XIII. Az a hant, mely ide köt.

És ha az élők elakarnák hagyni ezt a hazát, a halottak visszatartanák őket!

Ankerschmidt akkor tudta csak meg, mennyire szerette leányát, mikor az a ravatalon feküdt már.

Olyan könnyü azt kimondani: „elüzlek, kitagadlak, elfeledlek!“ hanem aztán mikor ott van fehéren, némán, halottan, s zárt ajka szól: „feledj hát!“ akkor nehéz azt elviselni.

Mint a kétszerkettő négy, olyan világosan bebizonyitja azt az ész, hogy hibázott, vétkezett, méltó volt a bünhödésre: nem volt más megoldása az életnek; jót tett vele az Isten, hogy magához vette, – de csak nehezen fekszik az emlék a sziven örökké, s évek mulva is visszahozzák az álmok az eltűnt alakot, s bizonyságot tesznek róla, hogy nem olyan könnyü elmulni, mint meghalni.

Szemébe mondja az álmodó az álomképnek; „te már nem élsz, meghaltál, láttalak eltemetni;“ nem ügyel az arra; ujra eljön, tesz-vesz, mint szokta élve, ébren, s beleavatkozik az élet dolgaiba.

Ankerschmidt nagy hivatalt vállalt, midőn leánya meghalt.

Éjjelét nappalát ez foglalta el.

Tudós doktorokat hozatott, kik a holttestet bebalzsamozzák; művészeket, kik sirboltot épitsenek neki; mig az el nem készül, addig nem lesz temetés.

Maga jegyezte fel egy könyvbe mindazoknak a neveit, kik a halottat meglátogatták, s albumot készitett a levelekből, mik gyászjelentésére válaszul érkeztek. Első helyen állt azok közt az öreg Garanvölgyié, másodikon Aladáré.

Mikor a sirbolt tervet elkészité az épitész, ő maga indult ki annak alkalmas helyiséget keresni.

Patak mellett, a zúgó ér mellett választotta ki leánya örök fekhelyét, a hol a fűzfák ugy szerettek egymással susogni. A szomoru füzek nagyon fognak ottan nőni. A patak mindig fogja dudolni az örök álomdalt az aluvónak.

A mely nap a sirbolt alapját elkezdék ásni, meglátogatta Ankerschmidt urat Garanvölgyiék kasznárja.

Elmondta a kegyes férfi, a mit Isten rábizott, hogy a szomorkodókat vigasztalja vele, s azután áttért arra, a miért urasága küldé.

– Nagyságos uram, a tekintetes Aladár urfi köszöntésével jövök.

– Köszönöm.

– Tetszik tudni, hogy az Aladár urfi indzsellér…

– Tudom.

– Ő ezt az egész határt össze-vissza mérte egy időben, csak ugy mulatságból, ugy hogy azt is tudja, melyik ház esik magasabban, melyik alacsonyabban egész falu hoszant.

– Ugy?

– Az ám… Csodálatos, hogy ő azt is tudja, hogy a nagyságos ur kastélyának az erkélye épen egyenlő magas vonalban esik az öreg ur pádimentumával.

– Szép.

– De nem locskálkodni jöttem én ide nagyságos uramhoz ilyen szomoru alkalmatossággal, hanem azért, hogy megtudtuk, miképen a nagyságos ur kriptát méltóztatik épittetni az Istenben boldogult Hermine tensasszony számára; s tudtára esett Aladár urfinak, hogy a patak mentében tetszik épitkezni; ő tehát azért küldött engemet ide, hogy erről beszélném le a nagyságos urat, mert azt a helyet, mikor a Tisza kiönt, kétölnyi magasan ellepi a viz, s a drága hamvakat el fogná seperni.

Ankerschmidt csak akkor kezdett rá figyelni.

– Mikor a Tisza kiönt?

– Igenis. Minden ötödik-hatodik évben el szokta venni azt a részt.

– De hiszen most uj védgátaink vannak.

– Nem érnek azok semmit. Nem mi csináltattuk… Elég az hozzá; az ér mellékét a föld árja felveszi, az nem sirboltnak való.

Ankerschmidt kedvetlenül hallgatá az ellenvetéseket, neki olyan kedvencz eszméje volt az. A lombos füzfák a hüvös parton.

– Azért a tekintetes ur azt az ajánlatot teszi, hogy ha nagyságod sirboltot akar emeltetni, tessék elfoglalni a nyirdomb napkeleti felét, melynek napnyugati oldalába a Garanvölgyi család sirboltja van épitve. Az egészen száraz, vizmentes hely, s olyan szép ott a szomoru nyirfák alatt.

Ankerschmidt megköszönte az ajánlatot, s elfogadta.

Tehát a szomoru nyirfák alatt!

A domb egyik fele a régieké; a másik fele az uj földesuré.

Ugyanazon fehér levelü fák susognak az ő halottja fölött, a mik a régen alvók szellemeivel már ismerősek.

Egy hét alatt készen kellett lenni az épületnek. A holtak sietsége nagy.

Egy hét mulva ment végbe a temetés Párosult abban a pompa és a gyász. Papok, énekesek messze földről; virágok a föld minden rónáiról; arany és selyem a koporsón, fáklyák és lobogó czimerek; csak a köny telt ki hazulról.

Ankerschmidt katona ember volt; katonának sirni emberek előtt nem szabad.

Az ő szaván nem volt szabad megérzeni annak, hogy e hang most temetésre vezényel.

Mikor a gyászmenet a sirbolt elé ért, mikor a koporsót leereszték az üregbe, mikor a nagy kőfedelet rábocsáták az üreg nyilására, mikor az utolsó Amen elhangzott fölötte, akkor Ankerschmidt vette fel az első göröngyöt, hogy a sirdombra hajitsa.

És ez a hant az, mely nem ereszt bennünket odább.

Ez a göröngy tart bennünket idekötve, mely halottunkat takarja; ez a göröngy avatja fel a földet, melyet eddig csak tapodtunk, hazánkká, melyet térdelésünk szentel. Ez a göröngy magyaráz meg mindent, a ki még ezt nem értette.

E naptól fogva Ankerschmidt lovag bár hová távozott volna is a föld kerekén, visszavonta őt egy hon, egy táj, egy domb, egy hant, a mit megholt leánya sirjára hajitott.