VIZKERESZT ÜNNEPE.

Még akkoriban nagy ritkaság volt Erdélyben az orgona, kivált a kálvinista templomok csaknem mindenütt nélkülözték ez Isten dicséretére rendeltetett hangszert, csupán Majosfalván volt egy, melyet Bethlen Gergely uram készittetett Németországban, e kis mezőváros temploma számára. Bernard mester az akkori leghiresebb orgonakészitő, megértve, hogy a megrendelt munka fejedelmi ivadék számára készült, nem restelé a fáradságot annak kiállitásában, megcsinálván annak öreg sipját alabástromból, a pedal brugókat aranyozott vastag papirosból, s az előtéren álló fuvolasipokat valóságos öntött ezüstből, s felkészitvén azokat aranyozott rácsokkal és arabeszkekkel, a mint az akkoriban kegyes divat vala.

Bethlen Gergely uramnak ugyan volt Küküllő-várban saját családi temploma, melyben a pompás orgona szépen elfért volna; hanem ő azt mondá, miszerint ő azt nem a maga, hanem az Isten dicsőségére szerzé, s ekként került a pompás hangműszer aranyozott és ezüstözött alkatrészeivel a kisded kálvinista szentegyházba, nem kis munkába kerülvén a helybeli lelkész, nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram ellenszegülésének legyőzése, ki is – saját szavaiként – átallotta a dudát behozni a templomba, s még nagyobb gondot adván az orgonának felállitása, melynek legnagyobb sipja tizenhat láb magas vala, ugy hogy a tetejéről mind le kellett szedni az aranyozott czirádákat, ha azt akarta, hogy elférjen az alacsony imaházban.

Bethlen Gergely uram azonban már most az orgonája kedvéért minden vasárnap eljárt a templomba, két szép hajadon leányával együtt; a két szép leány kedveért pedig ugyancsak a környék fiatalsága választá az imaházat buzgólkodása helyéül, ugy hogy rövid idő alatt nem volt látogatottabb szentegyház Küküllő vármegyében a majosfalvinál, a holott is nagytiszteletü Gernyeszegi Menyhért uram vasárnaponkint az egybesereglett gyülekezetet együtt és egyenkint, kor, nem s rang különbség nélkül ugy megmosta, ugy megfeddé, ugy megdorgálá, hogy Ezsaiás próféta sem tette jobban a maga idejében.

Ezer hatszáz kilenczven után irtak ötben, a midőn ez történt a majosfalvi szentegyházban, vizkeresztnek ünnepében.

Bethlen Gergely uram tudnillik ekkor is szokása szerint alájövén Küküllő-várból kisebbik leányával Ilonkával, – a másikat Katalint az ifju Kendefi Gáspár vitte az előtt két héttel Bodonba férjhez, – hátrahagyá szánkóját a jó ur a templom keritése mellett, s betérvén a paphoz, a ki rendesen meg szokta őt várni, vele együtt mene a templomba, előre bocsátván a papot, s kezénél fogva vezetvén leányát, s akképen foglalva helyet a fényesre festett padon.

A pap bejöttével megzendült az orgona, a hivek felálltak, felálva elénekeltek egy hosszu verset, azután leültek, hozzáfogtak a XXXVIII. zsoltárhoz, azt végeslen végig elénekelték, maga is pedig Bethlen Gergely uram oly buzgón, oly lelkismeretesen énekelt a hivekkel együtt, hogy avagy csak egy sort is el nem mulaszta a zsoltárból, csupán csak az orgonista által minden vers után elkeritett kacskaringós kikezdő czikornyák alatt akadván ideje, mellette ülő leányával zsörtölődni, ki előtt a kinyitott könyv most is a kezdő lapon volt. ‚Hát te mért nem énekelsz?‘ – „Jaj igy is meg vagyok fagyva, hát ha az a kis meleg is kimegy belőlem!“

Bethlen Gergely uram oldalt vetette magát e szóra, Ilonka szokott neki olyan feleleteket adni, hogy övé maradt az utolsó szó, s mégis ő volt Gergely ur legkedvesebb leánya, mint ki a jó ötleteket – még saját rovására is – különösen szerette.

