33. Az Áruló Gyűrű.

(Török rege.)

Pompás Szolimán szultán idejében élt Stambulban egy gazdag kereskedő, a kinek Muhzin volt a neve: drága kövekkel és ékszerekkel kereskedett.

Ennek volt egy igen kedves felesége: Eminha, a kit jobban szeretett minden drágakövénél, kinek piros ajkait többre becsülte a rubin fényénél, szemeinek ragyogását a gyémánt tüzénél, ajkainak beszédét az ezüst csengésénél. Nem is adta volna ezt a szemet, ezt az ajkat a világ minden kincseért cserébe.

Pedig ah a ragyogó szem, az édes ajk veszendő kincs; egy lehellete a szélnek Morea szigete felől, mely a pestist hordja magával, megfosztá Muhzint e kincsétől; homályt vont a csillagfényű szemekre, némaságot a beszédes ajkra. Mit a világ minden javáért nem adott volna Muhzin cserébe, odaadta a halálnak ingyen és eltemette a háládatlan földbe, mely vissza sem adja, meg sem köszöni, a mit elvesz.

A jámbor Muhzin sokat sírt e vesztesége miatt; sem étele, sem itala nem volt, még aludni sem birt; hanem éjszakánként kiült a háza tetejére és ott sírt egész hajnalig.

Hiába vigasztalták szomszédai, barátai, nem sokat használtak vele neki; ő csak nem tudott ahoz a gondolathoz hozzá szokni, hogy az a szép szem többet ne mosolyogjon ő rá, hogy az a kedves száj többet ne szólítsa őt meg.

Egy éjszakán, midőn Muhzin ismét nyugtalanul hánykódott álmatlan fekhelyén, egyszerre a bezárt ajtón keresztül egy bűbájos tünemény állt eléje. Egy ősz szakállú öreg, kinek szakálla és turbánja úgy világított, mintha lángolna.

Ez a tünemény így szólt hozzá nyájas, vigasztaló hangon:

– Muhzin; én megszántam a te keserveidet, szomorkodásodat; látom, hogy érdemes vagy arra, hogy emberfölötti hatalmak segítsenek rajtad, mert emberfölötti módon szerettél. A te nőd nem halt meg, mert nem volt halandó leány, hanem tündérek leánya. Eminha most is él; mert tündéri hatalmánál fogva annyiszor tud meghalni, a hányszor kívánja s azután egy másik országban ébred fel ismét, hogy ott kezdjen új életet és ismét meghaljon és tovább vándoroljon. Azért övezd fel derekadat és vándorolj el rögtön Mekkába, ott ülj le a Zenzemet kút közelében levő temetőkert ajtajába és várakozzál ottan. Mindaddig várakozzál, a míg egyszer jönni fog egy temetői menet, mely hoz egy kékre festett koporsót, sárga selyem szemfedővel letakarva; a szemfedőn kék betűk és ezüst czikornyák lesznek varrva; te rohanj akkor oda, állítsd meg a temetői menetet, takard fel a halott arczát és ott fogod találni Eminhádat. A halottkisérők majd nem fogják hinni, hogy az a te nőd volt, hanem akkor te vedd elő övedből ezt a kis szelenczét, ebben van egy ír, azzal kend meg ujjaid hegyével a halott nő szempilláit és ajkait s akkor ő fel fogja nyitni szemeit, és ajkai azt fogják suttogni: «Muhzin» és senki sem fog többé kételkedni, hogy az a te nőd volt, s visszahozhatod őt Stambulba, a honnan nem fog többé elkivánkozni tőled. Hogy pedig azon ideig, a míg oda zarándokolsz, ittlevő kincseidet el ne pazarolják, vagy ha veled vinnéd, gonosz emberek ki ne raboljanak, bízzad azokat a te hűséges barátodra, a becsületes Ali Hodzsiára, ki törvénytudós és az Alkorán magyarázója, annál visszajövet ismét megtalálod.

E szavak után eltünt a fényes szakállú agg Muhzin elől.

A kereskedő ámultan kelt föl, szemeit dörzsölve két kezével, ha nem álmodék-e? mécset gyújtott, s bámulata nőtt, midőn asztalára téve találta azt a kis szelenczét, melyet a túlvilági öreg hozott számára; gyönyörűen dolgozott elefántcsont mű volt az, gazdagon kirakva türkizekkkel és aranynyal áttörve. Emberi munka nem is lehet ilyen.

