekszik?

– Bárónő! a kannibálok nem azért eszik meg egymást mintha haragudnának egymásra, vagy rossz erkölcseik volnának, hanem: mert egymást megenni először is hőstett, másodszor pedig delicia.

– És ön azt mégsem teszi soha. Az ön viszonzásai mindig oly nyugodtak, oly hideg méltósággal vannak tartva. Ez, a mi önre nézve nyert ügygyé tesz minden vitát. A hidegvér meghódít. Én nem jó volnék az ön helyében. Én dühbe jönnék s mindent elrontanék, mikor mindent megtámadva látok, a mi előttem szent. Így aztán nem tudok más boszuállást kitalálni, mint hogy előveszem a gombostűt s összeszurkálom a «Mene, Tekel, Fáresz» minden lapját: azt hiszem, hogy azt mind megérzi az, a ki írta.

– Ah, a bárónő tehát egész harczot folytat mellettünk.

– És azonkívül, a hol önt támadja meg, ott ollóval kivágom a sorból az ön nevét. Szidja a semmit! – Aztán tömjénfüst fölé tartom s ráteszem a fülemet: úgy hallgatom, hogy sírnak benne a rossz szellemek!

Egy újabb cotillonfigura félbeszakítá e társalgást.

Mikor visszakerültek helyükre, Pompeia, még a táncztól lihegő kebellel, újra fölvevé az elejtett fonalat. Tudniillik azt a fonalat, a miből a hálót szövik.

A bókok, a hizelgés már bevégezték szerepüket, következett a bizalmasság második stádiuma: az ismerősök megszólalása.

– Mily hévvel vezényel a fejedelem ő magassága s maga is átugrik a kifeszített fátyolon, s kapkodja a felvetett zsebkendőt és pihenés közben elmondja minden összetalálkozónak, hogy neki most Alienort kell helyettesíteni, a ki szegény kificzamította a lábát, s aztán mindenki hasonló komoly arczczal sopánkodik rajta, s ajánlja a jeges borítékot.

– Ezt valóban én is baráti kötelességemnek tartottam emlékezetbe hozni.

– És a mellett mindenki gondolja magában, hogy «az ám: megártott neki az, a mit a «fehér lapból» tanult».

Pompeia nem akarta azt mondani, hogy megártott neki a bor: elég volt a «carte blanche»-ra czéloznia.

– Szívdobogást kapott tőle; menté Leon.

– Nem igaz sem az egyik, sem a másik. A princz csak teszi magát gyöngélkedőnek. Ki akarta magát húzni a cotillonból. Ez az egész. Ő kényelmes, önző és lusta. Azt nem bánná, ha az egész hölgytársaság őt mulattatná; de hogy ő mulattassa azt, ahhoz rest. Valami más oka is lehet. De a restség az alapok. Semmi ambitió nincs benne, még csak a cotillon-előtánczosi dicsvágy sem. Készebb azt a szégyent eltűrni, hogy borszédítettnek higyje az előkelő világ, mint hogy kényelmes helyét odahagyja.

«Cotillon!» hangzék a fejedelmi vezényszó, s arra Leonnak kötelessége lett hölgye karcsú derekát rögtön átölelni, magához szorítani, s neki eredni vele a világnak; az ezüst szőke fürtök röptében arczához verődtek, az egymásnak ellenmondó szempár szemeibe tüzelt közvetlen közelből: a tündéri zürzavarban el-elhagytak egy tánczoló párt, a tánczosnőben Leon Liviára ismert. Az nem látta őt meg. Lesütött szemmel tánczolt.

Ismét visszatértek helyükre.

