A MIT KÉT LEÁNY BESZÉL EGYMÁS KÖZT.

– Te, Livia, én azt hiszem, hogy mi mind a ketten megőszülünk, a míg ez az oltárszőnyeg elkészül.

– Nehéz mintát választottunk. Az «à la Gobelin» hímzés időt kiván.

– Vagy férjhez vesznek bennünket odáig.

– De ha már elkezdtük, be kell fejeznünk.

– Te, Livia, én nem engedem, hogy te férjhez menj addig, a míg én leány vagyok.

– Nem, herczegnő.

– Csakhogy már egyszer egy «nem»-et is hallok tőled; ámbár ez is csak körülirása az «igen»-nek. Tudod, hogy te vagy az oka annak, hogy én oly kiállhatatlan vagyok?

– Nem tudok sem az egyikről, sem a másikról.

– Azáltal, hogy mindig velem vagy, úgy elkényeztettél, hogy más asszonyi teremtést nem birok tűrni magam körül. Én a fiatal leányokat mind igen rútaknak találom. Egyedül te vagy szép.

– Szép, ha egyedül vagyok.

– Ne csavard el a szavamat! Eszményi szépség vagy, ha mondom. Koromfekete haj, s hozzá sötétkék szemek. Egy országot lehet beszaladni, a míg hasonlót talál valaki. Ez a mindig mosolyra álló finom ajk, a mi még ha haragot akar kifejezni, akkor is csak egy változatát adja a mosolynak; s aztán e gyönyörű tiszta fehér homlok. Oh milyen jól teszik ezek a többi hölgyek, hogy a hajukat à la kanászbojtár lehúzzák a homlokukra s eltakarják azt az egyetlen bájt, a mit még egyik nő is szépnek talál a másikon. A te homlokod engem mindig nagyanyám imakönyvére emlékeztet, a minek elefántcsont tábláját áhítattal szoktam megcsókolni, pedig nem értem, a mi benne van, – mert latinul van; de tudom, hogy az mind szentírás.

– Csak a herczegnő jó szíve találja mindezt rajtam.

– Azért is szeretlek magasztalni, mert ez az egy tárgy az, a mivel fel tudlak ingerelni, hogy nekem ellentmondj. Ezzel az egygyel tudom mindig hogy megharagítlak. S milyen jó vagy még akkor is, a mikor haragszol! Nem használod fel a fegyvert, a mivel boszut állhatnál rajtam. Nem dicsérsz vissza. Más leány azt sipogná: «oh mi vagyok én a herczegnőhöz képest!» Hah! szeretnék tűt szúrni a nyelvébe annak, a ki azt mondja szemembe, hogy szép vagyok. Hiszen tudom, hogy az vagyok! van tükröm, van szemem, látom magamat. Termetem magas, sugár, szoborszerű; vállaim, karjaim gömbölyűek; vonásaim szabályosak; arczszinem fehér és piros; ajkaim teltek; fogsorom fehér és rendes; szemeim nem kicsinyek, s van bennük elég kevélység és tűz; hajam leeresztve térdemig betakar s aranyat játszik a nap nélkül is. Ez csak elég szépség. De ha én nem tetszem magamnak!

– Ugyan mi az, a mi a herczegnőnek nem tetszik magán?

– Hát legelőször is ez a termet. Mi szükség volt nekem ily magasra felnyúlnom? Szobrászmintaképnek növekszem-e? Minden embernek a feje fölött látok el. Más nőnek lábhegyre kell felállni, ha beszélni akar velem. Mért nem vagyok inkább alacsony, hajlékony, eleven mozdulatú? Aztán nem nézhetem a hajamat undorodás nélkül. Miért szőke? Lenne inkább veres! De ha már a szemem fekete, miért nem fekete a hajam is? Kedvem volna pert indítani a gondviselés ellen, hogy ha már szőke hajat adott, miért nem adott hozzá legalább kék szemeket?

– A herczegnő úgy járhatna ezzel a perével a gondviselés ellen, mint Falbenheim Pompeia baronesse.

– Haha! Ezt jól találtad, Livia. Ez csakugyan csodálatos egy jelenség. Egy fiatal leány, a kinek az egyik szeme kék, a másik meg fekete.

– S hozzá a haja se nem szőke, se nem fekete, se nem veres; hanem fehér.

