I.

Volt ennek igazi neve is, széphangzású vezetéknévvel, s három predikátummal; a nagyapjának meg annyi titulusa volt, hogy nem fért rá a levélboríték egyik oldalára; assessor «ülnök» volt megyékben, kerületi táblán, egyházmegyei gyűlésen, mindig ülve sok vagyont és nagy tekintélyt szerzett; hanem az apja már elhagyta az ülés biztos methodusát. Ő már lépett, föllépett, restauratión, követválasztáson, majd szolgabiró, majd alispán, majd követjelöltül lépett föl, mindig megbukott; ha volna ilyen szó «lépnök» azt használhatta volna titulusnak, – így azonban nem ismert mást: csak a «titulus bibendit», a mi magyarul «czím az ivásra», az unokát már senki sem nevezte másként, mint «Lenczi fráter».

«Fráter» ez a megszólítások legolcsóbbika; valamivel selejtesebb még, mint az «amice»; a «fráter»-ben igen szépen van kifejezve együtt a bizalmasság és a gyanakodás, s a kit egyszer az a czím meglep, olyan az, mint a ragya, holtig le nem kopik róla.

Már az apja kezdte úgy hivni hogy: «Lenczi fráter». Maga nevelte a gyermeket, saját methodusa szerint, már négy éves korában ott kellett neki lenni a czimborák minden tivornyáin, s csupa gyönyörüség volt elnézni, mikor a kis kölyök ott tánczolt a borozó asztal közepén kalamajkát s danolta hozzá a csintalan dalokat, a miket mosdatlan száju kortesektől tanult; káromkodott, mint egy verbunkos, s az apjának a tajtékpipájából futta a füstöt karikára, mint egy török.

Hét éves korában már olyan jól fogott rajta a rendszer, hogy elcsente az apjának az arany zsebóráját, eladta a görögnek, s az árából restauratiót játszott, megtraktálta a nemes compossessoratus valamennyi iskolakerülő magzatait, kikiáltatta magát viczispánnak, s aztán a felbiztatott társaival együtt kivonult a nádasba, ott egy fűzfás szigeten új telepet alakított; a városba hetivásárra menő asszonyokat pisztolylyal a kezében rohanta meg, s vajat, túrót, meg tojást sarczolt tőlük: az apja alig birta, valamennyi bérese és jobbágya segélyével, kifogdosni a nádasból.

Akkor azután zárdába dugták. Onnan a toronyból a harangkötélen aláereszkedve szökött meg; úgy fogták el Styriában. Haragjában az apja beadta egy lakatoshoz inasnak, meghagyva, hogy csak jó keményen bánjanak vele: hát nem rágyujtotta a szegény lakatosra a házat, mindjárt az első éjjel? Maga is majd odaégett.

Én is siheder voltam, mikor a Lenczi fráter kamaszkalandjairól beszélt már minden ember. Ej, de féltem vele összekerülni. Rendkívül erős gyerek volt. Nagy bajuszos emberek, s még nagyobb szakállasok (akkor még csak a zsidók viseltek szakállt) jöttek hozzánk mutogatni a bevert fejeiket: a Lenczi fráter cselekedte.

Egyszer azután a ***-i kollegiumban kerültem össze vele: a jogászi tanfolyamon.

Itt is bizony ritkán találkoztunk, mert az auditoriumba, a hová én jártam naponkint, Lenczi fráter csak a tanóra vége felé, katalogus olvasásra szokott besompolyogni; a hova meg ő járt rendesen, a kávéházba és a korcsmába, nekem elveim tiltották a személyes megjelenést.

Hanem annál többet hallottam felőle beszélni. A mikor a «lisztes zsákokkal» valami híres verekedés volt (ez volt a dragonyosok népies elnevezése), abban Lenczi fráter vitte a főszerepet, s a czigányokkal utczahosszant muzsikáltatni magát, nem volt nála rendkívüli eset. Vagy a billiárdon hált, vagy az ivóasztal alatt, de otthon az ágyban soha.

Minthogy ritkán találkoztam vele, úgy tetszett, mintha mindig más-más embert látnék magam előtt: a milyen évadja épen volt, a saját naptára szerint. Egyszer elegans gavallérnak jelent meg; legujabb párisi divat szerint öltözve, fehér mellényében arany gombok, nyakkendőjében rubintos melltű, kezein jaquemar keztyük. Egész magatartása, fejhordozása urias volt, arcza nemes jellegű, felbodorított hollófekete hajfürtökkel, nagy rábeszélő fekete szemekkel, szép mosolygó szája felett felkunkorított bajuszszal, kétfelé váló állát göndör szakáll köríté; az egész arcz eszményi lett volna, ha a kiülő sasorr túlságos emelkedése meg nem zavarja a symmetriát, mely bizonyos fenyegető, vad, satyr kifejezést kölcsönzött az egésznek.

