A TATÁROK.

Még néhány napig mulatának Bethlen vendégei Küküllő-várban, ezalatt a családi tanácsban elhatározák, hogy minden kisértet elkerülése végett legjobb lesz Ilonkát, addig, mig a fejedelmet elfelejti, Nagyváradra küldeni egyik rokonához; a minthogy egy reggelen meg is indult vele az egész atyafiság szánkákra rakodva. Maga Gergely ur Gernyeszegi Menyhért urammal egy szánon, másikon Ilonka Magdussal, harmadikon Bethlen Miklós és Bánfi Mihály. Egész Bethlenig semmi bajuk sem történt, hanem ott már annyira behordta a szél az utakat hóval, hogy a legnagyobb erölködés mellett sem hatolhattak tovább Szászvölgyénél, ott pedig teljes lehetetlenség volt a szoroson keresztül törniök, mielőtt a falusi népség lapáttal utat hányandott a hótorlatokon s e miatt kénytelenek voltak ott éjszakázni a kis faluban.

Szerencsére Magdus apja, András gazda ott azon faluban lakott, s épen otthon tartózkodott, elkéredzve a fejedelemtől, a kinek a házánál az uri vendégek legalább türhető éji tanyára találtak.

Ott elrendezték magukat, a ki hogy fért. A kocsisok az akolban, András és Magdus a konyhában, mig az urak a nagy lakó szobát foglalták el, Ilonkának egyedül engedve a kis benyilót mennyezetes nyoszolyájával.

Már jól behaladt az éjszakában az idő, az alvók különféle hangokon horkoltak, midőn egyszerre irtózatos orditás hangzik szét a faluban, nyargaló paripák verik fel a csendet s az egyszerre kigyuladt tűz rémes világánál száz rémalak tünik elő, orditva, gyors paripákon, idegen öltözetben.

„A tatárok! a tatárok“ hangzék a vészkiáltás a felriadt lakosság házaiból. A fekete, szegletesfejü, szélesszáju alakok, mintegy lovaikhoz nőve, benyargalnak az udvarokba, kanóczot vetnek a háztetőkre, kötélre fűzik a kirohanókat s lemészárolják az ellenállót. Az asszonysirás, halálhörgés, káromkodás nőttön növő zajba vegyül, melyből kihallik olykor a félre vert harang vészkondulása.

Bethlenék hirtelen talpra ugráltak; mire széttekintének, már a tatárok elfoglalták az ablakokat, a künn kapott cselédséget leverve lábairól, s a tornáczajtót kezdték döngetni.

„Ehen van ni“ kiálta fel a pap. „Az Isten büntetése, a miért nem akarta kegyelmed leányát ahhoz adni a kit szeret, hanem megszöktetni előle, most már a pogány veszi el.“

„Ne papoljon kend most nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram, hanem lásson egy fokos után s álljon velünk együtt az ajtóra, vagy menjen Ilonkát biztatni.“

A pap úgy tett a hogy mondva volt: bement Ilonka szobájába, ki ijedtében fél-ájultan hevert ágyán; egy vigyorgó tatár féltestével már bemászott az ablakon, de a kihez Menyhért uram ugy vágott egy karos széket, hogy menten visszaesett a honnan jött.

Más felől ez alatt három tatár már betörte a tornáczajtót, az egyik lovas bement a konyhába. Azt ugyan András gazda fokosával ugy főbe kollintá, hogy a lova alá esett, de a másik kettő pányvát vetett az öreg legény nyakába s lerántva a földre, elkezdé annál fogva kifelé hurczolni.

Magdus csak nézte ez ideig, mintha sóbálványnyá vált volna, a viadalt, de a mint látta, hogy az apját huzzák vonják a földön, felsikoltott s egy fejszét kapva a szegeletből elő, neki rohant az egyik tatárnak, s egy kegyetlen elbúsult csapással ketté hasitotta annak fejét. Az utolsó tatár aztán nem volt rest, hanem elszaladt a hős leány elől, ki visitozva hajitotta utána a véres fejszét. András gazda erre kivetette a pányvát nyakából, s fejére rántva hirtelen a levágott tatár csalmáját, s felkapva annak lovára, bekiálta az urakhoz: „Csak védjék magukat kegyelmetek, én addig elfutok segitségért.“

„Eredj fiam Küküllőre,“ kiálta utána Gergely, „vagy menj Bethlen várba, vagy a hol legközelebb találod az atyafiak banderiumát, és mondd meg a kit ott találsz, hogy a ki leányomat megszabaditja, legyen bár akárki fia, kezével jutalmazom meg.“

András hallotta a biztatást, s erre a helyett, hogy Küküllőnek tartott volna, Balázsfalva felé forditá a ló száját, s a tatárok között szerencsésen keresztül nyargalva, kik csalmájáról társuknak tekinték, tova iramlott a faluból.

