35. Az Achaemenidion.

Achæmenes király idejében találta fel egy persa mágusz e csodaszert, melynek az a bűvös hatása volt, hogy a ki ivott belőle, lett légyen bár a legbátrabb, szilárdlelkű férfi, egyszerre oly gyávaság lepte meg tőle szívét, hogy reszketett a parancsoló szó hangjától is, s az éles kard láttára visszaborzadt, s annyira elveszté lélekerejét, hogy titkait nem birta magánál tartogatni, s ha ily állapotban kikérdezték, legrejtettebb gondolatait is kibeszélte; még csak a nem felelés bátorságától is meg levén fosztva.

Micsoda alkatrészekből készült e csodaszer, annak titkát a mágusz csupán a királylyal közölte; az egyik fiánál hagyta ismét; erről Augiasra maradt, ki abba egyetlen leányát, Agamedét avatta be, halála előtt néhány nappal. Egy embernél több soha sem birta a titkot.

Agamede fiatal korában a spartai király, Kleanthos felesége lett. Még akkor Lycurg törvényei nem egyszerűsíték a spártai erkölcsöket; a király nevezet Spartában sem jelente mást, mint Ázsiában. Kleanthosnak nagy szüksége volt Agamede titkára, majd egy ephor gyanus tekintete, majd egy archon elejtett szava kényteté őt a bűvös achæmenidiont a vendégségi serlegbe vegyíteni; s nem egyszer fedezte fel általa a lappangó összeesküvést, mely az elnyomott lacedæmoni faj szívében mindig talált tápláló szikrára.

Ez italtól a legátalkodottabb gonosztevő kivallá bűneit. A kik azt kóstolák, borzadva emlékeztek vissza azon gyötrelmes szorongásra, a mi egyszerre ellepte tőle az ember lelkét, arra a legyőzhetlen félelemre, melynek nyomása alatt test és lélek iszonyún szenvedett, arra az átkozott érzésére a gyávaságnak, mely ellen küzdeni nem adatott erő: a testi kínzás minden neme álom és játék ehez képest.

Az achæmenidion készítésének titkát azonban Agamede senkivel sem közlé, még férjével sem; Kleanthos sokszor kérdezte azt tőle; a nő olyankor egyszerre haragos lett és indulatba jött; pedig egyébkor oly szelid volt, mint a galamb.

Ez idő szerint kezdődött a második messeni hadjárat. Az elnyomott messeniak leverték kezeikről a helota lánczot s kardot fogtak elnyomóik, a büszke spartaiak ellen; egy fiatal hős, Aristomenes állt ki ellenük a síkra, a ki visszafoglalta tőlük a hegyeket, a városokat, miket Aristodemos elvesztett s a büszke Sparta arra szorult, hogy vetélytársa, Athene előtt megalázza magát, hadvezért könyörögve tőle, ki seregeit a győztes hegylakók ellen vezesse.

Athene gúnyból egy sánta költőt küldött a könyörgőknek: Tyrtæost.

A költő nyomorék volt, keze nem birta a kardot, de lángszava föllelkesíté a csüggeteg népet s Sparta új erővel állt Aristomenes ellen.

Nagy szükség volt e lelkesülésre; künn a hatalomra kapott messenok, benn a lázongó heloták, amott a bátor férfiak kardja, itt a rabszolgák gyáva tőre ellen kellett magát védni az uralkodó népnek.

E válságos napokban történt, hogy Kleanthos palotájában egy idegen férfit fogtak el, ki épen a vízvezetéken keresztül mászott be az udvarra, s onnan egyenesen a király hálószobájának tartott.

Az idegen férfi, midőn fölfedezték, dühösen védte magát megtámadói ellen, azonban a túlnyomó erő végre is letörte, elfogták elevenen és megkötözve a király elé vitték.

Ez nevezetes fogás volt; bizonyosan Kleanthos meggyilkolására lehetett kiküldve, s érdekes volt megtudni: ki által? a messeni táborból-e, vagy lacedæmoni összeesküvés fészkéből.

Ámde kérdezhették ezt az elfogottól; ő semmit sem felelt. Büszkén fölemelé arczát, azt mondva: «tietek vagyok, birjátok minden csontomat; égessetek, tördeljetek, tépjetek össze; meglátjátok, hogy választ nem fogtok tőlem kapni; – még csak azt sem: hogy ki vagyok, és mi nevem?»

Kleanthos akkor levetteté róla a lánczokat, odalépett hozzá, megszorítá kezét, s azt mondá neki, hogy ő ellenségében is becsüli a férfierényt, ime szabadon bocsátja őt és nem kérdezi tőle többé, hogy miért lopózott hálószobájába, sőt meghívja őt asztalához, vidám, barátságos lakomára.