– Hallja csak ön: ez önt személyesen is érdekelni fogja. Nornenstein Octavián gyakran eljár atyámhoz, s előttem fesztelenül beszélgetnek. Természetesen, én vagyok a házi asszony. Egyszer azt mondja a fejedelem atyámnak: «Ennek az én trónörökösömnek még is kellene már valami állást szerezni a világban». – «Miért nem küldöd a hadsereghez?» mondá rá az atyám, ki előtt egyedüli rang a katonai. Ő előtte az, a ki kard nélkül jár, lehet akármilyen nagy herczeg, de nem lehet férfi. Erre azonban a fejedelem dühbe jött, s arra fakadt: «tán markotányosnénak küldjem oda?» Akkor aztán elmondta, hogy micsoda bizarr ötlete volt nemrég a princznek. Felöltözött hölgyruhába, egészen a journál szerint, s úgy ment el egyikébe azoknak a báloknak, a hova a hölgyek kiséret nélkül is beléphetnek, s mulatta magát azon, hogy egy pár fiatal embert elbolondíthatott. A rendőrség azonban felismerte, s nem látszott tréfára venni az ötletet. Octavián fejedelemnek sok fáradságába került a dolgot elsimítani, hogy botrány ne legyen belőle. Harczias hajlamai nincsenek. Tehát a feketefrakkos világban kell neki valami fényes állást szerezni, hogy számot tegyen a társaságban. «Lehetne belőle képviselő a magyar országgyülésen,» vélte a fejedelem. Atyám nagyot nevetett rá. «De hát ért ő valamit a magyar törvényekhez, alkotmányhoz?» «Annyit, mint a ház háromötödrésze. Vannak ott poéták, sportsmannok, papok, kereskedők, vannak világcarricaturái, vannak, kik a tanácskozás nyelvét nem értik; vannak, kik a buffeten túl nem is keresik a helyüket; mért ne lehetne Alienor is ott?» – «Az már igaz, mondá az atyám, de hát tulajdonképen mi haszon lenne ő rá nézve, s mi változás állna be a világban ha Alienor princz (megelőzvén a nagykorusíttatás) fiadból atyáddá emeltetnék?» – «Oh Alienor nagyon jó helyen volna ott, mondá Fürst Octavián; ő nevezetes celebritás fogna ott lenni. Nem a szószéken: az rá nézve pitoyable debut lenne, hanem a kuliszszák között. Nincs olyan cselszövő a világon több, mint Alienor. Ez az asszonyi tulajdon nagyon nagy tökéletességre van benne fejlődve. Pártokat aláaknázni, kormányférfiakat kitúrni a helyeikből, vakon rohanó töredékeket eszközül felhasználni, fractiókat összeboronálni nagyon jól értene ő. S a miniszteri székek nagyon közel vannak a képviselői padokhoz.» – «Tán még utoljára miniszter is lehetne belőle!» szólt atyám felkaczagva. «No, hát mi nevetni való van ezen? Egy magyarországi nagybirtokú dynastából? Hiszen úgy is olyan kevés válogatásuk van már a mágnásokban, hogy kénytelenek a professorok közül szemelgetni a minisztereket. Mi teszi a jó minisztert? A jó államtitkár, meg a jó miniszteri ebédek. Csak arra kell ügyelnie, hogy az osztálytanácsosainak a dolgába bele ne avatkozzon, s valódi franczia pezsgőt adasson fel. Tán nem láttunk már ilyen minisztereket még külömb országokban is? Bismarck az iskoláit sem végezte, Persigny nem tudott helyesen írni s Gladstone fiatal korában a kakasviadalon kívül egyebet nem kultivált.» Az atyám erre egyre kaczagott. «De hát mégis miféle ressortot szántál Alienornak?» – «Hát akármelyiket. Legkönynyebben a honvédelmit.» – «De hiszen magad mondtad, hogy nem való katonának.» – «Katonának nem, de honvédnek igen: olyan katonának, a ki csak tartalékul szolgál; hadgyakorlatoknál vaktöltéssel lövöldöz, háborúban ágyúdörejtávolba campiroz, s a kinek a minisztere végre is csak akkor köt kardot, a mikor névnap van az udvarnál. Mindez pedig nem tréfa. Te tudod, hogy mik a végczéljaink? Azokhoz minden eszközt fel kell használni. – A magyar parlament is egy eszköz. A merre az megindul, viszi magával Ausztriát is…» – De most vegyen karjára: a vezér cotillont kiáltott, rajtunk a sor.

Leon ezúttal nagyon kicsinyre szabta az ellipsoid kört, hogy mentül előbb helyére érhessen Pompeiával.

