II.

Az iskolaév vége felé járt, a közvizsgák kezdődtek.

Lenczi pajtás nem törődött azokkal.

Szörnyű nagy «pech»-je volt. A «Cserepes»-ben elvesztette a makáon az utolsó utravaló forintját is: ott aztán összeverekedett a «Spieler»-ekkel, egy párnak beverte a fejét, arra kidobták; akkor éjfélben felverte az Amslit az álmából, bevágta nála a gubáját három huszasban, azzal elment az «Ürgés»-be, vigasztalást keresni a «Persidá»-nál. Ott megint holmi kozákokra talált, a kik meghivták birbicselni. Nem volt elég, hogy elvesztette közöttük a három huszasát; hanem azonfelül még a tolvajok fekete tubákot kevertek a seres poharába, s attól úgy elnyomta az álom, hogy azt sem tudta, diák-e vagy lakatosinas? akkor aztán még a viktoria dolmányát is lehúzták róla, úgy hagyták ott pőrére levetkőztetve.

Nagy volt azután a Lenczi fráter álmélkodása, mikor másnap délben felocsudva mély álmából, a mint a szemeit felveté, a pokolban találta magát. Tudniillik egy nagy terem közepén, melynek mind a négy falát rengeteg szekrények fedik el, s minden szekrény sűrűen megrakva, sarkaikat kifelé fordító könyvekkel; alul a szörnyetegek, borjubőr kötésben; feljebb-feljebb kontignácziónként az apróbbak, sűrűn egymás mellé sorakozva, hogy még csak egy akkora kis hézag se maradjon közöttük, a mennyin egy elkárhozott lélek innen kiosonhatna. Ez már csak a pokol!

Rosszabb annál! Hisz ez bibliotheka.

– De hogy kerültem én ide? kérdezé szemeit dörzsölve Lenczi fráter. Hiszen nem vétettem én ezeknek soha!

A pokolnak azonban Plutója is van, a collegium seniora volt a bibliothekarius. A mint Lenczi fráter neszt adott magáról, megnyilt az oldalajtó s belépett rajta a senior. (Csak a neve a vén, azért fiatal ember ez.)

– Jó reggelt, Lenczi fráter.

– Ha jó, edd meg! Hogy kerülök én ide?

– Én kerestem fel a frátert az Ürgésben, én hozattam ide.

– S mi jogon merészkedett ön a habeas corpus aktának ily flagrans megsértését rajtam elkövetni?

– Ugyan jó, hogy a habeas corpus aktáról kezd ön beszélni, így majd a Corpus Jurisra is rákerül a sor. Hallgassa ön csak végig ezt a levelet, a mit tekintetes édes atyja irt hozzám.

Ezzel a senior elővesz a zsebéből egy csunyául összemázolt levelet, a minek vastagon irt sorai egyik oldalról másikra átitták magukat, s elkezdett belőle olvasni:

«Tiszteletes Senior úr!

Az úrhoz intézem levelemet, mert ha a fiamnak irnék, a gézenguz kötelezvényt csinálna az aláirásomból. Itt küldök az úrnak tiz pengő forintot a számára utiköltségül. Többet nem kap. De azt se adja oda neki elébb, mint mikor az exament letette. És aztán tudassa vele, hogy ha az exament rendén le nem teszi, ha én nekem becsületes testimoniumot nem hoz haza, hát akkor nekem a szemem elébe ne kerüljön, mert én sonica főbe lövöm.»

– Eddig a levél. Már most édes Lenczi fráter, egészen a helyzet magaslatára van ön emelve, a honnan tökéletesen körültekinthet. Három nap az examenig. Ön lángeszü szellem. Itt a könyvek: Kövi, Acsády, jus publicum, Verbőczy. Egyszer végig olvassa, mind a fejében marad. Ellenkező esetben kitagadás, főbe lövés és minden egyéb terhes következmények. Az atyai levél tartalma félreérthetetlen.