Az urak ezalatt hirtelen elkészültek a védelemre; három lőfegyvernél nem volt több velük, de mindnyájának volt legalább kardja. A benyiló ablakát eltorlaszolták szekrényekkel s oda álliták a papot és Magdust, maguk ezalatt a lakszoba ajtaját és ablakait foglalva el. Néha tettek egyegy lövést, midőn valamelyik tatár kanóczot készült vetni a födélre; a lövés után szétfutottak az ostromlók s ismét ujak jöttek helyettük.

Végre a tatárok az átelleni házakat gyujtották meg, hogy a láng átcsapjon a szomszéd födélre, a ház elé ültetett terebélyes hárs- és diófák egy ideig elfogták a zsarátnakot, de végre a házra lövöldözött égő nyilaktól csakugyan belekapott a tűz a háztetőbe s egy percz alatt lángban állt az egész épület. A tatárok ujjongattak. A bent levők Istenre bizták lelküket. Történt azonban, hogy András gazda teheneket tartván, az előtti napon tengeri-kórókat vett meg egy oláhtól, melyeket azon havasan kiteritgetve a padláson, az égő háztető tüze nem birt a nedves kévéken keresztül a gerendákig terjedni, s ekként leégett az egész tető, a nélkül hogy a házban levőknek csak egy hajszáluk is meggörbült volna. Ekkor a tüz világa mellett egy nagyképü tatármurza lovagolt elő, macska bajuszával, piszkos, de aranyos öltözete mutatta rajta a vezért; ez mérgesen orditott az ostromlókra, kik már sok holtat vesztettek s még közel sem juthattak az ostromlottakhoz. A murza fogott egy nagy vas buzogányt, s azzal ütögetve az ostromlók hátát, ekkint buzditá őket nagyobb vitézségre, mire a tatárok közelebb kezdtek nyomulni a házhoz, s csákányokkal kezdték annak falait bontogatni, már egy jókora nyilást törtek a benyiló falán, s miután az már közel volt a beomláshoz, Gernyeszegi uram kénytelenült Magdussal és Ilonkával a lakszobába vonulni.

Ide szorultak össze mindnyájan. Bánfi Mihály egy kőütéstől eszméletlenül hevert a földön, Bethlen Miklós vállában egy nyil volt betörve, a fegyverek mind ki voltak lövöldözve, Gergely puskájában volt az utolsó töltés.

„Ajánljuk lelkünket Istennek atyafiak“ monda Gernyeszegi Menyhért s aztán védjük magunkat férfiak módjára, s ezzel egy rövid imádságot mondva el, melyet a többiek utána rebegtek, fölkapta Bánfi kardját s a másik két férfiuval kiállt a végharczra, középre fogva az elalélt Ilonkát s várva elhatározottan az ostromlókat, kiknek ütéseik sürűen hangzottak ajtón és ablakon.

Egyszerre a két ablak közötti fal leomlott, tág kilátást nyitva az ostromló csoportra: „Isten velünk“ kiáltának a védő férfiak, kardjaikat kimeresztve, a midőn e pillanatban egyszerre ismerős trombitaszó harsogott fel az ostromlók háta mögött, s füst és láng közől egy háromszinü, kék, sárga, veres zászló lobogója látszott közeledni.

„Istené a dicsőség! jön a szabadulás!“ kiálta feléledt buzgalommal a pap, s a megriadt tatárok hirtelen visszafordulva, az ujan érkezők elé tolultak.

A csata rövid volt, néhány percz alatt keresztül törte magát a rendetlen csordán a kis segédcsapat, alig volt negyven ötven ember, de mind jól felfegyverezve, s villogó kardjaik csapása alatt hullott a tatár mint a tök.

Elől egy délczeg lovag, leeresztett aczélsisakján két sastoll meredt föl; oly sebesen tört magának utat az ostromlott ház felé, hogy társai alig birtak nyomában maradni. Néha körülfogták, de ő jobbra balra vágott s ismét tisztában volt.