Az idegen meg volt hatva a király nagylelkűségétől s hódolattal fogadá el annak jobbját, ki őt lakomájához vezette.

Még akkor Sparta nem volt nevezetes arról a sovány barna levesről, melylyel később Xerxes követőit úgy elijeszté; az ittas embert sem mutogatták ijesztő példaképen a növendék ifjuságnak; izletes étel, jó bor volt a király asztalán s a bornak, ételnek legkedvesebb fűszere, szép asszony hangja kinálta mind a kettőt.

Agamede szemközt ült a fogoly idegennel, kiről azt mondák neki, hogy ez férjét meggyilkolni jött, összeesküvőktől küldve.

Sokszor látott Agamede ilyen vendégeket úri asztalánál, megszokta, hogy azokkal nyájasan bánjék, fehér kezeivel rakta az ételt tányéraikra, fekete szemeivel mosolygott reájuk, s maga tölté poharaikba a bort és kérte, hogy igyanak az ő egészségére.

Sok czinkos itta így meg az achæmenidiont, a gyávaság mérgét s vallott önfejére halálos titkokat, reszketve, mint a Styx előtt várakozó árny, a kit a szív nem melegít többé.

Agamede kezében meg volt már töltve a bűvös serleg, mely a bátor idegent gyáva reszkető alakká fogja majd átváltoztatni; de ezúttal olyan nehezen esett szívének, hogy őt megkínálja azzal. Az idegen szép daliás ifju volt. Nemes, tiszta homlokán semmi gond redője még. Szemében bátorság tüze világol; az egész arcz nem olyan, mint az orgyilkosoké, de nyilt és szabad, minők a csaták hőseié, kik egyedül állnak szembe hadseregek ellen; kik ellenségeiket nem számlálják, sebeiket nem érzik, szemeiket be nem húnyják a lecsapó kard előtt… úgy sajnálta őt a bűvitallal megkinálni.

Kleanthos tekintetével sürgeté a tétovázót; s egy percz múlva az idegen kezében volt a bűvös serleg, ki azt magasra emelve ráköszönté Sparta legszebb, legdicsőbb asszonyára, a ki nem más, mint a királyné, Agamede.

A mint az idegen kiüríté a serleget, feje fölé tartva azt megfordítottan, hogy lássák, ime egy csepp sem maradt benne! s azután helyére ismét leült: lassanként elkezdtek vonásai átváltozni; arcza fehér lett, mint a márvány; szemei elkezdtek nyugtalanul forogni, ajkai elkékültek s nem birta azokat összefogni, homlokán hideg veríték gyöngyei törtek elő; fölemelt keze reszketett, s a mint az egy élű kés, mit ételnél használtak, élével volt felé fordítva, remegve fordítá azt vissza, hogy fokával álljon felé: – félt a vas élétől.

Az achæmenidion megtette hatását.

– Jó idegen, szólt ekkor hozzá Kleanthos; fogsz-e nekem most felelni előbbeni kérdéseimre?

– Parancsolj velem; hebegé az bénultan.

– Nem mondod-e most, hogy inkább meghalsz, de még sem vallasz.

Az idegen e szóra összeszorítá ökleit; ajkainak lihegésén, izmainak görcsös vonaglásán látszott, hogy küzd magában az átkozott bűvszerrel, hogy eszébe jut hősi bátorsága, hogy lelke kényszeríteni akarja reszkető testét; – hasztalan! a bűvital erős volt; öklei lassankint szétnyíltak, izmai ellankadtak, szemeit elfogta a félelem homálya, reszketve lihegé:

– Mindent kivallok.

– Tehát legelőbb is mondd nevedet: hogy hívnak?

– Nevem Aristomenes, messenok fővezére, rebegé a bajnok, fejét hátrahajtva nyugágya karjára.

Ah! Ez derék fogás volt! Maga a hős vezér! Az ellenség lelke; ő maga Kleanthos palotájában, Sparta falai közt! Ez maga a csaták végdiadala.

– Miért jöttél ide, vakmerő? kérdezé a király, engemet megölni orozva?

– Nem jöttem tégedet megölni, felelt a vallatott.

Kleanthos haragosan ütött az asztalra.

– Valót mondj, mert nyomban megöletlek, ha hazudsz.