– Szóljon közbe ön is valamit. A ki ránk ügyel, észre fogja venni, hogy mindig én beszélek önhöz.

– Igazolni fogja azt az önzésemet, hogy önt örömest hallom.

– Tehát aztán az atyám azt kérdezte a fejedelemtől: «De hát hogyan fogsz hozzá, hogy fiadat a házba behozd? úgy tudom, hogy a publikumot olyankor haranguirozni kell: pohárral és szóval.» – «A pohár meglesz, szólt Pratz Octavián; pénzt szántam rá eleget. Szónoklatokat a fiam nem tud tartani, hanem van neki egy igen jó barátja, a ki ért hozzá.»

– Az bizonyosan én vagyok.

– Szeretem, hogy kitalálta ön. Aztán mondá: «külömben is le vagyunk ennek a fiatal gentlemannak kötelezve.»

– Tehát annál fogva én vagyok az ő adósuk.

– Várjon csak, Nornenstein fejedelem nagyon sok jóakarattal van önhöz; csakhogy abban a hitben – mondom: tévhítben – él, hogy jóakaratot tanusítani gazdag embernek leginkább pénzzel lehet. Az ő terve princz Alienort az etelvári kerületben választatni meg, a herczeg befolyásával – és az ön vezetésével.

– Ah, tehát már emelkedem a sors létrafokán, már kortesvezérré kandidálnak.

– Teljhatalommal az affaire pénzügyi kérdéseiben.

– A mi a kortesvezérre nézve felér egy syndicatussal.

– Azután elmondtak előttem mindenféle cselfogást, a mikkel választások idején a választókat megnyerni, elfogni, elijeszteni szokás. Ezeket, úgy hiszem, sokkal jobban ismeri ön, mint én és azok az urak, a kik az mondják, hogy ők nagyon értenek a cselszövéshez. Hanem mi nők mégis jobban értünk hozzá. Úgy-e bár, azok után, a miket önnek elárultam, valódi megbántás lesz az, ha önt fel fogják szólítani, hogy vigye el princz Alienort az etelvári kerületbe megválasztatni: «Coute que coute». És én azt mondom önnek mégis, hogy fogadja el e megbizást. – (Vigyázzon! Ránk ügyelnek.) – Tegyen úgy, mintha egy szál jáczintot kérne a virágcsokromból s én azt kinálnám önnek. – Nos, elfogadja?

– A jáczintot nagy triumfussal, hanem a megbizást…

– Azt még inkább. Mondok önnek valamit. Ha beleviszi princz Alienort a választási mozgalomba, a hogy én a szinészt és a szinpadot ismerem, ő a fele játék alatt megszökik az előadásból, s akkor ön marad ott a helyén, kitűzi a saját zászlóját, s maga hozza el az etelvári kerület babérjait.

– Mivelhogy a tábornok ő nagyméltósága nincs jelen, a ki erre az obligát nevetést ismételje, engedje meg bárónő, hogy azt magam teljesítsem.

– Rossz helyütt alkalmazná ön azt. Ön ismeri jól saját értékét, s annak a helynek a nagy becsét is, a melyet a képviselői mandátum megszerez. Ön nem menne oda cselt szőni, áskálódni, hanem nyiltan és lelkesen küzdeni egy eszméért, a minek még most oly kevés előharczosa van; és a mely nekem és sokunknak egész lelkünket betölti. Mi a nem közönséges embert látjuk önben. – S ha önnek mondják azt, hogy a képviselői padhoz a miniszteri szék nem messze van: az nem hiú szólásforma. Lehetnek, a kik önben vélik feltalálni azt, a ki egykor maga után viszi Magyarország vitéz légióit: nem azokat, kik ágyúdörejtávolban táboroznak, hanem azokat, a kik előre mennek az igaz ügyért harczolni. De vigyázzon ön! Forduljon meg! A hölgykeringő járja; a herczegnőt látom közeledni: az önért jön.

Rafaela herczegnő valóban Leonért jött. Megszégyenítette. Ő egy fordulóra sem kérte fel a herczegnőt. Azért is egy hálósipkás cotillonrendet akasztott a mellére.

