APOTHEOSIS.

El volt már érve a küzdelem dija: vagyon, hírnév, közbecsülés.

A háladatos hír isteníté az embert.

S nem volt-e méltán?

A ki megmentett egy roppant kincset, mely ezreké, egy országé, az iparé, az egész emberiségé volt;

a ki megállított egy pusztító vészt, mely új plutói alakítással fenyegetett egy egész vidéket;

a ki ezernyi ezer koldusbotra jutott embernek visszaadta elejtett kenyerét, a ki árvák és özvegyek könyeit letörülte,

nem érezheti-e magában az Istent?

Van abban valami! Hogy ez a mákszemnyi földgömb parányi lakója azt a hitet alkotta magának, hogy az egész ég, napok, tejútak, csillagködfoltok mind az ő láthatatlan csillaga körül forognak.

Ha vannak lakói a szomszéd csillagoknak, s én hiszem, hogy vannak, s ha bírnak azok eszközökkel a földnek nevezett csillagot közelből láthatni, s én hiszem, hogy bírnak: csodálattól eltelve jegyezhetik fel annak változatait.

Mióta az utolsó átalakulás a zöld szigeteket a kék tengeralapból letörlé s tarka világrészeket meríte fel újra az oceánból, mennyi új teremtés, melynek alkotója – Ember.

Kéklő mocsárfoltok eltünnek a föld szinéről s helyeiket felváltja sárga kalászos mező.

Azokat ember szárítá ki.

Fénylő sivatagok közepett zöld pontok támadnak egyenes vonalban.

Azok artézi kutak, miket ember fúrt s virányt erőszakolt ki a sívó homokból körülöttük.

Kígyózó folyamok idomulnak át mértani vonalakká, azoknak emberkéz adott új medreket.

Két tengert elválaszt egy földszoros, egyszer a két tenger összeér, a találkozást emberkéz szerezte.

A tengeren vitorlás colossok haladnak minden irányban: azok sem Istenkéz szörnyei, hanem ember-alkotta úszó óriások.

Sötétzöld rengetegek helyén tarka szőnyeg támad.

Ott emberkéz irtotta ki a vadont, s kihímezte helyét sárgában, kékben, pirosban virágzó növények tábláival.

Hosszú, egyenes vonalak czikáznak egyik tengerparttól a másikig s azokon tömör alakú kígyók vonulnak mértföldekről is látható sebességgel végig.

Azok vasútak és gőzvonatok, miket emberész létesített.

És éjjel (vagy hiszen mi a szomszéd csillagnak a föld éjjele?) tehát mikor a föld közelbe jő feléjök s mint a félhold, világítatlan oldalát fordítja a csillagok felé, ott ragyognak rajta az elszórt fénylő pontok.

Mik azok? Városok, miket a látni szerető ember éjente fényesen kivilágit.

Hát nem szebb világ-e ez, mint a mammuthok világa volt?!

Nem büszkén járhat-e a törpe faj az óriások csontjai felett?

Ha látják ezt a szomszéd csillagok, tanúságot tehetnek róla.

De bizonynyal látja az, a ki teremté.

A ki egy kezével letörölt a földről egy olyan szép világot, a melyben a kőszén mint szálfa zöldült, s az ős elefánt mint király uralgott, s más kezével új táblát takart rá s megnépesíté azt egy meztelen született fajjal, melynek nem adott semmit, csak e parancsszót:

«Eddig teremtettem én, most teremts te tovább.»

S az ember folytatja az Istent!

Ez a jutalma.

S a mellett megmarad embernek.

Ez a vigasztalása.

Mert Istennek lenni: hideg gondolat.

Szeretni, s a vér melegét nem érezni hozzá.

Tudták ezt már a classicus kor istenei is, s a mikor tehették, lejöttek az Olympról, érezni emberi szívvel.

Az ó-testamentom Istene is felvette az új-testamentomban az emberi érző alakot.

Semmi Istent nem tud képzelni az ész, emberi arcz, emberi indulatok nélkül. Még a napimádók is kezet-lábat festenek a napnak, úgy járatják az égen.

Az istenek keresik az anthropomorphosist, hát az emberek miért keresik akkor az apotheosist?

Mi jó van nekik abban? Mikor valakinek azt mondják:

«Te csak szeresd az egész világot, de ne legyen benne senkid, akit egyedül szeress!»

«Te csak tégy jót ezerekkel, te csak teljél be dicsőséggel, te csak hallgasd, hogy magasztal minden ember, te arasd a koszorúkat, mikkel diadalszekered elhalmozzák, te légy gazdag!»

«De ne legyen egy mosolygó arcz, mely veled asztalhoz üljön, ne hallj egy csevegő gyermek-hangot, mely kér és köszön, ne legyen egy violaszál gomblyukadban, mit egyesével kaptál.»

«Koszorút, a mennyiben elfulsz, de egy szál virágot senkitől!»

«Csókot hintsenek feléd ezeren, de egy ajk ne adjon azt soha!»

«Járj az arany-esőben, mely reád hull, s ne tudja senki hogy epedsz – az alamizsna után.»

«A szeretet alamizsnája után.»

«A mi megvan a porban járó embernek, de neked nincs; a porban járó ember, a ki megy haza az ünnepi mulatságból gyalog, elálmosodott kis porontyát ölében czipelve, mikor te hintódon elrobogsz mellette. Köszöntök egymásnak, mert te nagy ember vagy, ő meg kicsiny ember, – és te – irigyled őtet; ő pedig nem irigyel téged!»

Ivánra minden oldalról hullott a bámulatos siker után a kitüntetés.

Kapott a kormánytól örök szabadalmat tüzoltó vegyfolyadékának titkára. A részvénytársulattól jutalmat. Az igazgatói állást monstre-küldöttségek erőszakolták rá, külés belföldi tudós társulatok választák meg tagjuknak, innen és túl az Oceánon. Minden képes lapja a hirlapvilágnak közölte arczképét, életleirását. Minden falujában a Bonda-völgynek imádságaikba foglalák őt az egyszerű emberek, s mikor a legelső gőzvonat végig robogott az új életre emelt bondavári vasúton, az első gőzmozdony «Berend» nevet viselt.

Csak az Isten őrzötte, hogy valami érdemrendet is nem kapott.