A Két Szász

(Történeti humoreszk.)

Apafi Mihály uram idejében sokat járt a szász választófejedelem Erdélyországban; úgy látszott, hogy nagyon megszerette azt az eredeti, őssajátságú fajt, míg az erdélyi urak is megkedvelve a vidám és bátor, a mulatságra mindig kész s a legmerészebb kalandokra vállalkozó ifjút, kézről-kézre adták a fejedelmi vendéget; egész Erdélyben létele egy folytonos lakodalom volt, ma itt, holnap amott, mindenütt vendégszerető kis királyok, mindenütt deli hölgyek, mindenütt új kaland. E szilaj mulatozás közben udvari cselédsége úgy szerte maradozott tőle, hogy utoljára az ország minden részeiben lehete belőlök találni, csak nála senkit. A magyar urak cselédei elmarasztották a szász czimborákat, s ha a fejedelem valaha egy fullajtárt Kolozsvárról elküldött Felvinczre, az előbb bejárta Vásárhelyt és Dévát, míg oda eljutott, a hova küldve volt.

Így történt egy ízben, hogy egy fullajtárja a szász fejedelemnek el lévén küldve Fehérvárra valami sürgetős levéllel, Enyeden összetalálkozott Toldalagiék lovászaival, azok leitatták, félkótyagosan nekiindúlt az útnak, az útban összejött Apor hajdúival, kik épen menyasszonyt vittek Solymosra; a lakodalmas nép elfogta a legényt, elvitte magával; Solymosról odább ment a násznép kárlátóba a vőlegény apjához Balázsfalvára; a fullajtárt oda is elvitték magukkal s miután ott egy kicsinyt kijózanodván, kérdezősködék: hogy merre menjen Fehérvárra? olyan szépen útba igazították, hogy este felé csakugyan eljutott Szebenbe. Nem tévesztett el egyebet, csak azt, hogy nyugot helyett délnek tartott.

Itt aztán megértve a városházán, hogy tíz mérfölddel van messzebb Fehérvártól, mint reggel volt, elkezde hathatósan káromkodni minden nyelven, szidta a szebenieket, mintha azok tévedtek volna el, nem ő, mire nézve jónak láttatott minél hamarábbi bekvártélyozása valami jó emberhez, ki a szászok közt legvendégszeretőbb volt.

Az egy becsületes vargamester volt a bástyasoron, ki is megértvén, hogy a szász választófejedelem fullajtárja jön hozzá szállásra, igen megörüle, gondolván, milyen jól fog ő mulatni e messze földről jött rokonnal, ki vele azon egy nyelvet beszéli; és kiálla előre a kapuba, s föltevé zöld bársony sipkáját, hogy legyen mivel köszönnie az érdemes vendégnek.

A fullajtár nem soká váratta magát, s miután a hellebárdos, a ki odáig vezette, rábizta őt gazdájára, összeölelkezett, összecsókolózott vele; a varga bevitte őt tiszta szobájába, leültette a lóczára, az inas lehúzta csizmáit és menten kifényesíté; a két szász ezalatt discursushoz látott.

Előbb a fullajtár beszélt a vargának, azután a varga beszélt a fullajtárnak, s miután mind a ketten eleget beszéltek egymásnak, akkor jutottak arra a tudomásra, hogy egyik sem érti, a mit a másik beszél.

– Der Duivel! kiálta fel János varga, lecsapva zöld bársony süvegét az asztalra, tud kend magyarul?

– Hogy ne tudnék? esztendeje, hogy itt őgyelgek.

– No hát beszéljünk magyarul, mert a mit németül szóltál, azt nem értem.

Tehát beszéltek mindketten magyarul.

És mivel tudvalevő dolog, hogy a bor minden nyelvre megtanít, tehát hogy annál jobban megértsék egymást, előhozott János mester egy nagy veder jóféle bort, azt két kupával az asztalra tette, s nekifeküdtek mind a ketten.

Mindkettő gyakorlott bajnok volt ilynemű harczokban; folyt a beszélgetés oly fenhangon, mintha veszekedtek volna.

– Hiszen kend is csak győzi, János mester, én is győzöm; szólott a fullajtár, de úgy még sem győzi senki, mint az én uram, az maga megiszik egy ülő helyében egy vederrel.

– Megiszik Apafi Mihály uram kettővel, viszonzá a varga.

– De nem megy ám ennek a fejébe.

– Biz Apafi Mihály uram sem tölti azt oda.

A fullajtár megdúzta az orrát, s elhallgatott. Jónak látta egy pohár borral növelni haragját, úgy kezdett megint a szóhoz.

– Hallja kend, az én uramnak van egy akkora kárbunkulusa a gyűrűjében, mint egy dió.

– Van Apafi Mihály uramnak hat, akkora, mint a fejem! kiálta villogó szemekkel a varga.

A fullajtár fujni kezde dühében,… odakönyökölt a varga elébe, s félvállról intézve hozzá a szót, mondá:

– Hallja kend,… az én uram olyan erős ember, hogy egy malomkövet fölvesz a vállára.