Mikor helyére ért vele, meg is feddé.

– Ön észre sem veszi hajdani ismerőseit. Nagyon elveszté magát az ezüsthajú tündér szép szemeibe.

– S az ország nehéz gondjaiba.

– Visszaadom önt napjának.

– Még nem, herczegnő.

Azzal Leon meghajtá magát a herczegnő előtt s egy lépést tett Livia felé.

A leányka elérté a közelítést s karjára támaszkodott. Leon vitte őt magával. Most már szemébe nézett. A táncz szilaj lejtése közben azt sugá Leon: «szeretsz-e még?» Livia visszasúgott: «örökké». – Senki sem hallotta mit sugdostak.

– Természetes! szólt csipősen Pompeia hazakerült tánczosához, ha a herczegnő elvitte önt, akkor önnek elválhatlanával is kellett egy fordulót tennie.

– De kedves gyermek!

– Én még sem értem a herczegnőt: mit akar vele? Úgy tartja, mint saját magát. Ezzel szerencsétlenné teszi szegény leányt. Főrangú úr nem veszi el, mert tudja, hogy szegény és nem magas születésű, szegény ember pedig nem mer hozzá közelítni, mert úrnőnek volt szoktatva. Én nem tudom, hogy mi lesz ebből?

– Én sem tudom bárónő.

A cotillonnak vége lett a legelmésebben szabályozott zürzavar után. Leon bucsút vett tánczosnőjétől s gomblyukába tűzte a nyert rózsaszín jáczintot, az Isten kegyelméből uralkodó bálkirálynők becsületrendjének csillagkeresztjét s a megfordulásnál szemközt találta magát Octavian fejedelemmel.

Ily nagy munka után a rendúr még csak nem is izzadt.

– Nos? hát? Lehet önnel még prózában beszélni? Ön tökéletes hódítást követett el. Láttam, ügyeltem önökre. Az egész cotillon alatt a többi férfitársaság nem létezett a bárónőre nézve: a cotillonjegyek mind ott maradtak a fauteuiljében heverve, felhasználatlanul. S mily hévvel beszélt önhöz, és milyen közelből! Hogy az ajkaival mit beszélt? az persze titok, hanem hogy a szemeivel mit beszélt? azt érthette, a ki rávigyázott. S még ez a virág is a gomblyukban! Tökéletes a hódítás. Már most csak törekedjék ön minél gyorsabban gazdag emberré lenni. Egyéb nem kell. Akarja ön, hogy bemutassam a bárónő atyjának? épen itt jön. – «Zárkány Napoleon úr.»

Falbenheim tábornok nem tagadhatta el, hogy Pompeiának édes atyja. Épen olyan világos szőke haja volt; szemöldei és szempillái hasonló fehérek, s à la Haynau bajúsza, mint két halászmadárszárny verte a levegőt röptében. Tíz érdemrend volt a mellén.

A kitünő hadvezér, miután a bemutatott úr nevének sem előtte, sem utána nem hallott semmi felvilágosító minőséget, csakis olyan fejbóllintással vevé tudomásul a bemutatást. A mit Leon rögtön észrevett s azzal katonásan, ujjai hegyét homlokához emelve, sietett a mulasztást készségesen utánpótolni; előadva minősítését:

– Kiszolgált egyéves önkénytes káplár a rezervában a hadseregnél.

Erre megmutatta neki a fogait a bajusza alatt a tábornok, a mi annyit fejezett ki nála, hogy elmosolyodott.

– Ön leányom tánczosa volt a cotillonban, szólt aztán leereszkedőleg. Látogasson meg egyszer bennünket.

– Élni fogok ez engedelemmel.

Azzal «jobbra át»-ot csinált és eldefilirozott.

A társaság oszlóban volt. Leonnak még alkalma nyilt a ruhatárban előkerestetni Pompeia burnuszát és capuchonját s azokat felsegíteni, azután sikerült neki három kengyelfutó fiatal óriás között a leggyorsabbnak lenni s éjben, ködben leghamarább feltalálni Falbenheimék bérkocsisát az urasági szekérvár között s azzal diadalmasan visszatérni és tartani a hintó ajtaját, a míg a tábornok úr kisasszonyát felsegíti a hintóba, s aztán becsapni az ajtót, jó éjt kivánni és megmondani a bérkocsisnak, hogy hova hajtson? a mik mind határozottan kitünő előnyök.