Másnap elmondá ez esetet Ali Hodzsiának, kire őt a rejtélyes agg figyelmezteté. A törvénytudós fejét csóválta rá, mintha nem hihetné a dolgot s iparkodott ellenvetéseket tenni Muhzinnak, hogy tán álmodta azt, vagy elevenen képzelé s végre azzal erősíté meg kétkedését, hogy Eminha holtteste bizonyosan most is ott fekszik a sírban, a hova őt Muhzin eltemette; csak bontassa fel a sírt.

Muhzin sietett azt tenni és ime – a felbontott sírban nem volt többé Eminha holteste…

Most már semmi hatalom sem lett volna képes Muhzint visszatartani, hogy a tünemény tanácsát kövesse. A mi készpénze volt, magához vette; ékszerei tárházát pedig mindenestől rábízta Ali Hodzsiára, a ki legközelebbi barátja és a mellett derék, köztiszteletű férfi volt, hogy viselje addig gondjukat, míg ő Mekkából visszatér, mit a jámbor férfiu a barátság kedveért el is vállalt.

Muhzin négy hét múlva, sok viszontagság után megérkezett Mekkába; az úton rablók támadták meg, minden pénzét elrabolták; de szerencsére a kis szelencze a bűvös írral megmaradt, az el volt rejtve turbánja alá, azért nem találtak rá. Koldulva érkezett meg a szent városba, s úgy tengődött tovább a kegyes vándorok alamizsnáiból.

Mindennap ott lehete őt látni a Zenzemet kút melletti temető ajtajában, ott vigyázta a halottas meneteket, miket naponta elvittek előtte, mert az a mekkaiak legnépesebb temetkező helye…

Esztendő is elmúlt már, és ő mind hiába várt; olyan koporsó, a minőt neki az éjjeli tünemény leirt, nem jött elő az alatt; vagy kék koporsó volt, de nem sárga selyem szemfedővel, vagy a szemfedő is olyan, de nem kék virágok rajta, vagy még a virágok is kékek, de a czikornyák nem voltak ezüstből, sőt az is megtörtént, hogy minden jel ugyan az volt, de a halott nem volt nő, hanem hat éves fiugyermek.

Muhzin kezdett csendesen közeledni ahhoz a lélekállapothoz, a mit azután őrültségnek neveznek, midőn egy napon azt hallja a többi koldusoktól, hogy ma fényes temetés lesz; a Kadileszker neje halt meg, a szép Eminha.

Eminha!

Ez a név feléleszté Muhzin lelkét újra; az nap el nem távozott a temető küszöbétől s majd megfojtá szivének dobogása, midőn a siralmas zenét hallotta közelíteni, mely a temetői menet előtt járult.

Muhzinnak nem volt most gondja a gyászmenet pompájára, nem a keringelő dervisekre, nem a jajveszékelő asszonyokra, még a sziligdárokra sem, kik bőrerszényből apró ezüstpénzt szórtak a tolakodó nép közé, ő csak a ravatalra nézett.

Már messziről látta, hogy a koporsó kék, a szemfödél világos sárga; midőn közelebb hozták a halottat, kiveheté a kék virágokat rajta és midőn eléje értek vele, jól láthatá azon az ezüst hímzetet.

Muhzin őrült erővel taszítá félre az előtte állókat, utat törve a kiséreten keresztül a ravatalig és kiáltva:

– Megálljatok! Megálljatok! Ez Eminha. Ez az én nőm!

A kisérők, a nagy urak, a holt férje, a Kadileszker, bámulva néztek ez őrjöngő alakra, ki vakmerően megzavarta a temetés rendjét; de Muhzin nem hajtott rájuk, hanem lerántotta a halott arczáról a szemfödelet.

A fiatal nő, ki ott feküdt, valóban hasonlított az ő Eminhájához. A halál nagy művész. Egy hideg lehellettel olyan hasonlóvá tudja tenni az arczokat egymáshoz.