„Derék fiu vagy, akárki légy. Engem ugy segéljen megérdemled leányomat“ kiálta Gergely ur.

„Ni – hogy villámlik a kard kezében! a hova vág, nem kell annak másik csapás. Nézz oda Ilonka ha meglátod, lehetetlen hogy belé ne szeress.“

Ilonka fölveté szemeit, s a mint meglátta a küzdő lovagot, mintha valami megdöbbentő sejtelem kapta volna meg szivét, két kezét keblére tette, s térdenállva fölemelé szemeit az égre és sohajtott, és az ég meghallgatá a mit kivánt.

A szabaditó ezalatt egészen a ház elé jutott, s már szinte megmenté Bethlenéket, midőn az utcza tulsó feléről uj csapattal jött rá a murza.

A nagyképü macskabajuszu ember, szegletes fejével, villogó szemével és fogaival, vörös csalmájával, pokoli jelenetkint száguldott elő fekete paripáján, az égő házak között. A lovag megállt előtte, s rövidre szedve a kantárszárát, hátrahuzta paripája nyakát s fölágoskodott a kengyelben, kardját szeme elé tartva. Azon pillanatban, midőn a murza oda ért s görbe sarló alaku kardját az ifju fejének mérte, egyszerre lebukott ez lova nyakára s egy gömbölyü, alulról fölfelé intézett csapással oly mesterien vágott a murzához, hogy annak ugyanazon pillanatban a kardja jobbra, a feje balra repült.

Az oda érkezett tatárság ez eseten elrémülve hirtelen megforditá a kantárszárát s ott hagyva a győzteseknek rabjait és martalékát elfutott az éjszakában.

„Jókor jöttünk-e?“ kiálta András gazda, nem gondolva leégett s szétrombolt házával, csak vendégeivel.

„Erős várunk nekünk az Isten.“ Szólt ünnepélyesen Gernyeszegi, letéve kezéből a kardot.

A mentő lovag leszállt lováról s oda jött a megmentett csoporthoz.

„Légy üdvöz derék lovag“ szólt kezét nyujtva eléje Bethlen Gergely. „Én Isten előtt ez órában szent fogadást tevék: hogy a ki meg fogja menteni leányomat, nem keresem családját, hitét, vagyonát, neki adom nőül. Azért akárki légy, ha még nőtelen vagy, s magad is ugy akarod, fogadd őt kebledre, s légy szeretve általa, ugy a hogy megérdemled.“

„Köszönöm“ szólt a lovag elfojtódott hangon „és elfogadom,“ s avval megfogva a gyöngéd hajadon kezét, oda vonta őt keblére. Ilonka, a mint a lovag keze az övét érinté, megtört erővel hanyatlott alá, ha a lovag karjaival át nem öleli, alélt termete a földre rogyott volna, alig eszmélt magáról többé. Nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram áhitattal rebegé, karjait kiterjesztve, fölöttük: „az ég áldása legyen rajtatok.“

„Ámen!“ monda a lovag, és sisakját leemelte fejéről.

Mindenki ráismert egyszerre.

A férfiak hátrarezzenve, Ilonka felsikoltva s karjait convulsiv erővel kulcsolva az ifju nyaka körül, kiálták egyszerre:

„Apafi Mihály!“

* * *

Néhány hónap mulva Balázsfalván tartotta a fejedelem menyegzőjét Bethlen Ilonkával. Jelen volt az ország szine, java, s annyi ember között egy sem volt, a ki szomoru ne lett volna, csupán az ifju pár volt boldog és vidám. A legközelebbi rokonok ugy jártak alá s fel, mint temetéskor a megszomorodott felek. A menyegzői pompából kirítt az arczok búja.

Mikor a fejedelem szép menyasszonyával, megkezdte a tánczot, a vendégek egy része fölállt tiszteletből, más része ülve maradt és duzzogott.

„Miért nem tisztelik meg kegyelmetek a fejedelmet, hogy felállnának“, szólt Apor István uram, akkori főkincstárnoka Erdélynek az ülve maradtakhoz; mire egy közőlök Sárosi János uram, daczosan visszaszólott:

„Elugratta biz ő kegyelme a fejedelemséget!“

* * *

Apafi boldogul élt sokáig szép nejével, – hanem Erdély csakugyan nem látott több fejedelemtemetést.