– Hanem ön nem olvasta fel azt az atyai levelet egész terjedelmében; annak még egy utóirata is van.

A senior elbámult. Hisz ő nem fordította azt a levelet Lenczi fráter felé, hogy bele pisloghatott volna.

– Hát már ön azt hogy tudja?

– Csak nem vesztegettem tán hiába az időt a ferbli asztal mellett, hogy bele ne lássak az ellenfelem gyomrába? Abba a levélbe még az is van irva: «ha senior úr bemagoltatja a lurkóval a pensumot annyira, hogy átesik szerencsésen az examenen, adok önnek száz forintot».

– Nem igaz. Csak ötvenet igér.

– No hát mondok egy ajánlatot. Csináljunk halbe bankot. Én nekitehenkedem az Acsádynak, bemagolom három nap alatt csűstűl az egész just, s aztán ha diadalmasan megrigorozáltam, megfelezzük az ötven forintot, a mit az öreg a senior úrnak igért.

– Üsse part! Ráállok. Csak tanuljon hát szorgalmasan.

– Alá van irva. De még egyet! Azt látja senior úr, hogy én micsoda állapotban kerültem ide.

– Bizony önnek, Lenczi fráter, nagyon hiányos az öltözéke.

– Pedig otthon sincs, a mivel tökéletesítsem. Így pedig csak nem mehetek az exament letenni.

– Hát mit csináljunk?

– Adja ide nekem, senior úr, kölcsön addig, a míg az exament leteszem, a báli frakkját.

A seniornak volt egy gyönyörű szép sötétkék frakkja, bársony gallérral, sárgaréz gombokkal. Azt ő csak nagy ünnepélyes alkalmakon szokta felvenni.

Erről a frakkról volt szó.

A senior nagy nehezen állt rá legbecsesebb testi hüvelyének kikölcsönzésére, de az ambitio, hogy egy elveszett fiut a társadalom számára megmentsen, mégis győzött az aggodalmain s megigérte Lenczi fráternek, hogy oda adja neki kölcsön a sárga gombos kék frakkját, de csak épen arra az időre, a míg az examen tart; azután mindjárt levesse, s ha jól ütött ki a vizsga, azokból a bizonyos huszonöt forintokból vegyen magának egy tisztességes öltözet ruhát, a miben útra kellhessen.

A kölcsönös egyesség e szerint ratifikáltatott.

Lenczi fráter kötelezte magát, hogy neki fekszik a studiumnak s három nap alatt bemagolja az egész just. Csak ne háborgassák.

Ez még abban az időben nem tartozott a lehetetlenségek közé. Még akkor a magyar törvényhozás nem hozta létre azt a mostani jogászgyilkos paragraphusözönt. Hisz a mi törvényt a honatyák az utóbbi húsz esztendő alatt beczikkelyeztek, az egymás mellé rakva, kitesz kétszázötven kilométert, távgyaloglónak meglépni is sok! hát még megtanulni? Az én időmbeli «Acsády» nem volt vastagabb, mint a két ujjam, de benne volt abban minden tudomány; lett volna ugyan egy vastagabb kézikönyv is, a «Kövy», de mi tartottuk magunkat azon jogelvhez, hogy a rosszból az a jobb, a mi kevesebb.

A pedellusnak meg volt hagyva, hogy Lenczi frátert el ne hagyja szökni; akárhová megy, utána menjen, a könyvtárba vissza terelje; ebédet, vacsorát oda hordjon neki, s éjszakára készítsen el a számára két szál öntött gyertyát.

De hiven meg is tartotta a fogadását a deliquens, nem követett el semmi szökési kisérletet, egész nap a könyveket bujta, előhuzgálta az ócska pandektákat, különösen a mikben képek voltak, dobzódott a tudományban, begyébe szedett tudós Wagner Kristófból százféle curiosumot, delektálta magát Klimius Miklós földalatti utazásain; csak épen hogy az Acsádyhoz nem nyult hozzá egy ujjal sem. Harmadnap reggel a pedellus örvendezve jelenté a seniornak, hogy a fogoly az utolsó szál gyertyát is elfogyasztotta a nagy éjjelnappali tanulmányozásban.