– Ő nincs meghalva! kiálta Muhzin a szörnyűködő népnek; én fel tudom őt támasztani, s akkor meglátjátok, hogy engemet fog nevezni férjének, ki itt várok reá már egy év óta. Menjetek az utamból, mert én ölök és gyilkolok és átkot szórok magam körül. El ne temessétek azt, a ki él!

A nép meg volt rettenve Muhzin őrült tekintetétől, de még inkább dühös szavaitól; a gyászoló Kadileszker nagyon szerette meghalt nejét; arra a szóra, hogy Muhzin fel birja azt támasztani, ő is megörült s még ő maga csinált neki helyet a halott körül, hogy e csodát elkövethesse.

Muhzin buzgó áhítattal vette elő övéből a kis szelenczét s felnyitá azt: valami sárga színű ír volt benne, zöldes aranyszín pontokkal keverve, melynek tündéri hathatóságáról már akkor meggyőződött Muhzin, midőn jobb kezének mutató ujját belemártá; mert úgy megégeté azt, mintha forró olajba mártotta volna. De ez a rendkívüli tulajdonsága az írnak csak annál nagyobb tanubizonyság volt tündéri származása felől, a mint hogy Muhzin nem is késett az ujjára ragadt kenettel a halott szemhéjait és ajkait végig dörzsölgetni.

Mindenki figyelmesen leste, visszatartott lélekzettel a csodair hatását, de senki sem oly hivő áhitattal, miként maga Muhzin.

Ime azonban, a helyett, hogy a halott szemei és ajkai megnyilnának, azon a helyen, a hol Muhzin megkente azokat az írral, elkezdének megfeketülni, a bőr felpattogzott, hólyagokat vetett rajtuk; a tetem arcza egészen eléktelenült…

Muhzin testét elállta a rémület. Ez nem azon hatás volt, a mit ő várt, a nép zúgott körüle; a Kadileszker dühösen rohant neki és torkon ragadva, leteperte a földre:

– Átkozott varázsló, ki gyalázatosan eléktelenítéd halottam arczát, hogy élve légy olyan, minővé őt halottan tevéd!

– Vessétek a tűzbe; ordíta a nép köröskörül, Muhzinra dühödve; tüzes verembe a bálványimádóval, a bűbájossal, ki halottakat csufít meg! s a jámbor Muhzint nyomban megégették volna, ha szerencséjére a damascusi helytartó basa ott nincsen, ki látva, hogy inkább őrülttel, mint bálványimádóval van dolguk, csauszaival elfogatá Muhzint s megeléglé, hogy oszlophoz kiköttetve kétszázat veretett a vállára tevehajtó korbácscsal, s akkor maga elé viteté őt, hogy vallja ki, miféle őrült gondolat követteté el vele azt a merényt, hogy a Kadileszker halott nejét úgy eléktelenítse?

Muhzin elbeszélte a helytartónak az egész bűvős tüneményt, mely őt ide küldte.

– Oh te szegény Muhzin, monda neki a helytartó, midőn megérté a dolgot, de nagy világ-bolondja vagy te, hogy ilyen otrombául rá hagyod magadat szedni. Bizonyosan csúfot űzött valaki belőled; hiszen az az Eminha, ki a Kadileszker neje volt, itt született, itt élt gyermeksége óta, hogy lehetett volna az a te nőd ez előtt esztendővel? Azon ír pedig, melyet neked ama csaló, mint tündéri szert adott át, nem egyéb, mint maró méreg, mivel a pestis idején a betegek testén hólyagot szokás huzatni. Ismeri azt minden dervis. Térj eszedre, végezd be a búcsújárást s azután eredj haza Stambulba s láss a mesterséged után. Kivánom, hogy nagyobb baj ne várjon rád otthon.

Muhzin megcsókolta az emberséges basa kezét, ki nehány dinár utravalót is adott neki s azzal visszaindult Stambul felé, elrongyosult ruhával, megkorbácsolt testtel, összetört szívvel és félig megháborodott elmével.

Hetek múlva ért haza betegen, nyomorultan Stambulba; egy-egy karaván elhagyta, a másik fölvette; hozott haza egy lándzsadöfést a tomporában beduin kalóztól, négy fog helyét czombjában kósza párducztól, mitől félholtan vették el; és rettentő ürességet a szivében, a honnan kihalt minden hit és remény.

