KI HOGYAN GYÁSZOL.
Elment tehát mind a kettő: az úrhölgy is, a parasztleány is, oda a hol nem szép senki többé, s nem bűnös senki többé.
Egyiket elvitte a kőszén, másikat elvitte a tűz. Boszuálló két szellem! A miért Iván őket legyőzte, a miért szolgálatába kényszeríté, megölték azt a két asszonyt, a kikhez valami joga volt még a világon.
Joga volt rájuk keserüen emlékezni.
Most még e kínzó gyönyörtől is meg van fosztva.
Mert a szép asszony, a ki megcsalt s most másnak él: az még a tied.
S a szép asszony, a ki szeretett s meghalt, eltemetted még az is a tied.
De a szép asszony, a ki másé lett s másnak halt meg abból semmid sem maradt. Az nem volt!
Iván érezte, hogy most van egyedül a világon.
Pedig egész dicsőségét odaadta volna érte, ha egyiket meg tudta volna menteni közülök.
Meggyászolta őket.
Nem ruhában; nem a kalapra kitűzött jellel. Mi az?
Az európai gyászol feketében, a chinai sárgában, a muzulmán szürkében, a régi classicus kor gyászolt fehérben, a régi magyar violaszínben, a zsidó meghasított köntösben; a philosoph – szivében.
Nem az a bölcs gyászolása, hogy szomoruságát közölje mással. Az ellenkező. Az, hogy a maga örömeit odaadja másnak.
A bondavölgyi kunyhókban meghonosult a jóllét. Nép támadt a puszta erdők helyén.
Felvilágosodás foglalt tért az elhanyagolt szellemekben.
Tiszta erkölcs, jellemszilárdság népszerüvé kezdett lenni.
Iván saját költségén ifjakat küldött ki a külföldi gyárak tanulmányozására.
Hozatott be Sweiczból képfaragókat, Holsteinból csipkekötő nőket, hogy tanítsák meg a vidék gyermekeit, asszonyait azokra a mulatságnak nevezhető munkákra, mik elfoglalják a léha lézengéstől az időt s kenyeret adnak a semmiből. S a nép, melynek apraja-nagyja dolgozik, dolgozik szükségből, dolgozik mulatságból, mely megszokja a munkát, mint élvezetet s nem mint sanyarú izzadást, az a nép megnemesül.
Gondja volt iskoláikra, emancipálta a népnevelőt a népszolgaság nyomorából, ösztöndíjakkal serkenté a tanuló sarjadékot, okos könyvekkel látta el a felnőtteket. Minden falunak könyvtárt, olvasóegyletet alapított.
Megszoktatta a népet, hogy nélkülözhető filléreit takarítsa meg. Megismerteté vele a kölcsönös segély jóltevő eszméjét. Takarékpénztárt, betegápoldát alapított a Bondavölgyben.
Saját tárnáját pedig, mely tulajdona marad, egészen átalakítá minta-munkásteleppé.
A munkás egyuttal gazda is volt abban s a jövedelmet felezte a birtokossal.
A ki ebbe a telepbe akart fölvétetni, annak nagy birálatot kellett kiállani, egy egész próbaévet; akár férfi volt, akár nő.
S e próba nem volt könnyű.
Különösen ifju leányokra nézve.
Anyja szeme előtt, a zárdában, a növeldében nem volt olyan jól megőrízve, oly figyelemmel kisérve egy ifju leány, mint a bondavári tárnában. Minden szava, minden lépése be lett neki tudva.
S a ki nem vált be, a ki megbukott a próba éven, azt sem taszították el, nem lett meg szégyenítve. Azt mondták neki:
«Előre lépsz! Átmégy a részvénytárnába. Ott több fizetést kapsz!»
Nem tudta meg, hogy ez degradatio.
Ott azután szabadabb az erkölcs, nem szigorú a törvény.
A ki pedig becsülettel megállta a próbaév minden kisérletét, az szép csendben fel lett avatva a telep osztályosai közé s részt kapott a nyereményből.
És azután azon az évfordulón, a melynek napján Iván a tárnaégést eloltá, a legjobb erkölcsű, a legszorgalmasabb tárnamunkás hajadon részére erényjutalom volt kitüzve.
Iván ötven aranyat ajánlott e jutalomra, s a munkások maguk pompás mátkatálat igértek hozzá.
Nem volt senkinek előre mondva, hogy ilyen jutalom vár az elnyerőre. Azt öntudatlanul kellett kiérdemelni. A vének titka volt az.
Nem is volt az átadás semmi ünnepélyes parádéhoz kötve: egy munkanapon kellett annak végbemenni, mikor minden munkásnak kezében van az ásó és csákány, hogy lássa mindenki, hogy nem a szép arczot jutalmazzák meg, hanem a jó szivet és szorgalmas kezet.
Milyen öröme lesz a népnek ezen a napon!
Így gyászolt Iván.