– Kérlek, ne rémíts! rebegé a megbűvölt férfi. Látod, hogy reszketek tőled úgy is. Ne kívánd Aristomenestől, hogy lábaidat csókolja, mert ha kívánod, még megteszi. Én nem jöttem azért, hogy meggyilkoljalak, hanem jöttem azért, mert megláttam nődet és az ő szemei oly igézők. Azért jöttem, hogy elrejtőzzem hálószobádban, s midőn Agamede alszik, egy csókot nyomjak arczára, csak egy oly halk csókot, melyre az álmodó fel nem ébred, s azután ismét visszatérjek. – Esküszöm – az istenekre…

Többet nem bírt Aristomenes szólni; ájultan rogyott le a nyugágyról, s ha könyei nem patakzottak volna ki szeméből, azt kellett volna róla hinni, hogy meghalt.

Agamede férje vállára támaszkodva nézte, mivé tette a szép ifju hőst, ki reszket, elsápad és sír; – pedig nem akart egyebet, mint őt egyszer megcsókolni.

* * *

Spartában nagy volt a diadalöröm Aristomenes elfogatásának hírére; Kleanthos az egész hadsereget megvendégelé; a piacz közepére terítettek hosszú asztalokat, roppant amphorákban állt az asztalokon a bor; ihatott mindenki, a mennyit szíve kivánt.

Délig nagy volt a zaj, a víg tombolás a városban; délután elkezdett az mind csendesebb lenni s estefelé egészen elhallgatott, egészen ellenkezőleg az ünnepélyek rendes természetével, miknek hangja délután szokott növekedni s éjszakára éri tetőpontját.

Mi lelhette egész Sparta népét? Senki sem jár az utczán dalolva? senki sem áll ki az utczaszegletre, hős tetteivel dicsekedni? senki sem élteti Kleanthost?

Hát a király maga hol van?

Fáznak a testőrök a palota kapujában, hogy úgy huzódnak a falak mellé, s arczaikat vérteikkel eltakarják, köpenyeiket szájuk elé vonják, s meg nem merik szólítani azt a fehér alakot, mely mellettük elsuhan, a palotából a börtön felé sietve?

A börtönajtó előtt álló őrök is kitérnek előle, mintha nem is látnák s fel nem merik tartóztatni, a mint palástja alól egy éles kard hegyét villantja szemeik elé.

Pedig az csak egy nő; – a király neje, Agamede.

A gyönge szívű asszony megszánta az ifju hőst, ki egy csókjáért életét jött feláldozni; megszánta, hogy úgy megrontá s elhatározá, hogy meg fogja szabadítani.

Mit tett érte? azt hirdeti ez a néma csend Spartában. A ki a mai lakoma borából ivott, otthon ül bezárt szobájában s reszketve hallgatja, mi zörej van ott künn az utczán; az éj nagyasszonya Nyx dörömböl odakünn most, fekete paripák vonják szekerét, előtte fut Lychnos és Thanatos, az álom rémei, s a gyermekrém Pollor, kiöltött nyelvével; reszketni kell ma a dajkameséktől.

A fogoly láncza csörrent; szíve nagyot dobbant, midőn meglátta a királynét tömlöcze lépcsőin leszállni. A bűvital vesztegető mámora elhagyta már szívét; ismét a régi bátorság lakott abban, bár mindarra, a mi tegnap történt vele, jól emlékezék is.

– Hős Aristomenes, szólt hozzá a királyné, bár vakmerőségedért halált érdemelnél, de véredet nem akarom lelkemen viselni. Öljön meg a spartai hős csatában, nem bánom; de ne egy asszony szemeiért, lánczra verve. Börtönöd nyitva van, senki sem fog megállítani; a kapunál parancsolj, hogy nyissák ki és engedelmeskedni fognak, ez órában nem lakik Spartában férfi. De siess! az első kakasszó után ismét felébred minden szívben a lélek, mely most meg van halva s akkor nem menekülhetsz meg.

Aristomenes megragadá a királyné kezét s viszonzá neki:

– Szép asszony, szép királyné, minden asszony között legszebb, miért szabadítasz meg engem? Ha ma elmegyek, holnap visszajövök azért, a mért tegnap jöttem.

– Őrizzenek meg attól az istenek! rebegé Agamede.

– Nem őrizhetnek meg engem. – Meg vagyok őrülve attól a gondolattól, hogy egy csókodat kell bírnom, s azért odavetem éltemet százszor lábaidhoz, ha százszor visszaadod; azért meg ne szabadíts, hanem öless meg, míg lánczaim lekötve tartanak, mert Aristomenes élete mindig olcsó egy csókodért.

