Kaulman úr tehát a legjobban elrendezte dolgát Waldemár herczeggel.
A herczeg csakugyan bele van bolondulva Evelinába.
A mióta a St.-Eustacheban hallotta énekelni, még arra is képes volna, hogy kimenjen utána egy pusztába, barlangban lakni és sáskával élni, mint szent Antonius; csak ő lenne a kisértő lélek!
Kaulman teljes sikerre jutott vele.
A herczeg nem fog a contremine élére állni, nem fogja a bondavári catastrophát felhasználni, nem dönti meg a Kaulman-ház vállalatait.
Ellenkezőleg vissza fogja tartóztatni a bécsi börzén a paniqueot, mely a baleset híre nyomán támad; fentartja a papirok árkeletét. Engedi feltétetni a párisi és brüsseli börzén az egyházi kölcsönt s maga is ott lesz az aláirók között a lehető legnagyobb összeggel.
És mindez mibe kerül? Semmibe sem! Egy szép asszonynak egy szép szavába.
Még egyszer tegyék meg varázslatukat a fekete gyémántok: Evelina két fekete szeme. Akkor azután birja, a ki legtöbbet adott érte!
Kaulman várt sokáig a pap visszatértére s azután, hogy hiába várt, csak rászánta magát, hogy maga menjen el nejéhez.
Azt nem találta otthon. A kapus mondá, hogy az asszonyság a szinházba ment.
Kaulman elfelejtette megnézni a szinlapot, csak most tudta meg, hogy Evelina ma játszik.
Odahajtatott az operaházhoz.
Legelőbb felfutott neje páholyába, melyben akkor a társalkodónőn kivül nem volt senki.
Onnan széttekintett a nézőtéren. A parterren volt claqueur elég, a proscenium-páholyok egyikében pedig megpillantá Waldemár herczeget.
Ah! a herczeg jobban tudta, hogy Evelina ma énekel.
Azután lement a foyerba, ismerték már mint az asszonyság férjét s bebocsáták Evelina öltöző-szobájába.
Evelina jelmezben volt már s jelenését várta.
Mikor Kaulmant megpillantá, duzmadt képpel fordult félre. Mit zavarja őt most? Mikor hivatását kellene teljesítenie.
– Egy szép jó estét jöttem önnek köszönni, asszonyom!
– Ezt holnap reggelre halaszthatta volna ön.
– Mit? Az estét? Haha!
– Nem azt, hanem a köszöntést. Tudja, hogy minden játék előtt úgy el vagyok fogódva.
– Nem akartam elkésni. Tudja ön, hogy a társaság créme-je töri magát az ön jótékony hangversenyének belépti-jegyei után. Tett ön a számomra egyet félre? Félix úr csupa szeretet volt és nyájasság.
– Nem tettem félre.
– Ah! S miért nem? kérdezé naiv nyafogással.
– Mert nem lesz az egész hangversenyből semmi. Lemondtam róla.
Félix úr arcza hosszura nyult egyszerre.
– Nem lenne ön szives az okát megmondani: miért?
– Majd játék után. Most jelenésemre kell mennem.
Azzal kiment a hölgy az öltöző-szobából s a szinfalak közt töltötte az időt, a míg jelenésére került a sor.
Kaulman egy másik szinfal közét expropriálta, a honnan nejére is láthatott, meg a proscenium-páholyra is.
Evelina nem játszott jól s nem énekelt jól. Trémázott. Nem csak rosszul intonált, hanem egész cottákat elejtegetett. Észrevehető volt elfogultsága.
Hanem azért a jól rendezett claque úgy tapsolt neki, majd leszakadt a ház s Waldemár herczeg úgy tapsolt a páholyában, mintha neki fizetnének azért legjobban.
A végária után pedig csoporttal repültek Waldemár páholyából a koszoruk és virágcsokrok Evelina lábaihoz.
Evelina egyet sem vett fel belőlük s sietett vissza öltözőjébe.
Kaulman utána ment.
– Miért nem vett fel ön egyet is a tömérdek szép koszoru közül? kérdé a hölgytől.
– Mert nem érdemlettem meg őket. Érzem, tudom, hogy igen rosszul énekeltem.
– De legalább a koszoruk hajítójáért kellett volna önnek egyet felvennie.
– Úgy? Ön azt olyan nagyon megkivánja?
– Én?