Vezettessék elő!

Lenczi frátert aztán assistentia mellett átkisérték a senior szobájába, ott az tartott neki egy velőkig ható erkölcsi tanítást, melyet a tékozló fiu látható töredelmességgel fogadott. Ennek megtörténtével bekövetkezett a külső átalakítása; megkapta az egész kölcsönzött fényt, mondta is a seniornak: «most ön az én napom, s én vagyok önnek a holdja!» A hold felszedte magára a napnak a fénymázos czipőit, melyeknek sárga szarvasbőr volt a betétje; a galambszin pantalónját, világos zöld sávval a két szárán, s a sárgagombos kék frakkját; a senior maga kisérte őt fel az auditorium ajtajáig az első csengetés után. Odabenn természetesen minden ember rögtön ráismert a senior diszöltözetére, mert olyan jelmeze senkinek másnak a városban nem volt, de ez Lenczi frátert csak annál kevélyebbé tette.

Máskor mindig a leghátulsó padba szokott ülni; most oda ült le a legelsőbe, épen mellém.

Rigorosum napján, valljuk meg őszintén, hogy minden akadémiai és egyetemi polgár bizonyos lázt szokott érezni. Magamnak is meglátszhatott az arczomon az izgalmas szégyenlet! – Ne félj, pajtás! biztatott Lenczi fráter, majd sugok én, ha belesülsz!

Az, hogy ő vele mi fog történni, egy cseppet sem aggodtatta.

Lassankint felgyülekezett a díszes hallgatóság s ódon bőrszékeken helyet foglalt szemben a classissal: középen az esperes úr, selyem tógájában, mellette a város tekintélyei: főkurátor, presbyterek, városbiró, főfiskális és protonotárius, doktorok, honoratiorok és kegyes atyák.

A jogtanár rövid beszéddel üdvözölte a vizsgálatra megjelent tudós urakat, s azzal letelepedett a kathedrájába, átengedve a küzdtért tanítványainak.

A diákok betürend szerint lettek kiszólítva a középre s schédát huztak.

Ez akkoriban új intézmény volt. Az egész tudomány fejezetekre volt felosztva, s minden fejezetnek a czíme egy czédulára felirva. Azokat a papirlapokat nagytiszteletű esperes úr sajátkezüleg keverte össze, s azután belehajította egy kis asztalon álló vaskalapba: a vizsgálatra szólított szittyák egyenkint járultak e kalaphoz s kihuztak belőle egy schédát, mely épen a kezükbe akadt. A mi abba volt irva, arra kellett nekik megfelelni. Részrehajlás, kedvezés nem eshetett így meg.

De még azonkívül is szabadságában állott minden egyes visitátornak kérdéseket intézni a rigorozálóhoz, s e jogát különösen szerette gyakorlatba venni a nagytiszteletű esperes úr, a kinek orczájára maig is rettegve emlékezem. Az examináltnak a szemébe kellett nézni, és végig kiállni azt a torturát, a mit mozgékony arczának váratlan változásaival elkövetett rajta, egyszer felfujta a két orczáját gömbölyüre, aztán meg nagyot fujt, mintha el akarná a szegény diákot röpíteni a levegőbe; aztán összecsücsörítette az ajkait, feltolta az orrához, s mozgatta jobbra-balra; mikor nem tetszett neki a felelet, a félszemét behunyta, a szája félszegletét felhuzta, leskelődve, mikor kilátásba volt helyezve, hogy a diák most mindjárt belekeveri magát a hinárba, ha pedig nagyon meg volt elégedve, karikára felnyitotta a szemeit, feltátotta a száját, s mikor vége volt a pensumnak, hirtelen összecsapta a fogait, bekapta az embert.