A mint Stambulba megérkezett, föltette magában, hogy annyi veszedelem közül megmenekülve, nem kisérti többé az Istent, hanem megnyugszik abban, a mit rámért, s ismét hozzá fog elhagyatott üzletéhez.

E végett mindjárt fölkereste a derék Ali Hodzsiát, egyetlen egy jó barátját, kinek kincseit átadta megőrzésül.

Az igen szivesen fogadta a megérkezőt, «no csakhogy megjöttél Muhzin, bizony azt hittem, hogy oda fogsz veszni, minden este imádkoztam egyet érted, hogy visszatérj».

Muhzin azután elmondá előtte, hogy milyen gonoszul járt és mennyire csúffá tette őt ama tündér és hogy ezentúl nem fog hinni a tündéreknek sem, habár holdvilágból lesz is a szakálluk.

– Ez bölcs beszéd, Muhzin, szólt Ali Hodzsia; mondtam ugy-e, hogy ne menj el. Ha itthon maradsz, ki sem rabolnak, csúfot sem látsz. Most már bolondot csináltál magadból és koldust. De ne búsulj; egy héten egyszer terített asztal vár reád házamnál, a többi kegyes müzülmánok majd gondoskodnak többi napjaidról is.

– Köszönöm jóságodat, Ali; felelt Muhzin; nem akarok én koldulni. Előveszem félretett kincseimet s kereskedem velük, mint az előtt: megélek tisztességesen.

– Tehát megvannak még kincseid? kérdé Ali, szörnyűképen elbámulva.

– Meg bizony; még pedig te nálad vannak, felelt Muhzin.

Ali Hodzsia megcsóválta fejét:

– Muhzin barátom. Neked a sok szerencsétlenség elvette az eszedet, hogy magad sem tudod most, mit beszélsz. Az imént mondtad el, hogy az úton kiraboltak és most meg azt állítod, hogy kincseid nálam vannak, a miket én soha sem láttam. Tudod mit? Eredj most innen, aludd ki magadat, majd ha eszed egy kissé kitisztul, akkor megint szívesen látlak.

Ezzel a derék Hodzsia szép nyájasan kitolta Muhzint az ajtón és bezárta magát előle.

A boldogtalan kereskedő most esett még igazán kétségbe. Már maga is kételkedni kezdett felőle, hogy vajjon eszénél van-e, vagy pedig csakugyan megtébolyodott s félretett kincseiről való álma is csak agyrém, mint a többi?

E kétségbeesésében futott a negyvezérhez, lábaihoz veté magát és elmondá előtte az egész történetet.

– Van-e tanud, a ki látta, hogy átadtad kincseidet a Hodzsiának? kérdé a nagyvezér.

– Egyedül Allah, senki más. Hiszen olyan jó barátok voltunk, mintha egy test, egy lélek volnánk.

– Akkor maradj veszteg, míg szólni fogok a szultánnal.

Mikor a nagyvezér elbeszélte a szultánnak a dolgot, Szolimán azt parancsolá neki, hogy hirdettesse ki minden utczaszegleten a kikiáltók által, hogy bizonyos Muhzin nevű kereskedő, ki most jött haza mekkai búcsújáratából, az éjjel a Bosporusba ölte magát. Holttestét a halászok kifogták; ha tehát vannak a megholtnak jó barátai, vagy rokonai, a kik illő tisztességgel akarják eltemetni, jőjjenek érte; ellenkező esetben a tetem a közönséges szegények temetőjében fog eltemettetni.

Természetesen, a ki nem jött el Muhzint eltemettetni, az Ali Hodzsia volt, sőt inkább felé sem nézett; csak több nap múlva látogatta meg alattomban a szegények temetőjét, ott fel is találta a lapos sírt, melyre két durva kő volt hengerítve; az egyiken durva mázolással Muhzin neve.

Muhzint pedig a szultán elcsukatta a hét toronyba, hogy még ha akarná, se láttathassa magát senkivel. Ott különben jó bánásban részesült s nem volt fogyatkozása semmiben.

Szolimán maga tudakozá meg a kereskedőtől az általa letett kincsnek alakját, ismertető jeleit darabról-darabra, s jól megjegyzé azokat magának.

