A KŐSZÉN!

Eveline úgy tett, mint a ki nem akar meghalni.

Csak azért sem akar meghalni, mert az orvos azt mondta, hogy nem élhet tovább.

Ez a fiú sok igazat mondott neki, de egyben még se legyen neki igaza:

Abban, hogy mi az a mi «lehet,» a minek lenni «kell!»

Eveline fölébredni érzé lelkében az erélyt, a visszadaczolást, a mint azt látta, hogy egyedül maradt a világban.

Sok embernek új erőt adott már ez a tudat: «Ha senkim nincs, legyek magam magamnak!»

Feltette magában, hogy «lenni fog!»

Művésznő fog lenni!

Csak azért is megmutatja a világnak, hogy tud, ha akar.

Fog bátorsága lenni a lámpák előtt. Abból fogja meríteni a bátorságot, hogy ezt tagadni merik mások.

Úgy fog énekelni, mintha egyedül önmagának énekelne. Teheti, hisz az egész világ, mely körülötte van, a «senkinek» és a «semminek» összessége rá nézve.

Egész éjszakája kínos volt; szorongatá a szemrehányó pompa, mely termeiben körülvette, minden remekmű asztalán, szekrényeiben; drága vázák, billikomok, drágaköves kelyhek azt beszélték lelkének: «mit ér, hogy arany vagyok, ezüst vagyok; ha tizenöt garasos pohár nem vagyok!» de az álom végre is elnyomta s reggelre aczélozott kedélylyel ébredt fel.

Az nap ismételve lett az a dalmű, a melyben tegnapelőtt játszott.

Délelőtt próba volt belőle.

Meg fogja mutatni már a próbán, hogy mit tud? Nem fogja látni az embereket. Úgy fog énekelni, mint a vak csalogány.

Befogatott hintójába, midőn a próbára felment s a szinházhoz érve, hazabocsátá fogatát, megrendelve, hogy két óra múlva jőjjön vissza érte. A próba addig fog tartani.

Mikor azonban a foyerbe lépett, a rendező eléje jött és tudtára adá, hogy szerepét ma más primadonna fogja játszani.

Eveline felingerült e szóra. Miért vették el azt tőle? miért nem tudatták vele? Ez figyelmetlenség volt!

A rendező sajnálta, hogy nem adhat rá felvilágosítást. Kérdezze meg az impressariótól.

Eveline felindúlt kedélylyel kereste fel az impressariót. Az nem volt hivatal-szobájában.

Hanem a titkárja feszes udvariassággal kézbesíte Evelinének egy levelet, melyet épen el akart számára küldeni az impressarió rendeletéből.

Eveline átvette a levelet s a mint az előcsarnokba kiért, feltörte azt és elolvasá.

Felmondás vott. Rögtöni felmondás. Indokolta a tegnapi balsiker.

Hogyan jutott ki a szinház csarnokából a hölgy? hogyan került ki az utczára? maga sem tudta. Csak akkor tért magához, mikor a népár közé kijutott, s akkor jutott eszébe, hogy elbámuljon saját magán.

Milyen különös az az ember, a ki már nem él, és még mindig jár a föld felett!

Ő még látja az embereket, de már azok nem látják őtet.

Még jár, még halad, de már teste és lelke két külön úton járnak.

Milyen különös dolog semmivé lenni!

Tehát mindaz igaz volt, a mit az a kegyetlen gyermek mondott!

Hogy a felhők aranyozása csak addig tart, a meddig a nap le nem megy?

Hogy kívülről jött minden ragyogás, belülről semmi sem jött?

Hogy csak bűnös játékszer volt a szép alak még bűnösebb kezekben?

Hogy a bolond szerencse csak addig tart, a míg szerencsétlen bolondok vannak a világon?

Eveline sokáig elődöngött az utczákon, a míg hazatalált. Hiszen gyalog járt.