Pompeia, a mint hazaérve, éji toilettjét bevégzé, mielőtt nyugalomra tért volna, elővett egy dobozkát: olyanformát, a minőkben műkedvelő entomologok lepkegyűjteményeiket tartják. Azt felnyította. Sajátságos gyűjtemény volt az. Kártyából kivágott alakok, gombostűvel a doboz oldalához tűzve. Legtöbb a veres-alsó, de makk-filkók is feles számmal. Pompeia most elővette a patience-kártyát s kikeresett belőle egy «valet de coeur»-t, azt kis himzetollójával kinyírta a lapból; aztán hátuljára oda írt egy nevet: «Zárkány Napoleon».

Tehát csak «valet de coeur!» Csak a «szív szolgája».

Ezt is oda tűzte gombostűvel a doboz oldalához.

Olyan bizonyos volt már felőle.

A sok kártya-silhouette között van egyetlenegy, a «szívkirály» is; hanem hogy annak a hátlapjára minő név van írva? azt nekünk Falbenheim Pompeia nem mutatja meg.

Leon is hazatért: ő sem vetette magát az ágyra mindjárt. Előbb kivette a kebléből azt a medaillont, mely annak a védszentnek a képét rejti, a kivel ő tanácsot szokott tartani s a míg ahhoz beszélgetett, az is lassankint elmondott neki mindent szépen.

«Hogy Falbenheim Pompeia téged oly felötlően kitüntetett: az azt jelenti, hegy te egészen közönyös vagy rá nézve; de van valaki más, a kit féltékenynyé akar tenni te veled.

«Princz Alienort gúnyolta előtted, leszólta, nevetségessé tette. Tehát bizonyosan ez az, a kit szeret. Ez a «szívkirály.

«Nornenstein Octavian bemutat téged Pompeiának, őt magasztalja te előtted, tégedet ő előtte. Belétek akarja vitatni, hogy szerelmesek vagytok egymásba. Még azzal is biztat, hogy majd valami országos hitelművelet alkalmával gyorsan szerzett vagyonhoz segít, s akkor semmi akadály sem lesz közöttetek.

«Ezt Nornenstein Octavian azért teszi, mert fél, hogy Alienor bele talál bolondulni Pompeia ezüst-arany hajába s fogva marad benne, mint egy légy.

«Alienor pedig aligha fogva nincs már. Ittasnak színleli magát inkább, csakhogy ne legyen a füzértánczban társa Rafaelának Pompeia láttára.

«Octavian pedig semmiképen sem engedi, hogy Rafaela megmeneküljön a játékból; inkább maga áll be fia helyett tánczosának. Tehát Rafaelát akarja Alienornak megtartani.

«Most azután kioldózik az egész cselszövény csomója. Ezért törekszik Pompeia meghiusítani azt a vállalatot, hogy Alienort az etelvári kerületben képviselővé megválaszszák, a mi őt a legszorosabban csatolná az Etelváry herczeg családjához, míg egy boszantó megbukás, visszalépés összeforraszthatatlan törést idézne elő közöttük.

«Te vagy az, a ki azt végrehajthatod.

«És így jösz bele, te, barátom Napoleon, ebbe a credoba, képviselőségeddel, miniszteri karszékeddel, honvédezredesi paripáddal együtt: – meg azzal a jáczinttal ott a gomblyukadban.»

… Ezeket beszélte az a parányi védszent abban a kis arany dióhéjban Leonnak.

Leon rázárta a képre a födelet, s «azután» megcsókolta azt, a hogy illik a sanctuariumnak csak az ajtaját érinteni halandó bűnös ajkkal, nem magát a szentet; azzal felkaczagott egyesegyedül magában, késő éjszakán.

«Hahaha! Főuraim és delnőim! Hahaha! Hiszen én magam is komédiás vagyok!»

Azzal elfújta a gyertyát, ágyába vetette magát és elaludt ringatás nélkül.