Akkor megparancsolá a nagyvezérnek, hogy kössön barátságot a Hodzsiával valami szín alatt.

A nagyvezér óvatosan fogott a dologhoz; néhányszor alkalmat talált a törvénytudós bölcsességét észrevehetni, igérte neki, hogy ajánlani fogja a szultán előtt.

A szultán beszédbe elegyedett a törvénytudóssal s rendkívül gyönyörködött annak előadásában.

Később sokszor felkérte őt véleményadásra egy-egy furfangosabb perbeli kérdésnél, melyre nézve a divánban megoszlottak a vélemények, s mindig nagy súlyt fektetett Ali szavaira.

Sőt annyira kiterjeszté reá kegyelmét, hogy kinevezte őt Hudzsirjának (főalamizsnamester) s a szerály első hivatalnoki rangjába emelte.

Ennyi kegy egészen elvakítá Hodzsiát; félév múlt el már azóta, hogy Muhzin halála ki volt hirdetve, talán nem is gondolt rá többet.

Egy napon a szultán egy olvasót látott meg a Hodzsia övébe dugva, mely épen olyan volt, minőt neki a kereskedő eldugott kincsei között említett. Mogyorónyi korallgömbök, köröskörül ájtatos szavakkal teli faragva, mindegyik nagyobb gömb kirakva dinnyemódra gyémántokkal.

A szultán elbámult ez olvasón.

– Minő pompás olvasód van, monda neki; ilyen valóban egész kincstáramban nem találkozik. A klárisok rendkívül szépek és a munka megbecsülhetetlen.

A Hodzsia el volt ragadtatva örömében, s nem késett azonnal átnyújtani a szultánnak az ékszert, mely szerencsés vala megnyerni a nagyúr tetszését.

A szultán magasló kegygyel fogadta az ajándékot s adatott helyette a Hodzsiának három erszény pénzt, a mi több volt az ékszer áránál és meghívta őt másnapra a dzsirid-térre, hol pompás mulatságot fog tartani.

A Hodzsia jobban örült a kitüntetésnek, mint az ajándéknak; a dzsirid-téren megjelenhetni a szultán kiséretében!

Az egy szabad tér a szerályban, hol a török urak kopjavetéssel, nyíllövéssel s egyéb férfias játékkal mulatják magukat; a szultán maga is részt vett e játékban sokszor s legjobb czélbalövőnek tartották a dzsirid-téren.

Ez alkalommal is részt vett a szultán a lövöldözésben, de mindig rosszul lőtt; soha sem talált a czélba. E miatt haragos kezdett lenni, s mint szokták a lövészek, okozta a szelet, az ideget, a tegzet, a sütő napot a rosszul sikerült lövésért, végre kifakadt az ujján levő gyűrűre, az az oka, hogy a lövés mind félre megy.

Mert a nyíllövéshez szokás volt a hüvelyk ujjra egy kigyóformán tekergőző gyűrűt felhúzni, azzal fogták meg a tegez húrját, hogy a hüvelyk könnyebben húzhassa s épen a kellő időben pattanthassa el az íjjat.

A szultán zugolódott gyűrűje ellen, hogy rosszul van csinálva, nagyon megfogja az ideget s nem tudja elég gyorsan elbocsátani; ezzel rántja fel a tegzet.

– Adjatok más gyűrűt!

Kisérői siettek saját gyűrűiket nyújtani a nagyúrnak. A szultán sorba próbálgatta azokat.

– Ez se’ jó: egy se’ jó! Hajh nem tud olyan jó gyűrűt csinálni nyíllövéshez senki, mint Szulasszán ötvös csinált; de már az nem él. Nincs senkinek Szulasszán csinálta gyűrűje?

Mohón kapva a kérdésen, rohant a szultánhoz Ali Hodzsia s jelenté, hogy az ő gyűrűje a megholt nagy mester készítménye; fogadja azt tőle ajándékba a padisah.

Szolimán ezt akarta. Ez volt a legkiválóbb ékszer, mit előtte a kereskedő leírt; elfogadá azt a Hodzsiától s felhúzta hüvelykére és azután olyan jól lőtt a czélba mindig, hogy mindenki tapsolt neki; legjobban maga Ali Hodzsia; pedig mindegyik nyilat annyiba vehette, mintha az ő szívének lett volna szánva.