– Csak távolból látszik fehérnek és lámpafénynél, úgy, hogy az ember azt hinné, egy fiatal leány, a ki ősz; vagy albina, vagy rococo parókát visel; de közelről látva és nappal, van rajta valami halavány szinezete a szőkeségnek: olyan ezüstszőke. Hogy rajongják körül a férfiak! hisz láttad! Mindenki őrjöng utána. De én azért még sem szeretnék Falbenheim Pompeiával arczot, hajat és szemeket cserélni. Nekem eltűrhetlen volna az a gondolat, hogy rajtam valami felemás legyen. Hogy mikor valaki a szemembe néz közelről, soha se tudja meg rólam, hogy ki vagyok? Mert közelről csak az egyik szemébe lehet az embernek egyszerre nézni, föltéve, hogy a ránéző nem kancsal. S mikor Pompeia kék szemébe néz az ember, derült, nyilt, őszinte kedélyt lát benne; ha pedig abba a másik szemébe néz, abba a feketébe: ravasz, csalfa szellem ül abban. Egyik szemével vonz, a másikkal eltaszít. A haja is oly csalárd. Távolról nézve szentes matrónáé. Közelről nézve a Loreley haja. – Én ettől a leánytól félek! Kedélye megigéz, meghódít. Az első találkozásunknál «te és te» lettünk egymással. Felvillanyoz, ha beszélek vele. Kénytelen vagyok jó kedvű lenni, ha együtt vagyunk. Irigykedem rá. Megszólom érette, hogy oly dévaj, csélcsap, kaczér, s magamban évődöm, hogy miért nem tudok én olyan lenni? Mikor legutóbb elváltunk egymástól, megcsókolta a szememet. Ez a szemem azóta mindig ég. Jer, tedd rá te az ajkadat, csókold le azt a varázst vagy azt a mérget, vagy nem tudom, mit hagyott ott. Az meggyógyít majd.

– A herczegnő túlbecsül engem.

– Nem, Livia. A te kedves ajkad sokszor meggyógyított már engem: egy okos, szelid szóval; néha egy hallgató mosolygással, a mit én megértek. Nem az te rajtad a szépség, a mit szemmel lehet látni; hanem az a te gyémánt kedélyed. A kit csak nemünkön levő teremtést ismerek, az mind «asszony» a szó legrosszabb értelmében; egyedül te vagy az, a mi a «nő» fogalmában eszményi. Türelmes vagy, mint egy angyal; szenvedni mosolyogva tudó, mint egy hitvértanú; gondoskodó, mint egy jó anya; hűséges, mint egy feleség; engedelmes, mint egy gyermek; pedig az, a kire ennyi jóságot pazarolsz, rád nézve se nem férj, se nem gyermek, se nem szülő: csak egy barátnő.

– Óh herczegnő, hadd csókoljam a kezét. Jó hitves, jó gyermek, jó szülő nagy kincs a földön; de ritkább kincs mindannyinál egy jó barátnő. S ön nekem bizonyára az volt: gyermekkorom óta.

– De hát mért nincsenek ezek a jó indulatok az én szivemben a mik a tiedben?

– Azok az én sorsomhoz való tulajdonok, herczegnő. Az ön helyzetében gyöngeségek volnának azok, nem erények. Önnek más tulajdonai vannak, s azok is eszmények egy nőben.

– Tudom, Livia. S ha testi szépségemről nem szeretek magasztalást hallani, úgy még kevésbbé érint kellemesen, ha lelki tökélyeimről vesz valaki tudomást. Én mindazzal, a mit érzek, tudok, a mi szivemben van, a mit tanultam, a mi a hajlamom, szenvedélyem: elégedetlen vagyok. Én nem szeretem magamat!

– Lehető-e, hogy az, a kit mindenki szeret, csak önmaga ne szeresse magát?