Agamede látta lábainál térdepelni a szép ifjut; elgondolá, hogy ilyen hősnek, ily deli ifjunak mért kelljen elveszni egy teljesületlen óhajtás miatt, és azzal lehajolt hozzá, nyakát átfűzte karjával s megcsókolá reszketeg ajkait.

– Már most czélt értél. – Eredj!

Miért ne tette volna azt, ha egy oly nemes életet megmenthetett egy csók által?

Aristomenes e pillanatban oly erőt érze lelkében, hogy ha egész Sparta népe künn lett volna az utczákon, keresztül vágta volna magát rajta. – De nem volt senki ott. Az őrök elhagyták őrhelyeiket; a város kapui nyitva, tárva álltak; bántatlanul térhetett vissza táborába.

Éjfél után eloszlott a gonosz mámor; az emberek kezdtek magukhoz térni, kötelességfelejtett katonák előkeresték eldobott fegyvereiket; siettek elhagyott őrhelyeikre, s reggelre ismét olyan rend volt Spartában, mint azelőtt.

Ámde Aristomenes tömlöcze üres volt.

Hogyan szabadulhatott meg? annyi őrön, katonán keresztül, népes utczákon, város kapuin hogy ment ki? azt nem lehetett kitudni. A kik látták, hallgattak róla. Hogy vallhatta volna meg azt egy spartai: «tegnap gyáva voltam, láttam az ellenséget előttem elmenni és nem mertem rákiáltani».

* * *

Kleanthos egyedül sejté a megmagyarázhatlan titkot. Ő ismeré Agamede bűvitalának hatását s gyanítá, hogy neje szabadítá meg Aristomenest.

S ha e gyanúnak helyt adott szívében, jött utána a másik: miért szabadítá meg? Tán az a szó vesztegette meg szívét, a mit Aristomenes előtte mámorában kivallott? – A szerelemféltés szapora féreg, egyik gyanút a másik után költi ki.

Kleanthos egy napon azt mondá Agamedének, hogy készítse el ismét az achæmenidiont, gyanús ephor fog ülni az asztalhoz; annak a számára lesz az.

Az ephor pedig, kit asztalához ültetett a király, meghittje volt, ki vele egy tervre játszott.

Mikor Agamede megtölté az ephor serlegét, Kleanthos elejté gyűrűjét s kérte Agamedét, hogy vegye fel azt neki.

Mialatt a királyné lehajolt a gyűrű után, az ephor hirtelen elcserélte kelyheiket, a magáét helyezve Agamede elé. A következő pillanatban mind a ketten kiüríték serlegeiket, áldomásul a királyra.

Egy pillanat mulva Agamede érezni kezdé tagjaiban azt a lankasztó zsibbasztást, a mi a lélek felé hat; szíve szorongva kezde verni, mint a bűnösöké, a kik a bakót látják maguk előtt; és még nem tudta, hogy mi történt vele?

Most az ephorra tekinte, az gúnyosan mosolygott reá; azután Kleanthos arczára nézett, az haragban égett; – e pillanatban világos volt előtte minden: az achæmenidiont ő maga itta meg.

A kés az asztalon feküdt előtte; úgy borzadott tőle, midőn azt meglátta, mint szokták azok, a kik e bűvszertől ittasultak; a mint kezét rátette a vasra, idegei rángatózni kezdtek, oly irtózatot gerjesztett bennük annak érintése; – és ő mégis kényszeríté ujjait a vas markolatát körülszorítani, kényszeríté szemeit annak élére nézni és mind az pokolbeli kín volt rá nézve.

Most hallá Kleanthos szavát. Mint a vérszopó fenevad bömbölése, úgy riadt az szívén keresztül:

– Asszony! E három kérdésre vallj: mi lelte Spárta népét nyolcz nap előtt? ki szökteté meg Aristomenest a börtönből? és végre: miből készül az achæmenidion?

Agamede érzé az ellenállhatlan kényszert belül, mindezen kérdésekre feleletet adni. Nyelve önmagának akart ura lenni, szívének csak egy csepp ereje volt még. De ez a csepp, ez a csepp még a szívben ellenállt, még küzdött; – a nő hirtelen felugrott fekhelyéről, s a hegyes kést, mit vonagló kezében tartott, markolatig ütötte szívébe.

És Kleanthos nem kapott kérdéseire választ.

Agamede lelkének utolsó erejét felhasználta arra, hogy testét megölje; a vérébe mártott kés megtörte a gyávaság varázsát; s a halottak nem vallanak semmi bűvitaltól.

Az achæmenidion titka vele együtt szállt a sírba.

Share on Twitter Share on Facebook