Szégyenlett kocsiba ülni, vagy talán nem mert megszólítani egy bérkocsist, attól tartva, hogy az kinézi a szeméből, hogy ő már senki s azt fogja kérdezni: de hát ki fizet meg nekem azért, hogy önt valahova viszem?

Egy csepp csodálni valót sem talált volna rajta, ha hotelje kapujában azt mondták volna neki, hogy itt nem lakik olyan nevű asszony, mint ő. Az régen meghalt, kiköltözött.

Pedig még maradt fenn a számára valami, a mi csodálkozásra rázza fel kábulatából.

A mint lakosztálya termein végig ment, legbelső öltözőszobájában talált egy férfit, a ki egy karszéken kényelmesen ült, elnyujtózva.

Ez Waldemár herczeg volt.

Ideje, hogy bemutassuk e sokat emlegetett hősünket.

Hibátlan szabású gentleman, elegáns tournure, gondosan ápolt haj és szőke szakáll, két oldalt csüngő cotelettekben nekieresztve, felsütött bajusz, kerekre felnyilt szemek, felvetett kicsiny ajkak. Mosolygása előkelő és kiállhatatlan. Szemei kedvesek és sértegetők.

Eveline a meglepetés és ijedelem dühével kiálta rá:

– Uram! Mit keres ön itt?

– Önre várok, szép hölgy! szólt a herczeg souverain orrhangon, s fel sem kelt helyéből, a hol olyan kényelmesen látszott heverészni.

– Ki adott önnek engedelmet ide jönni? kérdé Eveline indulatosan.

– Nem kértem azt senkitől!

– Tehát hol veszi a jogot arra, hogy itt legyen?

– Innen veszem, asszonyom! szólt a herczeg, nagy renyheséggel kabátzsebébe nyulva s egy hirdetmény-lapot vonva ki belőle, melynek minden sora veres irallal volt aláhuzva. Azt odanyujtá Evelinének. Eveline kezében reszketett a lap, midőn azt végigolvasá. Bámulva kérdezé:

– Mi ez? Nem értem!

– Pedig nagyon érthető a dolog! szólt Waldemár herczeg, elvégre rászánva magát, hogy felkeljen a karszékből.

Kaulman úr hitelezői birói foglalást intéztek önnek ingóságai ellen. Kaulman úr elég figyelmetlen, vagy szórakozott volt neje holmijait a saját magáé gyanánt jelenteni be s most önnek mindenét lefoglalták; távollétében törvényes erőhatalommal nyittatva fel szobáit s a hitelezők rögtön kiragaszták a hirdetményt a kapura, melyben meghivják a venni szándékozókat, hogy tekintsék meg az elárusítandó holmit. E meghivás következtében van szerencsém itt lenni és körültekinteni. Mint látja ön, itt minden butoron a hivatalos pecsét van. Én vevő vagyok itt!

Eveline körülnézett s látta, hogy a mit a herczeg mondott, az rideg való.

– De uram, ez lehetetlen! Hisz Kaulman jól tudta, hogy itt semmi sincs, a mi az ő tulajdona volna.

– Azt én elhiszem. Mindenesetre az ön jegyzőjének a hibája, hogy ez iránt önnek biztosítékot nem szerzett. Így csak az van tudva, hogy Kaulman úr szállíttatott ide mindent. Ő vett, ő hozatott mindent. Kaulman úr pedig, fájdalom, nem fog, a legjobb akarat mellett is, most már ön mellett bizonyítani, mert vele az a kis fátum történt, hogy a mint a calaisi vasuton észrevette, hogy a rendőrség nyomában van, kiugrott a waggonból s oly szerencsétlenül, hogy rögtön meghalt.

Eveline fáradtan rogyott le egy pamlagra s homlokát kezére nyugtatá.

– Ha egy pár könyet akar ön szentelni Kaulman úr emlékének, asszonyom, úgy félrefordulok! mondá Waldemár herczeg, hideg bókkal.

Eveline nem szólt rá semmit.

Hadd vesszen utána minden!