– No igen! Én azt hiszem, hogy a mi koszorukat kapok, azokat mind ön hajíttatja nekem.
– Oh nem! Hát nem látta ön? Azok mind egy páholyból jöttek. Nem ismert ön arra, a ki abban a páholyban ült?
– Nem néztem oda.
– Az Waldemár herczeg.
– Ah! Az, a ki önnek olyan nagy ellensége? a ki önt meg akarja buktatni?
– Oh már megtért, egészen megfordult, most a legkedvesebb barátunk.
– Kiknek? Barátunk?
– Mind nekem, mind önnek.
– Én köszönöm! Nem kérem a magam részét.
– Azt pedig nehéz lesz elkülönítni, madame! Mert nekem már egyszer jó barátom s előtte nyitva a házam.
– De az én házam csukva.
– Már most hát kénytelen vagyok önnek egy kellemetlen felfedezést tenni. Elvégezte ön a szerepét, ugy-e bár? Nem izgatja fel többé…
– Igen, csak mondja el, ön szólt Eveline, finom créme-mel törülve le arczáról a festéket a tükör előtt, hallgatom.
– Ön nem sokáig fog saját házat tarthatni. Tibald herczeg gondnokság alá került, s mint ön sejthette éles eszével, párisi hoteljét az ő baráti megemlékezésének köszönheté. Ez most megszünik. Nekem pedig nem engedik a körülményeim, hogy ön számára külön háztartást rendezzek be és így kénytelenek leszünk együtt lakni, s ott azután az a természetes kényszerüség áll be, hogy a kik az én salonomban szivesen látott vendégek, azok önnek is vendégei.
Evelina levetette fényes királynői jelmezét, fejéről a diadémot, karjairól a ragyogó karpereczeket.
– S azt hiszi ön, szólt félvállról visszafordulva Kaulmannak, hogy ha a pompás hotelt el kell hagynom, nem tudok magamnak egy manzard-szobát fogadni Párisban, a melyiknek ajtaja van, az ajtaján tolózár van, s ha a világ akármicsoda herczegének az orra előtt azt becsukom, hát oda nem jön?
Kaulman a végletre hagyta jönni. Nem erőtetett már nyájasságot arczára.
– Figyelmeztetem önt, asszonyom, hogy Francziaországban vannak kellemetlen törvények, a melyek kényszerítik a feleséget arra, hogy törvényes férjénél lakjék, vele utazzék, neki engedelmeskedjék.
Evelina aranyos sandáljait húzta le épen.
Ránézett azokkal a fekete, átszegező szemekkel Kaulmanra.
– Én pedig figyelmeztetem önt, uram, hogy Francziaországban vannak kellemetlen törvények, a melyek egy franczia polgárnak az oltár előtt kötött házasságát, polgári szerződés nélkül, semmisnek és érvénytelennek nyilvánítják.
Kaulman felugrott helyéről, mintha a tarantula csipte volna meg.
– Mit mond ön?
Evelina lehuzta az aranyos szattyán-sandált a lábáról. S mikor egy alsó ruhában, mezitláb ott állt, odaveté a czifra sandált Kaulman lábaihoz.
– Azt, hogy «ez» még az öné, de én: «Dirmák Éva demoiselle,» a magamé vagyok.
– Ki mondta ezt önnek? kérdé elképedve a bankár.
– Ugyanaz, a ki önnek azt a tanácsot adta, hogy velem így cselekedjék.
Kaulman szédelegve támaszkodott az asztalnak.
– S most, inte kezével Evelina, tudja ön, uram, hogy ez Dirmák kisasszony öltöző-szobája!
Kaulman nem mondatta ezt magának másodszor, hanem kapta a kalapját és elszaladt.
Olyan jól nekiindult azután, hogy meg sem állt, míg majd valahol el nem esik.
Veszve volt minden dolga. Semmin sem lehetett segíteni többé.
Úgy volt, a hogy az apát mondá.
Tegnap még sok millió ura volt. Százmilliók kinálkoztak eléje, hogy fogadja; holnap ezer kéz fog utána nyulni, hogy a meglevőt is atomokra tépje, a milliókat garasokra váltsa.
Nincs más választás, mint vagy főbe lőni magát, vagy belemarkolni a saját pénztárába s a mennyit magával vihet belőle, futni vele, a merre világ van.
Kaulman az utóbbit választotta, és futott.