Engem már bekapott. Félig megfőve, de nem lefőzve kerültem a helyemre haza a purgatoriumból.

Rögtön a nyomomban következett Lenczi fráter.

A mint kilépett a padból, valami várakozásteljes nyüzsgés, mozgás zsongott fel mind a hallgatóság, mind a classis soraiból. Csak az ő arczán nem látszott meg semmi emótio. Olyan biztosan lépett ki a középre, mintha csak cotillonfigurát előtánczolni hivták volna oda, meghajtotta magát udvariasan köröskörül az egész hallgatóságnak, s a legmosolygóbb önbizalommal nyult a kalapba a schédát kihuzni.

Mit rántott ki magának?

«Az örökösödési jogról.»

Fitymálva nézett oda neki: «az öröködési jogról!» s azzal összecsavarintotta a scartétát, mint egy borsos papirtölcsért, s felhuzta a balkeze középső ujjára, aztán mindvégig azzal actiózott az előadás közben.

De úgy folyt belőle a tudomány, mint a csergedező patak.

Semmit abból, a mit Acsády megirt. Az ő tudománya túlterjedt azon. Felölelte a kerek föld minden nemzeteit.

– Az örökösödési jog minden népek szokásai és minden korszak szerint különböző volt. A régi etruskoknál a leányoknak nem adtak semmi örökséget, azt tartva, hogy férjeik tartoznak őket ellátni; ellenben a spartaiak csak a leányokat részesíték az örökségben, azon elvből indulva ki, hogy a férfiak úgy is meg tudnak élni a maguk keze munkája után, de a leányok nem kereshetnek. A longobardoknál a fiak örökölték az apa hagyományát, ellenben a leányok az anyáét, az egyptomiaknál minden hagyomány a papoké volt, a kik tartoztak ezért az árvákat felneveltetni. A törököknél mindent a padisah örököl, ellenben a szultán gyermekei, hogy az örökségen össze ne veszszenek, apjuk halála után, az elsőszülött kivételével mind a Bosporusba hányattatnak; a régi zsidók szerint az a fiu örökölte az apa összes vagyonát, a kit az apa megáldott s a kinek e czélból az anyja kecskebőr keztyüt huzott a kezére. A hajdani szittyák nyilat húztak az örökség eldöntése czéljából, ellenben hunnus őseinknél a fegyverre volt bízva, hogy ki örökölje az apát, s a melyik a verekedésre bocsátott testvérek közül életben maradt, az lett az örökös, mint ezt Attila fiainak története bizonyítja. A lex bajovariorum szerint végre egy tarka tehénre volt bízva az eldöntés: a melyik testvérnek a szénájához a tehén hamarább hozzáfalt, az lett az általános örökös… (és így tovább szakadatlan folyamatban!)

Maig is előttem áll a proteusi kép, a mi a pensumfelmondás alatt az esperes úr ábrázatjából alakult. Bámult, hüledezett, boszankodott, nevetett, prüszkölt, csak épen nyájas nem volt.

– Álljon meg! kössön ki! vessen horgonyt, domine fráter! Hisz ön olyan dolgokat tud, a miket soha senki sem tudott; de a mikből egy szó sem foglaltatik Acsádyban. Térjen rá arra a kérdésre, hogy miben áll az örökösödési jog in specie, loco, itt helyben Magyarországon.

Erre a szuttyongatásra Lenczi fráter manói mosolygással fordult a kérdező felé, s fél bajuszát felpödörve, a másikat a szája szögletébe aláhuzva, igen szépen felfejté a jogelvet, nem a theoria, de a praxis nyomán.

– Hát minálunk Magyarországon az örökösödési jog, hogy az apa annyi adósságot csinál életében, hogy a fiaknak nem marad semmi okuk az örökösödés feletti viszálkodásra.