Ha meghalt, jó éjt neki. A tolvaj, ha futtában ejtik el, jól járt; legalább nem akasztják fel.

Egy banqueroutier neje, kinek férje halálhirét hozzák, adjon hálát az Istennek. Jól tett vele!

A hant eltemeti a férjet és a gyalázatot.

Mire gondolhatott még egyébre?

Pörölni talán az elvesztett vagyonért?

Törvényszék elé állni? Merész orczával megjelenni a birák előtt? Tanukat hozni elő, a kik bebizonyítsák, hogy ez és ez az ékszer, ez a drága garnitura nem a férj tulajdona volt, hanem egy ősz, becsületes magyar főúr ajándéka, mit az minden önzés nélkül, minden szégyenletes utógondolat nélkül ajándékozott a müvésznőnek, fogadott leányának? Ezt bizonyítani a gúnykaczagók előtt? Keresni valakit, a ki elhigyje? Átadni a köznevetségnek jóltevője nevét a saját magáé mellett?

Inkább vesszen oda minden!

– Nem sírok, uram! szólt Eveline. Beszéljen ön, mi jót tud még?

– Sok egyebet tudok! szólt Waldemár, s nekitámaszkodott az ezüst rácsozatú kandallónak. Tibald herczeg, önnek magas pártfogója, gyermekei által birói gondnokság alá vétetve, megfosztatott minden további tevékeny befolyástól a világ eseményeire.

– Azt már tudom!

– S így azon egy millió forint árú részvény is birói zár alá került, a mi az ön részére volt letéteményezve.

– Arról is értesítve vagyok.

– De maga ez a substratum is nagy alteratiót szenved; mert a bondavári részvények a tárna föllobbanása és olthatlan égése miatt egyszerre hanyatt estek.

– Mit bánom én azt!

– Azt ön hát mit bánja? De egyidejüleg megbukott az az államférfi is Bécsben, ki önnek leghatalmasabb védelmezője volt.

– Nem törődöm vele.

– Még mind nincs vége. A pap, ki önnek jó barátja volt s a püspökségről álmodozott, visszatért kolostorába.

– Régen tudom.

– Úgy látszik, mi mindent egyszerre tudtunk meg. Tehát én is tudom azt, hogy önnek, szép asszony, ma reggel az impressariója egy levelet irt, melyben rögtön felmondja a szerződését.

– Itt van a levél! szólt Eveline, kivonva zsebéből az összegyűrt iratot s levetve az asztalra.

S azután száraz szemekkel nézett Waldemár herczeg szemei közé.

Nagyon szép volt e perczben ez asszony.

– Csak azért jött ön, uram, ide, hogy nekem ezeket elmondja? kérdezé Eveline. És szemei ragyogtak mellette: nem víztől, de tűztől.

– Nem «csak» ezért jöttem! szólt Waldemár, odalépve a pamlagon ülő hölgyhöz s kegyesen lehajolva hozzá. Hanem azért, hogy önnek egy okos szót mondjak. Ime mindannak vége, a miből eddig az ön aranyálmai eredtek. A bondavári tárna ég. A részvények hanyatthomlok esnek. Az állambölcs megbukott. A herczeg gondnokság alá jutott. A férj elszökött s agyonütötte magát. A bécsi Maximilián-utczai palotát lefoglalták. A párisi vagyont árverezik. A szinháznál felmondták a szerződést. Ennek a drámának mind az öt felvonása be van fejezve. Tapsoljunk neki, ha tetszik s kezdjünk újat! Én visszaadom önnek elveszett «rente» papirjait, én megszerzem önnek a Maximilián-utczai palotát, én visszavásárlom önnek elkobzott butorait, gyémántjait és lovait, én visszaadatom önnek szinházi szerződését, sokkal előnyösebb föltételek mellett, mint az eddigi volt. Én nagyobb úrnővé teszem önt, mint volt eddig s adok önnek egy sokkal hívebb, feláldozóbb, imádóbb rabszolgát, mint a minőkkel birt eddig. Annak neve Sondersheim Waldemár herczeg.