– Szeret-e mindenki? azt sem tudom. Sokan mondják: kevésnek hiszem el. Hanem, hogy én kevés embert szeretek, az bizonyos, s hogy e kevés közé nem számítom magamat, annak oka van. A kit közelről ismerek, minden hibáját látom; s erősebb bennem az itélő, fürkésző szellem, mint a ragaszkodás és ösztön. Atyámat jobban szerettem, mint anyámat. Ez hiánya a gyermeki naivságnak, a mi koromhoz illenék. Meg tudom itélni szülőim sajátságait s azután felkeresem azokat saját magamban. Atyámtól örököltem azt, hogy ha valami jó tulajdont veszek észre magamban, azt eltitkoljam, hogy más meg ne tudja, s ha valami jót akarok tenni, azt oly alattomban tegyem, hogy rajta ne kapjanak. Még valami mást is örököltem tőle, a mit majd csak utoljára gyónok meg néked, te kis papnőm; ne hagyd elfelejtenem. Anyámtól örököltem pedig a kétkedést, a gyanakodást mindenkiben: még saját magamban is. Nem hiszek magamnak, mert nem hiszek másnak sem. A míg ezt az oltárszőnyeget hímezem, azt mondom magamnak: «te most ezzel be akarod hizelegni magadat a mennyei hatalomnál». Mikor a beteg özvegyasszonynak ebédet küldök, azt mondom magamban: «te most azt hiszed, hogy megvesztegeted az Istent, hogy segítsen meg valami vágyadban.» Mikor imádkozom, letérdelve, azt hiszem, hogy komédiázok; épen így vagyok, mikor az anyámat megcsókolom. Pedig akarok áhitatos lenni; de nem hiszek a szívemnek. Szeretném, ha szenvedélyeim volnának, mint más nőknek, a mik boldoggá, vagy szerencsétlenné tesznek. A helyett csak vágyaim vannak, a mik kielégíthetlenek. Szeretnék valami lenni a magam erejéből. De mindenütt találok valakit magam előtt, a ki messze megelőzött. Szenvedélylyel tudtam zongorázni; de a mióta egy hirhedt művésznőt hallottam, nincs kedvem többé a piánót felnyitni. Ezért tettem le a festő-ecsetet is. Nőket ismertem meg, a kik a művészetben többre vitték. Szerettem énekelni is: Patti elhallgattatott örökre. Pedig ezek még csak nők voltak előttem! Gyönyörűségem telt benne, hogy verseket írjak; míg egyszer rájöttem, hogy mi külömbség van a férfi által írt és a nő által írt vers között? A férfi költeménye a százlevelű rózsa, melyben a himszálak változtak át szirmokká; a nő költeménye pedig a zöld rózsa, melyben a virág zöld kelyhe szaporodott el szirmok gyanánt. Letettem a tollat.

– Kár volt. Nagyon szép versek voltak.

– Nem nekünk való az. Mi gazdagok vagyunk és főrangúak. Atyám zászlós úr s a magyarországi három leggazdagabb birtokosok egyike. Az ő egyetlen leányának más pályát nyitott a sors vágyai kielégítésére. Ott a high life tündérvilága, az udvar Olympja. Ez a mi versenypiaczunk. Itt folynak a női harczok, mikben koronák olvadnak egymásba. S én itt érzem magamat leggyöngébbnek. Minden eszközöm hiányzik a hódításra. Nem vagyok se legszebb, se legelmésebb, se leggazdagabb. Mikor azt látom, hogy mennyien vannak nálamnál magasabban, akkor érzem, hogy milyen alant állok. És aztán ha jön is alkalom diadalra, a mit mások hódításnak neveznek: én nem tudok neki örülni. – Mit akartam neked még mondani? – Mire kértelek, hogy ne hagyd elfelednem?

– Hogy még egy tulajdonát örökölte a herczegnő atyjának.

– Igen. Köszönöm. Pedig rá kellett volna jönnöm arról, a miről épen beszéltem. Ha én egyszer valaha szeretnék, igazán, szívemből, azt úgy el tudnám titkolni, úgy eltemetni magamba, hogy soha senki se tudná meg. Arról gondolkodnám napestig, arról álmodnám éjszaka; de az, a kiről gondolataim, álmaim beszélnek, e beszédet meg nem hallaná soha, ha magától ki nem találná. Híve lennék annak a másik embernek, a kinek nevét viselnem kellene; – becsületét őrizném büszkén; – kötelességemet ismerném iránta; – gyöngéd volnék hozzá; – és azt meg nem tudná soha, hogy szívemben nem ő lakozik. Ez atyai örökségem. Anyám beszélte el ezt. A mióta nagy idegbaja úgy elhatalmasodott rajta: valahányszor hozzá megyek, mindig elmondja előttem legtitkosabb gondolatait. Ezért félek is hozzámenni. Azt mondja, hogy fiatal leánynak jókor meg kell tudni mindent s jobb, ha anyjától tudja meg. Néha olyan dolgokba avat be, a mik csak orvosnak valók. A női hivatásról oly realisticus részleteket ismertetett már meg velem, hogy minden kedvem elment tőle. Tehát anyámtól tudtam meg, hogy atyám ifjú korában egy bájos szép leányt szeretett, de a ki csak köznemes családból való volt és nem gazdag, de büszke. E vonzalom nemes volt, mint minden jellemvonása atyámnak. «Azért» szülői elküldték hosszú utazásra. Körülhajózta a földet s mire visszajött, akkorra eszményképe rég férjhez ment, anya is volt s talán boldog. Atyám soha sem közelített hozzá többé; megnősült, rangjához illő nőt választott, gyöngéd férj lett, gyermekek atyja, példás házastárs: de azért anyám soha sem találta meg a szívéhez vezető útat. Hajdani eszményképét holtáig nem látta többé, még a temetésére sem ment el; ámde valahányszor az a nő súlyos balviszonyok közé került (férje tékozló volt), mindannyiszor valami titkos kéz kisegíté a bajból őt és családját. Senki sem ismerte fel a kezet, csak anyám sejté azt. Az asszonyok e tekintetben clairvoyanteok. Látod: ilyen volnék én is.