Ezt a találó feleletet általános hahota követte minden zugaiból az auditoriumnak.

Csakhogy ez a tetszésnyilvánitás a milyen megbecsülhetetlen egy vígjáték előadásánál, annyira kárhozatos egy rigorosum alatt.

Ilyen átalakulását az esperesi ábrázatnak még soha sem láttam. Szokott az gömbölyű is lenni, narancslapossá, ötszegletüvé válni, de most egyszerre hosszukás lett: az álla lefelé, a szemöldöke felfelé szaladt, a szája szélei befelé horpadtak. Boszusan forgatta a fejét jobbra-balra, két kezével csendet integetve a profán kaczagóknak. De jó idő telt bele, a míg abba hagyták.

Magának az esperes úrnak huzamosb idő kellett, a míg az ábrázatja visszakapta azt a normál kifejezést, a midőn az összeszorított száj, mint egy horizontál vonal kétfelé osztja a fejet s a kiülő szemek szorítják vasvilla hegyeik közé az exorcisált fejét.

Csak ez maga, a főbünös, nem mutatott semmi változást az arczán. A frakkja szárnyait simogatta a tenyerével szőrmentében, mintha csak a sajátja volna.

Végre csak elpihent a közös nagy derültség, az esperes úr összeszorított ajkai ismét szólamok kiadására nyiltak fel.

– Nagy–gyon jól van, domine frater! Úgy látom, hogy ön sokkal versátusabb a külföldi juridicában, mint a hazaiban. Tehát ha ön olyan nagyon járatos in jure utriusque alienorum, mondja meg nekem, hogy mit neveznek Magna chartának? Mi az a Magna charta?

Lenczi fráter, mintha csak az ördögök csiklandozták volna, erre a szóra nagyott nevetett s ex templo megfelelt a kérdésre:

– Mi az a «magna charta?» Hát tizenkét tarokk, tuletroával, hét primőr, kézben, forhandban.

De már erre a feleletre nem várta be a bekövetkező elismerést Lenczi fráter; hanem egy pompás oldalugrással bebizonyítva tornászati ügyességét, kezébe kaparintotta az auditorium ajtajának a kilincsét, s mielőtt valakinek eszébe juthatott volna, hogy üldözőbe vegye, úgy el tudott tünni, hogy nem látta azt senki, merre ment ki a collegiumból.

Nagy fényesen megbukott az examenen, az világos volt.

Az esperes rögtöni kicsapatását követelte. Az megis volt érdemelve!

A senior azzal vigasztalta magát, hogy csak nem szökhetik világgá, mert hisz az ő frakkja van rajta, s a tíz forint útiköltség az ő fiókjában fülel. Hanem az nagy optimismus volt tőle. Mintha nem megtalálná az a sárgagombos frakk az utat az Amslihoz? van már annak ott elég elvtársa, a ki szereti a társaságot. Lenczi bevágta az egész díszöltözetet tíz forintért a zálogba. A pénzt megkapta egy darab veresszínű bankóban. Akkor aztán az Amsli arra unszolta, hogy váltsa ki a tegnap zálogba tett gubáját. Azt Lenczi fráter nem találta czélszerünek, hanem kikeresett magának a zsibárusi czókmókból egy teljes ócska katonai mundért, kék hajtókás fehér frakkot, foltos térdű kimondhatatlant és hozzávaló bakancsot. Elég rongyos volt valamennyi. Az egész costümöt kialkudta egy tizesben. Fizetett készpénzzel. Az Amsli azon a véleményen volt, hogy az a tizes hamis, s nem akarta elvenni, inkább majd visszaád a tíz forintosból.

– Ha el nem veszed, feladlak, hogy tőled kaptam, megesküszöm rá, hogy te fábrikáltad, két esztendeig ki nem kerülsz a tömlöczből.

Így aztán magkapta ingyen az egész hábitust. A hamis tizest is megtarthatta. Végig akarja ő azzal utazni a félországot. Azt minden korcsmában vissza fogják neki adni, miután előbb megvendégeltette magát.