S azzal mélyen meghajtotta magát Eveline előtt.

Eveline sötét megvetéssel tekinte a férfi lába hegyeire.

Waldemár arról volt meggyőződve, hogy most ő ura a helyzetnek.

S midőn a hölgy sokáig hallgatott, azt tette, hogy kivonta óráját mellénye jobb zsebéből (pompás chronometer volt) s odanyomta azt a hölgy kezébe.

– Asszonyom! Az én időm drága. A börzén várnak. Megyek a Kaulman-vállalatokat tönkre zúzni. Most épen tizenkét óra. Adok önnek egy órai gondolkozási időt. Határozzon sorsa felett. Én addig itt fogok várakozni. Rövid felelet, a mit öntől kérek: «igen» vagy «nem?»

Eveline még annál is rövidebb feleletet adott.

Úgy vágta a kezébe adott chronometert a földhöz, hogy háromezermilliom darabban repült széjjel a nyomorult jószág.

Ez volt a felelete.

Waldemár herczeg nevetett, s azzal melénye bal zsebébe nyult s egy másik órát húzott ki s gúnyosan lehunyva szempilláit, mondá:

– Tökéletesen készen voltam erre a feleletre, szép asszony, azért még egy másik chronometert is hoztam magammal. Kérem, vágja még ezt is a földhöz. Akkor előadom majd a harmadikat.

Hanem a második chronometert nem vette kezébe Eveline. A helyet hevesen felpattant helyéből s kitiltó mozdulattal kiálta Waldemárnak;

– Ha butoraimat megvette ön, vitesse el! De szállásom még az enyim. Távozzék el ön innen!

Waldemár herczeg büszkén emelé föl örök mosolygású arczát.

– Szép asszony! Ez könnyen van kimondva. De gondolja meg, mi vár önre, ha engem elutasít magától? önnek nincs hova lennie.

– Még van egy menedékem! kiálta keserűen a delnő. A kihez folyamodhatom minden időben!

– És az?

– És az a kőszén!

Waldemár herczeg meghajtotta a fejét, egy szót sem szólt többet, vette a kalapját és eltávozott.

A hölgy, ki a kőszénre apellál, nem szorult senki barátságára többé.

A divatvilág fővárosában sok szép asszony találta már ennél utolsó pártfogóját!

* * *

Még azon az estén Eveline ékszerésze látta a szép asszonyt.

Eveline odavitte hozzá utolsó brilliánt fülönfüggőjét. Az maradt meg neki; a többi ékszere mind birói zár alá volt véve.

Azokat a gyémántokat eladta Eveline az ékszerésznek. Az árát ott hagyta nála, azzal a meghagyással, hogy annak a kamatjából kis öcscse sírját a pére la chaiseben minden évben kétszer felhantoltassa s a minden halottak napján friss virágokkal ültettesse teli.

Azt mondta neki, hogy messze el fog utazni.

Úgy látszik, hogy el is utazott nagyon messze!

Másnap korán reggel egy csomagba kötött kashmiröltönyt találtak meg a Seine partján, melyben az eltünt énekesnő ruháira ismertek rá házi cselédjei.

Waldemár herczeg nagy jutalmat igért annak, a ki a szép asszony holttestét feltalálja.

De úgy látszik, a szép asszony még azt is oly féltékenyen el tudta rejteni, hogy soha sem akadtak rá.

Talán csak cselfogás volt tőle a Seine partján elvetett öltönycsomag, s míg minden ember a víz fenekén kereste: ő csakugyan szavát tartotta s menekült a kőszénhez, a csendesen betakaró, haldoklók szemeit lefogó, más világra elszállító kőszénhez…

Waldemár herczeg soha sem tudott meg felőle semmit. S hat hétig mind maga, mind összes cselédsége gyászruhát viselt utána.