– A herczegnőnek nem lesz arra szüksége. Választhat a rangjához illő eszményképek közül, a kinek együtt adja szivét és kezét.

– Oh, hallod-e, én nagyon válogatós vagyok. Engem nem oly könnyű megvenni. Annak, a ki engemet arra birna hódítani, hogy én kimondjam neki a szót: «szeretlek», nem egy erénynyel, de mindazon erényekkel kellene birnia, a mik egy férfit egy nőnek «urává» tesznek. Annak szép, deli férfinak kellene lenni, nem elhanyagolt, de nem is cziczomázott külsővel; arczában nemes kifejezésnek, parancsoló tekintetnek, ráncz nélküli homloknak. Hangjában teljes változatosságnak kell lenni, hogy tudjon dörögni, ha indulata fölhevíti, és lágyan könyörögni, ha gyöngéd érzelmei meghunyászítják. Edzett testének kell lenni, a kit ne lássak dideregni, ha hideg van; ellankadni, ha fáradt; ne panaszkodjék apró bajokról minden szellőfuvásra. Legyen ügyes, tudjon verekedni, lőni, lovagolni s a mellett ne legyen kérkedő, veszekedést kereső; hanem lovagias és finom. Lelkének is minden tökélylyel kellene birnia. Jellemén semmi nemtelen vonásnak nem szabad lenni. A jóságnak párosulva az okossággal. Bátornak és szelidnek kell lennie – mindig a maga helyén. Beszédében nyugodt humort akarnék találni; de nem léha élczkeresést s nem sértő sarcasmust. Szeretném, ha kitünő szónok volna. Költői, művészi hajlamokat, azoknak megfelelő tehetségtől emelve, szívesen látnék nála. Jó gazdának akarnám látni, de nem fösvénynek. Követelném, hogy szeressen egész lelkével; de ne féltsen még egy gondolatjával sem. Tudjon nekem parancsolni, de tudjon nekem engedelmeskedni. És mindezek mellett követelném tőle mulhatatlanul, hogy nálamnál minden tekintetben magasabban álljon, még rangban is, hogy ne az én nevem tegye nemesebbé őtet, hanem az ő neve engem.

– Hát hiszen… itt van princz Alienor…

– Princz Alienor! Hát van neked jó dolgod? Hát princz Alienorra ismersz te abban az eszményképben, a kit én előtted leirtam? Hiszen igaz, hogy a rangja magasabb, mint az enyim. Atyja «rendúr» (Standesherr), mediatizált német uralkodó fejedelem; de a princz maga mindannak ellentéte, a mit én, mint férfieszménykép jellemvonásait felsoroltam. Egy férfi, a ki feltünően affectálja a nőiességet, még pedig apró hibáiban. Arczát simán tartja s azt mondják, még festi is fehérre és pirosra; vállfüzőt visel, hogy karcsusága kitünjék; inggallérját szélesen kihajtja, hogy decolletált nyakát mutassa, mint egy kisasszony; fülében gyémánt függőt visel, s keblébe virágcsokrot tűz, kézcsuklóján karpereczet hord s a szinházban és tánczvigalomban legyezővel hűsseli magát. S magaviseletében is mindazt a bizarr törekvést tanusítja, hogy a férfit megtagadja magában: szereti az aprólékos emberszólást, sensitif, szenvelgő, ideges, görcsökről, migraineről panaszkodik, ájuldozik, fél a macskától, rosszul lesz a friss rózsa szagától s végig énekli Rosina bravouráriáját falzett hangon, mint egy ál-Catalani. Ez ugyan udvarlóm nekem, de nem eszményképem, – a kivel megtörténhetik az az ő szerencsétlensége, hogy hozzámenjek; de nem az az én szerencsétlenségem, hogy belészeressek.

– Ki tudja, herczegnő, hátha a szenvelgett nőies külső csak bohóskodás; – hátha a mögött egy erős férfijellem rejlik; a mihez mindez csak takaró álcza?

– Apropos: álcza! Mit szólsz te ehhez a Napoleonhoz?

– Napoleonhoz? Én?

