I.

Murányvár, az annyi regényes kalandról hires omladék, Ferdinánd király idejében a Tornai Tornallyay családnak volt birtokában.

1536-ban meghalt az öreg Tornallyay János, s maradt utána egy fia László, kit még éltében eljegyze egy szintén a Tornallyay családból való hajadonnal Máriával.

Ezt a Tornallyay Máriát azonkivül a fiscus által fiusittatá, hogy ha netalán saját édes gyermeke meghaláloznék, vagyonai ne származzanak idegen kézre, hanem maradjanak a leánynál, s ha az később máshoz találna férjhez menni, viselje a férj az ő nevét is, s a születendő gyermekek, mint Tornallyayak birják a család javadalmait.

Minthogy azonban kora halálával hátrahagyott fiacskája menyasszonyostul együtt még mindketten gyermekek valának, gondviselőül rendelé számukra eddigi várnagyát Bacsó Tamást, még két testvérével együtt, kiknek egyikét hitták Bernátnak, másikát pedig Sámsonnak.

Az öreg Tornallyay sohasem vélte gyermekei jövendőjét jobb kezekre bizhatni, mint e három férfiéra. Ezek közül Tamás volt a legidősebb, kegyes, imádkozó ember, kinek sohasem volt egyébre gondja, mint bucsujárásra és alamizsna-osztogatásra; utána következett Bernát, ez egy kissé rútarczu volt, fertelmes képére alig lehetett ránézni, de annál jobban értett a gazdálkodáshoz, s pénz és számvetés dolgában senki őt meg nem csalhatta; a legifjabbik, Sámson, pedig vitéz hadakozó ember levén, már természetnél fogva is erős és izmos termetű; ugy gondolá a jó öreg, hogy a mig fiának lelki neveltetése nem szenvedend hiányt Tamás ápolása alatt, addig Bernát a vagyonbeli gazdálkodásban leend tudós, végre Sámson hathatós védelmezője leend annak minden erőszakos megtámadások ellenében.

Az öreg János eként elhagyván a mulandóságot, ime mi történék vala? Már az első esztendőben hire futamodék, hogy Murányvár egy rablófészekké lett, honnan vitéz Sámson gazda tűzzel vassal látogatja a felvidéket, gyilkol, rabol és gyujtogat, a jó Tamás feltöri a templomokat, leszedi harangjaikat, s a bölcs Bernát benn a várban pénzt kovácsol az elrabolt harangokból, s annyira elárasztá már hamis pénzzel a tájékot, hogy a szomszéd városokban félnek az emberek pénzen vásárlani, hanem inkább csereberélnek.

Hasztalan emeltek panaszt a szomszéd falvak és földesurak! a hatalmas gonosztevőket nem volt mód megfenyiteni, ha Ferdinándhoz folyamodtak segitségért, ezek azzal fenyegetőztek, hogy áttérnek János Zsigmondhoz, s megforditva. A megye kétséges föld volt, ma az egyik fél birta, holnap a másik, s mikor a háborura is alig volt elég a fegyver, honnan jutott volna még a rablók ellen?

Az országgyülés egynehányszor czitálta őket, de ők sohasem jelentek meg, daczolva a törvényekkel.

Minő sors várhatott ily állapotban a rosz kezekre bizott árvákra, kiknek ügye a zürzavaros időben egyedül a gondviselő ur Isten őriző kezére volt bizva?

A mellékrokonok gyakori kérdezősködéseire mindig kitérő feleleteket adtak a gondnokok, s nem engedék őket a gyermekekhez férni; majd, hogy László felserdült, elhiresztelék, hogy elment Lengyelországba hadakozni, egyszer csak aztán kitűzték a fekete zászlót a vároromra: – hogy, hogy nem? – hazaérkezett ismét, és rögtön meghalt; a ki nem félt Murányvár alatt járni, megjelenhetett a torára. Ez volt a hir.