Hanem ezt a kihivó orrt el tudta felejtetni ilyenkor szeretetre méltó modorával: oly sima, oly hajlékony, mindenki iránt nyájas, figyelmes tudott lenni, ha akart; előadása elragadó volt: ötletei élczesek, nyájassága behizelgő; férfit és nőt, öreget, ifjat elbűvölt; s ha megeredt nála a beszéd, az ember azt hitte, hogy ez a világnak a legnagyobb tudósa: ismert ez minden tudományt; hol vette? az titok: lángész volt; elég volt neki egy könyvet végig lapozni, hogy tudja «körülbelül» mi van benne: a saját fantaziája kiegészítette a többit.

Máskor megint előállt, mint hetvenkedő betyár, szétszórt hajjal, fejébe nyomott turi süveggel, a mit az «apja lelkének» sem emelt meg, pitykés rajthuzlival, ólomgombos viktoriában, fokossal a kezében, ilyenkor be volt rugva. Jó volt kitérni az útjából mindenkinek, mert belekapczáskodott még a szentekbe is, s virtuositással tudott káromkodni. Ilyenkor azok a beszédes nagy fekete szemek maguk is segítették a tüzet szórni, s az a nagy sasorr igazán fenyegető állást foglalt.

Aztán megint másformának láttam. Kopott, szurtos köntösben, a mi nyilván nem az ő termetére volt szabva. Bizonyosan elkártyázta az utolsó rajtalevő ruháját is, s a nyertes bankadó ajándékozta meg becsületből ezzel a parádéval. Ilyenkor aztán olyan alázatos tudott lenni: sírt, kunyorált, nem szégyelte magát, hogy a könyöradományt kicsalja az ismerőseiből; lehuzta a fejét a vállai közé; a szemei egészen kicsinyekké lapultak, a bajusza lekonyult s eltakarta a száját, s az erős sasorr a föld felé huzta a fejét; a melle beesett, a kezei a kabátja széleit huzták elől össze, mintha köhécselés bántaná, s a térdei csámpásan fenődtek egymáshoz, megrogyott minden lépésnél, még a hangja is megvékonyodott.

Pedig olyan gyönyörű bassus hangja volt, a mihez hasonlót soha sem hallottam életemben. Nemcsak én mondom ezt; de bizonyítják mindazok a népek, a kik előtt a hangját dalnak eresztette.

Ez volt megint egy új fajta alakja, a melyben megláttam.

Szinészek jártak ***-en: Lenczi pajtás beleszeretett a primadonnába s annak a kedvéért a jutalomjátékára rendezett quodlibetben vállalkozott Nabukkóból a zsidó főpap nagy áriájának eléneklésére:

A ki Jehovához veti bizalmát,
Az nem csalatkozik meg soha.

Előttem mindig a bassus volt a minden hangok tökéletes ideálja. Ez a földrengésnek, a tengerzúgásnak, a vulkánkitörésnek, az égzengésnek a szava, emberi ajkról hangoztatva.

Mikor Lenczi fráter nekiindította a szinpadról ezt az ő iskolázatlan őserejű mély hangját, lágyan ringatozó, és mégis érczcsengésű folyással, az ember elfelejtette egyszerre minden bűnét és hibáját; még a professorok is megbocsátották neki az elmulasztott órákat, s az egész közönség el volt bűvölve, s mikor a végszavaknál: «Megsegíta-ha-haz é-hég u-hu-ra-ha!» felcsap a dal a magasba, az olyan volt, mint mikor a recsegő villám hasítja végig a viharfülledt levegőt. Az egész közönség általános tombolása volt rá a követő visszhang.

Micsoda kincs van ennek az embernek a birtokában, ha ez tanulni akarna valamit!

Hanem hát a tanulás – az nem fért össze a természetével, se szép szó, se kecsegtető igéret, se iskolamester pálczája, se a sors korbácsa nem volt képes Lenczi frátert arra birni, hogy ő valaha valamit tanuljon.

Hiszen elég volt neki az, a mit tudott.

Hogy mit tudott? Azt majd elmesélem egymás után.