– No ne mereszd rám azt a két égglobust olyan nagyon! Nem a nagy Bonaparte Napoleon Lajos császárról akarom megtudni véleményedet, hanem erről a különös emberről, a kit minden ember úgy hí, hogy «Napoleon öcsém», s a kivel többször találkoztunk itt atyámnál.

– Nem tudok róla mit mondani, herczegnő.

– Akkor én többet tudok mondani. Ez a fiatal ember annak a meghalt nőnek a gyermeke, a ki ifju korában atyámnak eszményképe volt. Már most, ha atyám az ő anyját vette volna nőül, akkor én volnék «ő», vagy ő volna «én». Mégis érdeklő gondolat, hogy vajjon milyen ember lehet az, a kivel így cseréltünk az életben?

– Nagy bohó.

– Azt látom. De épen azt szeretném megtudni, hogy vajjon csupán bohócz-e, vagy pedig «Brutus?»

– Nem tudom.

– Te semmit sem tudsz. Volna csak itt madame Corysande!

– Miért híjuk mi Corysandeot madamenak, mikor még kisasszony?

– A franczia oly udvarias, hogy a kisasszonyokat bizonyos koron túl madamenak czímezi.

– Akkor ő ugyan megérdemli.

– Ő nem oly idős, mint a milyennek látszik azokkal a mély ránczokkal a szája szögletein. Az csak a sok szájösszeszorítástól van. Sokat mérgelődik magában. Hidd el, hogy mikor derült kedélyben van, tíz évvel fiatalabb. A mérgelődés nagyon véníti a nő arczát. Én soha sem fogok mérgelődni.

– Hogy kerüli azt ki, herczegnő?

– Hát mikor valakire megharagszom, legelőször is azt gondolom meg, hogy nincs-e annak igaza ellenemben, a ki megharagított? Azután pedig azt számítom ki, hogy vajjon az a veszteség, a mi a haragoskodás által rám nézve származik, nem lesz-e nagyobb, mint az a nyereség, a mit a megtorlás által magamnak szerzek? s ezalatt megalkuszom a haragommal.

– A herczegnőnek az lehetséges, mert a bántalmak legnagyobb részének elérhetlen magasban áll fölötte; de mit tegyen az olyan szegény teremtés, mint madame Corysande, a ki azt hiszi, hogy őt mindenki bántja, sérti, boszantja; a ki minden közönyös szóban czélzást keres; ha elneveti valaki magát, azt hiszi, ő rajta nevetnek; ha valaki hallgat, azt hiszi, ő rá haragszik; ha valaki más elvégez valamit, a mi az ő teendője volt, cselszövényt fedez fel benne, s mindezek ellen nincs egyéb módja a megtorlásra, mint az, hogy ha megharagszik, hát nem eszik; azt mondja, a feje fáj, s aztán addig koplal, míg csakugyan megfájdul bele a feje s kénytelen vele lefeküdni? Ez az ő harczmodora.

– Pedig a mellett olyan áldott jó teremtés. Engem nagyon szeret.

– Épen ez a szerencsétlenségének legfőbb oka. Ő nagyon ki tudja mutatni külsőségekkel, hogy valakit szeret, s nem hiszi el, hogy a herczegnőnek más modora van: magát mindig mellőzve látja. Most is azért fekszik.

– Hogyan? Én bántottam volna meg?

– Azt is tudom, hogy mivel! Még pedig igen érzékenyen.

– Te tudod, hogy mi baja?

– Sőt azt is, hogy mi a bajának az orvossága!

– Ah, te kis doktornő? Megtudnád őt gyógyítani?

– Ha a herczegnő megengedné.

– Engedném-e? Sőt kivánom.

– De sokba kerül.

– Sokba? Mibe?

– Egy csésze bouillonba, meg egy jó szóba.

– Hát hisz az mind kikerül a háztól.

– A bouillon – elhiszem.

– Elhiszem, hogy meggyógyítaná; de hogy veteted be vele! Én magam próbáltam tegnap is odavinni neki a levest; nem fogadta el, azt mondta, meghal tőle.

– Annak a bizonyos szónak meg kell azt előznie.

– Adtam én neki eleget. Kedvesnek, drágának, angyalnak neveztem.

– De azt az egyet nem adta neki, a mit várt.

– S te tudod, mi az? – Mondd neki hát.

– S a herczegnő beváltja azt?

– Ha te mondod! Ha én megtehetem! S ha meggyógyul tőle!

– Tökéletesen meggyógyul. Egy óra mulva már velünk fog reggelizni, s ha még arra is felszólítjuk, hogy beszéljen mi nekünk a vármegyében történtekről, mendemondákról, akkor tökéletesen megifjítjuk tíz esztendővel.

– No hát fogj hozzá.