ŐSAPÁNK.

Hány ezer év kellett hozzá, míg a hatodik teremtés meleg iszapja, egy sugalmas csillagképlet napján, tán egy üstökössel találkozás mennyei csókjának órájában megterhesülve az üstökös teremtő erejű monadjaitól, megszülte az első embert? Mint a hogy megszüli egy éj alatt a meleg eső a gombát, a mézharmat az aphist, s egy csepp mézga a vibriót, a ki már atyánkfia.

Nem! Ne tessék félni! Nem volt ősünk majom. Nem eredtünk a gorilláktól. Nagyapánknak nem volt négy keze.

Hanem bizony szegény legény volt az, mikor legelőször körülnézte magát abban a bozótban, a minek a traditiók szerint paradicsomkert lett volna a neve; mezetlen, védetlen, tudatlan. Fogai nem valók marakodásra, körmei nem verekedésre, bőre nem védi az időjárás szeszélyei ellen, erősebb állat megveri, a gyöngébb elfut előle; orrának nincs állati szimatja, hogy az ennivaló füvet felismerje; a lajhártól tanulja el, hogyan kell makkal élni; s a bagoly vezeti rá, hogy a sáska husa is jó eledel.

Bizony nagy bátorság kellett hozzá, hogy ily körülmények között elhatározza, hogy megházasodjék.

Pedig hát ős nagyanyánk sem volt az az eszményi szépség, a kinek azt a festők bemutatják. Igen lenyomott, lapos homloka volt, és előre álló fogai, kirugó állal; pisze orra és kidülledt pofacsontjai. Lábszárai pedig görbék voltak, nagy lábakkal és bütykös térdekkel.

Ezt már megtapintható bizonyítványokkal igazolja az archæologia, geologia és paleontologia. Sok tanu van ellene.

Keserves élet lehetett! Nappal alig hiszem, hogy merték volna magukat mutogatni; éjjel járhattak keresetük után; gyökér, gumó, gomba, vaczkor, makk és mogyoró, sóska, paréj, fészekről orozva elhordott tojás, kagyló, csigabiga képezte gazdaságukat, mint utódaik közül milliókét még most is. S ha rossz volt az idő a kijárásra, ráfanyalodtak a földre s ették a kövér márgát, mint testvéreink a Niger partján most is. S mig a him kinnjárt keresgélni, nőstényét, porontyát eldugta a tövisbozótok közé, a hova csak hangjáról talált vissza. És hangjának nagyon kevés szótagja volt még akkor; alig kétannyi, mint a kakasnak. Tessék csak megfigyelni egy kakast, mikor az tyúkjaival beszél, mily bő szótárral rendelkezik. Ha pedig éjszakai kóborlásában egy magához hasonló alakkal találkozott a rengetegben: hogy rikácsolt fel egyszerre mind a kettő! hogy futott vissza saját bozótjába! Azt már tudta, hogy farkas, medve nagy ellenség; de ez a legnagyobb.

Mikor aztán a legelső rájött arra az ötletre, hogy egy követ a másikon élesre lehet köszörülni, azon egy hegyes kővel lyukat lehet furni, abba a lyukba hosszu póznát lehet dugni, s azzal a fegyverrel meg lehet támadni a bölényt, a medvét, az oroszlánt! Az lett egyszerre nagy úr! Király! Mihelyt megtudta, hogy fegyver a kiegészítő része az embernek.

Az már aztán nem járt mezetlen; szerzett lompos irhabőrt magának, feleségének; az már nem dugta el vaczkát a bozótba; fákat döntött le kőfejszéjével, czölöpöket vert le tavak vizébe kősulyokkal, tuskóvárat épített a vizbe, oda hordta iját-fiát.

Az a kőfejsze urává tette az egész világnak.

Tessék azokat a kőfejszéket megnézni a muzeumban; igen érdekes darabok azok. Azok a mi nemesi armalisaink.

A kőfejszés úr már királya lett saját fajának. A ki meghódolt neki, azt rabjává tette. Ő vállára tette az elejtett vadat, a ledöntött fát a rabszolgának, s a rabszolga czipelte azt. A beszéd már tökéletesült. A szerelem még nem találta fel a beszédet: az megvan az állati gyügyögéssel, csicsergéssel, kunczogással, hivogatással, de a parancsolónak már beszéd kell. A szótagok fejlődtek.

És a ki meg nem hódolt? Azt ősapánk agyonütötte. Volt kőbaltája hozzá. S ugyan miért ütötte agyon? a meztelen embertárst, a kinek még csak egy lábáról lehúzni való csizmája sem volt?

Szégyenpirral arczunkon, valljuk be, hogy bizony ősapánk azért ölte meg ellenfelének fogadott embertársát, – hogy megegye. Ezt is kideríték az ős-buvárok, hogy őseink emberevők voltak. Sokáig azt tartották, hogy a ki leölt ellenfelének a szivét megeszi, annak kétszeres bátorsága lesz, s ellenségének erejét is örökli.

Ime, nagyságos és méltóságos, excellentiás és felséges uraim és asszonyaim, ilyen ember volt a mi ősapánk!

Hanem azért tisztelet, becsület neki, ő hagyta ránk ezt az egész szép világot.

Ezt az egész kerek földet; a minek szárazán nem férünk már mind el; milliók laknak a tengereken és milliók a föld mélyében, s keresik a kenyeret a vizen és a föld alatt.

Hány ezernyi ezer év kellett hozzá, míg a legelső kőbalta medvebőrös urának utódaiból e selyemben járó ivadék alakult?

A ki gőzzel utazik, napsugárral fest, villámmal üzen a föld egyik oldaláról a másikra, a ki lehatol a föld mélyébe s távcsövével a végtelenség központját keresi; a ki az éjnek világot ád, a télnek meleget teremt; – a ki megnyergeli a tengert, s összeköti a vizektől elválasztott világrészeket; – a ki kenyeret teremt a sárból; a ki milliárd emberkéz munkáját végzi géppel; – a ki nedvet készít, mely a bánatot legyőzi; – a ki ellesi a füvek titkait, hogy megküzdjön a halállal; – a ki hasonlatosságot követel Istenhez, s átveszi annak tulajdonait: szeret, alkot, jutalmaz, büntet, teremt, költ, magasztosul, dicsőség, szabadság, örök élet után vágyik, s mikor meghal, egy másik életet követel magának, s hite az erő, melylyel fogva tartja az Istent!…

Hány ezredév kellett idáig!