III.

Két évig gyűjté a fegyveres hadat Robert Görögország új császárja ellen, a régi nevében; két év után harminczezer harczos férfi szállt Otrantónál hajókra, azok között ezerháromszáz norman vértes lovag, a sereg magva és színe.

A fejedelem legjobb két alvezére is vele ment, az egyik volt elsőszülött fia Bohemund, a másik: hős neje Gaita.

E hölgy férjétől tanult harczolni. Ő is, mint Guiscard, egyik kezében a kelevézzel, másikban a karddal rontott az ellenség közé, s ha nem látszott is ki egy fejjel az egész hadrend közül, miként férje Robert, de kihallatszott a csatarobajból csengő aczélhangja, a mint a viadal közepett lelkesülésre buzdítá a csapatokat; egy Pallas istennő; nem az a Pallas, a ki a hímzést és szövést feltalálta, hanem az, a ki az Ilias harczaiba pánczélos kebellel szállt alá.

Ott, hol Apulia és Epirus partjai annyira megközelítik egymást, hogy két fejedelmi kalandor, Pyrrhus és Pompejus hidat vélt verhetni a tenger fölött, egyik országtól a másikig, ott szállítá keresztül százötven gálya Guiscard seregét Görögországba.

Byzanczban jól tudták, hogy Robert támadó haddal jön, egy ál-Michael császárt hozva magával, és azért még sem állt senki ellene sem a vizen, sem a parton. A szigetek, a partvárosok mind meghódoltak Robert neve előtt, s nem állt előtte semmi akadály többé, mint csupán Durazzo, Görögország déli kapujának kulcsa.

Hanem e kapu jól be volt zárva előtte. Albánok és makædonok védték a bástyákat, a kik még nem feledték el, a mit Nagy Sándor idejében tudtak, sőt tanultak is még hozzá valamit: a görögtűzzel való bánást. A görög jól tudott harczolni a falak mögött.

A normanok kegyetlen leczkéket kaptak tőlük a hadtudományból. Megismerték a veszedelmes onagert, mely mázsás köveket hajigált sátoraik közé, a mérges scorpiót, mely ezer ölnyire elröpíté a nyílvégű kópját, s keresztül fúrta azt minden paizson, pánczélon; a sornyilazót, mely egyszerre ötven nyilat lőtt ki egy irányban a támadó ellenségre, hogy az soronkint esett el; kőfaltörő kosaik munkáját meghiusítá az érczholló, mely a fal tetejéről lenyult s a faltörőt felkapta, néha magát a buzdító vitézt is felragadta tíz ölnyi magasra s onnan hajítá ismét vissza; roppant ostromtornyaikat a bástyák mellett égette össze a görög tűz a bennlevő harczosokkal együtt; majd Epirus régi istenei is segítségükre jöttek a megtámadtaknak; azok a nyilak, mik Niobe büszke fiait egy nap alatt leölték, tízezer bajnokot fektettek le dicstelen sírba a kalabriak közül, ha ugyan volt, a ki eltemesse őket, míg haragos Aeolos derült nyár derekán olyan hóförmeteges zivatart hozott a barbarok hajóhada ellen, mely azokat szanaszét zavarta, egy részét az átkozott acrocerauniai sziklák közé verve, hol Horácz megénekelt monstra natantiáit hányja fel a háborodott tenger; a megmaradt rész ziláltan jutott a görögök segélyére siető velenczei hajóhad torkába, hol a szakálltalan ifju, Bohemund, két napig védte magát a félelmes úszó várak ellen; a második nap zsákmányul engedte hajóit a győzteseknek, s vesztett dicsőséggel menekült a partra.

Guiscard később keserves kamattal fizeté vissza a fényes respublica úszó várainak e rossz szolgálatot, hanem ezúttal el volt zárva az útja még a visszatérhetéstől is.

A dombról, melyen sátora állott, három ellenséget látott. Előtte az ostromlott város állt, megközelíthetetlen bástyáival, miket elszánt, ravasz ellenség véd, mögötte a tengeren Velencze hajói hosszú félkörben, az ő rabgályáit vontatva maguk után, és jobb felől a hegyek útjain látta alá szállani Komnén Alexius császárt hetvenezernyi haddal, míg a negyedik ellenség, ez a láthatatlan, a dögvész, ott dúlt tábora közepén.

És a harcz sem volt igazságos, melyet kezdett; a császár, kinek nevében fegyvert kötött, csak egy elcsábult kalandor; a zászlóra irt jelszavak jelentése hazug; a harczkiáltás, mely a csatában hangzik, üres ámítás – és Guiscard még sem veszté el lelkét.

Midőn meglátta a görög császár kibontakozó hadseregét, középen a hirhedett varægerek hada (az északi zsoldosok, egyedüli félelmes ellenei fajrokonaiknak, a norman vitézeknek), oldalt Thraczia manichæus hadai s a szövetséges, török szultán lovas íjászai, mind harczhoz szokott nép nem az elpuhult görög faj, akkor Guiscard lerontatott minden hidat, mely háta mögött volt, senki még csak ne is gondolhasson a menekülhetésre.

És akkor felállítá seregeit a görög császár hadaival szemben. Csak annyit mondott nekik, hogy itt e helyen harczolt Cæsar és Pompéjus a világ uralmáért, Cæsar helyén most mi állunk, Pompéjus helyén áll Komnén!