De hát akkor minek neki az a tízforintos bankó, a mit gondosan elrejt a bakancsa orrában, mikor azt a lábára felhuzza? Ott az igaz, hogy legbiztosabb helyen van a pénz, de hát mi szállta meg Lenczi frátert, hogy egyszerre takarékoskodni kézd?

Azzal ő, a szemére huzva a holczmüczlit, vígan fütyörészve, kiballagott a városból.

Mikor a Dunántulra ért, ott elfogták, mint szökött katonát.

Nem is tagadott semmit.

Ezelőtt két héttel gyilkolták le kegyetlenül a komáromi sírásót, megtakarított kis pénzecskéjéért. Nagy eset volt az! A rablógyilkos a kéményen ereszkedett le; ott maradt utána egy sárga mundérgomb, a mi a frakkjáról leszakadt, arról gyanították, hogy szökött katona volt, s azonnal üldözőbe vettek minden katonaruhában kóborgó vándort. Lenczi fráter az első kérdésre bevallott mindent: ő gyilkolta meg a sírásót; az elrabolt pénz most is ott van a bakancsa orrába dugva, rátaláltak, megismerték rajta a vérfoltot. Lenczi frátert felvitték kocsira ültetve, három katona kiséretében Komárom várába, ott nagy hirtelen kimondták fejére az itéletet statarialiter. Megmondta, hogy kinek hivják? Mivelhogy nemes ember volt, nem akasztják, hanem főbe lövik. Ki is tették a siralomházba.

Ott pedig az a jó szokás divik, hogy a szegény halálra itélt bünöst három napig mutogatják a közönségnek, a szánakozó lelkek aztán összehordanak a számára minden jó enni, inni valót, hadd lakjék jól utoljára életében.

De nem maradt ez a dolog annyiban. A senior nem feledhette a sárgagombos frakkját. A kudarczos examen után azonnal sietett Lenczi fráter uraatyját stafétai úton értesíteni, hogy az örököse megbukott a rigorosumon s aztán a kapufélfától vett bucsut. Ellenben az ő nagybecsű frakkját is magával vitte, melyet ő ezennel ünnepélyesen reclamál.

A mint ezt a levelet megkapta az öreg, szörnyű dühbe jött rá, esküdött mennyre-földre, hogy csak kaphassa azt a gézenguzt puska végire, irgalom nélkül főbe lövi. Mindig a vállán hordta a dupla puskát, annak a jeléül, hogy fenyegetését brutusi szigorral kész beváltani.

Egyszer aztán egy czimborája, a ki oda benn járt a városban, jön szaladva, ijedt képpel hozzá.

– Hej komám, ugyancsak lövik ám már a rajkódat főbe odabenn a komáromi várban! Ő volt az a szökött katona, a ki a szegény sírásót meggyilkolta, már két nap óta ki van téve a siralomházban.

Erre a hírre aztán vágtatott az öreg rémülten a várba, fel a generálishoz.

– Uram! kegyelmes uram! meg ne lövesse a fiamat! Nem szökött katona az, hanem szökött diák! Nem gyilkolt az meg senkit, csak engem, az apját! A gézenguz! Semmirekellő. Hiszen mikor azt a sírásót meg kellett volna neki ölni, épen az nap bukott meg a collegiumban, a Tiszántúl, a rigorosumon.

Erre aztán a kivégzést felfüggesztették, s miután szerencsére az igazi gyilkos is kézre került, Lenczi frátert kiszolgáltatták az ölelő atyai karoknak.

– Mit tettél? Te országos apagyilkos! dorgálta az apa a bűnben lélekző magzatot.

– Hát csak meg akartam mutatni, hogy nem félek a főbelővéstől, a mivel apám uram fenyeget. Aztán egész életemben nem volt olyan úri dolgom, mint most három napig a siralomházban.