A dzsiridjátszás után a szultán maga elé vitette Muhzint. Kezében volt az olvasó és hüvelykújján a gyűrű, úgy imádkozott az Alkoránból.

A kereskedőt egyszerre meglepte az ámulat, midőn elveszett ékszereit meglátá Szolimánnál. Odaveté magát a szultán lábaihoz és két kezével megfogá palástját.

– Óh uram, e gyűrű és olvasó, mit kezedben tartasz az enyim.

A szultán kérdezé tőle: mi van az olvasó egyes szemeire írva? miféle kövek vannak a gyűrűbe rakva? A kereskedő megfelelt pontosan minden kérdésére.

A szultán újra visszavitette a hét toronyba.

Másnap hivatá a Hodzsiát.

Beszélt vele mindenféle érdekes jogesetről, mik a divántanácsban előjöttek s véleményt kérdett azok felől a törvénytudóstól.

A többi közt egyszer elmondá neki azt az esetet, más személyeket nevezve meg, miként tagadta el egy barát elutazott társa bizományát s kérdé tőle, hogy mit érdemel az ily szörnyeteg büntetésül, ki jó barátját így megrontá?

Ki miben vétkes, abban legszigorúbb bírája másoknak. A Hodzsiának tán eszébe sem jutott, hogy hasonló bűnt ő követett el valaha. Aztán a bűn el is volt temetve mélyen Muhzin sírkövei alatt, nem tudhat arról senki semmit.

A jogtudós azt felelte a szultánnak, hogy ily rendkívüli vétség rendkívüli visszatorlást kiván; a bűnös nem érdemel egyebet, mint hogy elevenen megtörjék egy mozsárban.

– Te mondád! kiálta ekkor a szultán, elitélő szóval, s tapsolására négy izoglán ugrott elő, kik megkötözték a Hodzsiát; elvevék háza kulcsait s felkutatva lakását, ott találták mind azt a kincset, mit a kereskedő őrizetére bízott.

A meglepett Hodzsia, ki a legmagasabb kegyelem napfényében vélt förödni, s nem gondolt rá, hogy a napfényben minden keresztüllátszó lesz, rémülten vallott meg mindent; még azt is elmondá, hogy ő maga volt a tündér, ki éjszaka phosphor-kenettel mázolt szakállt kötve, a gyászoló Muhzin szobájába ment s azzal oly kárhozatos játékot űzött, mely miatt a nyomorult szinte eszét és életét veszté. Ő maga lopta el a sírból Eminha holttestét is.

A szultán rögtön összehivatá a divántanácsot; elmondá a vezérek előtt az ügyet s elmondá a Hodzsia véleményét is a büntetés felől.

A vezérek azt mondták, hogy a Hodzsia véleménye helyes. A büntetés neme új és ő kóstolja azt meg maga legelőször.

A szultán parancsára egy nagy mozsarat vágattak márványból; hozzá roppant törőkallót, melynek négy nyele volt. Azt a szerály udvarán felállíták.

A Hodzsiát elővezették bibor köntösében, aranyos turbánja a fején, pillangós öve derekán, úgy veték bele a mozsárba.

Azután négy bosztandzsi megfogta a törősulykot s fölemelé négy nyelénél fogva; a bosztandzsi aga intésére egyszerre leejték azt a mozsárba. Egy irtóztató ordítás hangzott fel abból, névtelen, szótagolatlan üvöltéssé nyúlva; a bosztandzsik másodszor is fölemelték a kallót, másodszor is lezuhantatták; most már csak egy fuldokló hörgés hangzott vissza a zuhanat után, harmadszor már csak rémletes nyögés; és azután semmi egyéb, mint a csontok ropogása.

És azután addig zúztak a sulyokkal a mozsárba, míg ki nem fáradtak bele és a mi akkor ott maradt, az csak egy alaktalan tömeg volt, vér és csont és selyem és arany pillangók egy összedagasztott halomban.

Így büntette Szolimán szultán a csalót.

* * *

Ez előtt hetven évvel még ott látta Tavernier franczia utazó a divánterem ajtajában ezt a mozsarat, rettentő emlékét az ozman igazságtételnek.