– Elevenen? kérdé phlegmatice a varga, két könyökkel tehénkedve az asztalra.

– Megveszett kend? Mit elevenen? A malomkövet?

– No, mert Apafi Mihály uram fölveszi ám a vállára az eleven bivalyt!

A fullajtár lecsapta az asztalra a kupát s ordított, a hogy kifért a torkán.

– De azt mondom kendnek! hogy mikor az én uram megfogja így a kezében a nehéz ezüst kupát, úgy meg tudja azt szorítani, hogy össze-vissza horpad s kiömlik belőle a bor!

– Azt Apafi Mihály uram is megcselekszi, csakhogy ő előbb kiiszsza belőle a bort.

A fullajtár tökéletesen le volt gázolva, mérgében mit tehetett egyebet? kiitta a kupáját s megint teletöltötte.

– Szállok kendnek, varga gazda, szólt a vargára köszöntve a poharat.

– Állok elébe.

– Az én uram, a választó herczeg egészségeért! kiálta, odanyujtva kupáját.

A varga elvette, kiitta és mondá:

– Isten éltesse sokáig.

Ekkor a varga merítette meg a maga kupáját s a fullajtárra köszönté.

– Ez meg az én uramért, Apafi Mihály fejedelemért!

A fullajtár zsebbe dugta a kezeit, s elfordult az asztaltól.

– Köszönöm, varga gazda, nekem már sok volt a bor.

– Sok-e? De több lesz, ha a nyakad közé öntöm az egész vederrel! szólt a varga dühbe jövén.

A fullajtár elkezdett nevetni, s csufondárosan faragta ujját a varga orra alatt.

– Azt mondom öcsém, szólt a varga, hogy nyulj ehhez a kupához, s ne várd, hogy az nyuljon te hozzád, mert azt nem köszönöd meg.

A fullajtár látva, hogy a varga haragszik, még erősebben hahotázott, s minden módon insultálta a dühöngőt. A varga mindig alantabb kezde beszélni társához, mint szokása az embernek, mikor már közel van hozzá, hogy valakit főbe üssön.

– Még egyszer kérdem tőled, édes öcsém, szólt a varga moderate, oly szeliden, mintha könyörögne, – iszol-e vagy sem? – s a mint erre a fullajtár még nagyobbat röhögött, úgy vágta hozzá a kupát, hogy az székestül hanyatt dőlt.

Erre a fullajtár is dühbe jött, s kirántva széles vadászkését, nekirohant a vargának, vérben villogó szemekkel. De János mester sem volt rest, hanem előkapott egy fokos baltát a szegletből, s miután a vadászkést kiütötte ellene kezéből, neki esett a fokossal, s úgy elverte, úgy elpáholta azt, mint a két fenekű dobot, míg csak a fullajtár, bornak és ütlegeknek sokasága miatt le nem esett a lábáról, akkor aztán szépen lefektette az ágyba, s reggelig ott hagyta nyugodni a műhelyben.

Reggelre kelvén az idő, a fullajtár is fölveté szemeit, s hát ime, a mint kezeit, lábait kezdené mozgatni, el nem tudja képzelni magában hogy mi lelhette őt? Semmi csontja sem volt helyén, a hova csak tapintott, mindenütt fájt valami részecskéje.

– Ugyan mi bajom lehet nekem? kérdezősködött az ott levő inasoktól, úgy érzem magamat mintha valaki az éjjel álmomban szörnyen megdöngetett volna.

– Azt ugyan jól álmodta kend, felelt neki az egyik inas, mert az éjjel bor mellett összekaptak kendtek a gazdámmal, mest’ram aztán kimángorlotta kegyelmedet, mint a szapúlt vásznat.

A fullajtárnak ekkor jutott eszébe a múlt éji mulatság. Rögtön egész méltatlankodással fölvánszorgott fekhelyéről s ment panaszra Veterani tábornokhoz, a ki akkor legnagyobb úr volt Szebenben, igen derék vitéz úri ember, a magyarságnak nagy védelmezője vala és a jó tréfát sem utálta.

Ehhez járult nagy sántikálva a fullajtár, elbeszélte, hogy őt a gazdája megveré, de elhallgatta, hogy miért? megmutogatta kék foltjait és nagy elégtételt óhajtott.

A tábornok odahivatta a vargát, s szembesítve a peres feleket, elmondatá magának a dolgot, melyet is elejétől végig jól megértvén, nyula a zsebébe, s kivőn belőle egy tizes aranyat, azt adá a vargának, mondván:

– Imhol kendnek, a miért ide fáradt. Kend pedig fullajtár uram, már megkapta a magáét, az a kendé marad. Egyébiránt jövendőre tanulja meg kend: hogy ha inni akar, igyék a többi fullajtárokért, vagy akár a Hofmesterért, de az azon felül való személyeknek egészségeérti ivást bizza kend külömb emberre… Kend is pedig vargamester, ha máskor szomjazik, igyék a varga czéhmesterért, a fejedelem egészségeért való italnak pedig hagyjon békét,… mert kend nélkül is eleget isznak azért!