Gergely ur mintegy negyvenöt éves lehetett ez idő szerint, kisded, zömök, kurtanyaku férfi vala, a fején levő sürű haj egészen meg volt őszülve s rövid üstökre kanyaritva, homloka mindig le volt a szemére huzva, mintha mindig haragudnék, pedig nagyon is ritkán haragudott; szokása volt kurta bajuszát rángatni, ha valami nem volt inye szerint, s ha valamit roszalt, annak legvilágosabb jele volt az, hogy orrát megduzva egyet mordult a torka fenekéből, a dolmánya zsinorjait egyik oldalról a másikra gombolá, a harag kitörése pedig csak egy perczig tartott nála, ugy hogy ha akkor ült a mikor megharagudott, mire fölkelt már megszégyenlé magát.

Az ének elmult, következett a predikáczió, nagytiszteletü

Gernyeszegi Menyhért uram felment a kathedrába, a hivek sok köhögés után helyreverték magukat, s várták csendben a hirdetendő igét.

Mint már tudjuk, a nagytiszteletü ur kemény dolgokat szokott a gyülekezet épületére felhordani, a mai textus ilyen formán hangzott Ezsaiásból:

„Ordits kapu, kiálts város! mert eljön az Urnak rettenetes napja!“

Az emberek elkékültek, elhalaványultak, Bethlen Gergely uram nyuszt-prémes dókájában burkolózva, hátravetette magát székében, mintegy előre érezve a zivatart; csupán Ilonka arcza volt nyugodt és ábrándozó, nagy sötétkék szemei nem keresték a szónok élő márványarczát, az ablakon az esti nap búcsu alkonysugára sütött be, keblét egy önkénytelen sohaj emelé, lelke tul volt a templomon, tul az égen, még annál is közelebb az Istenhez, – ő szeretett.

A pap ekként kezdé hiveit megszólitani:

„Gyilkosok, tettetők, csalók, hitszegők, istentagadók, hazaárulók! Miért jöttetek e szent helyre?“

„Üm,“ dörmögé magában Bethlen ur, még mélyebben huzva magát dókájába.

„Hogy mertek Isten szine előtt bűneitek sokaságával megjelenni? Nem féltek-e annak haragjától, kinek nevét szájatok kimondja? Széttekintek rajtatok és nem látom közöttetek azt az öt igaz embert, a kikért megtartandja az ur Zsodomát és Gomorát. Mindenütt bűn, iszonyat, veszedelem. Látom a fiut, ki apja halála után sohajt; látom az asszonyt, ki férjének szemben hizeleg, s szemével másra tekint; látom az árvák megrontóit, kik testvéreik megnyomoritásával szereznek maguknak veszendő kincseket.“

„Jól van, nagyon jól van,“ mormogá magában Gergely ur, szokás szerint nem állhatva, hogy bele ne szóljon a predikáczióba.

„Meg van vesztegetve a nép, a konkoly kikelt mindenütt s bevette magát a várakba, ugy mint a kalyibákba; mig a közönséges gonosztevő dénárokat rabol, addig ti főurak az országot fosztogatjátok; veszekedtek a hivatalokon, s a közinségből gazdagultok; ime Sándor Ádám uram milyen bogláros mentében mutatja magát, pedig Isten ember tudja: hogy két kesely paripával jött be az országba. Ti magatok mentek rosz példával elő, megbüntetitek a gyilkost, a ki egyet megölt, s ti magatok háborut csináltok az országnak, mely nélkül ellehetett volna; jaj ti reátok! az özvegyek és árvák siralma az egekre száll föl ellenetek.“

„Üm üm“ dörmögé Gergely ur, bajuszát rángatva s fejét csóválva. „Jól, jól van pap uram. Jól van.“

„Behoztok törököt, tatárt, kuruczot, labánczot az országba, s mig az szerte pusztit, rontja a népet, égeti a falvakat, ti felveszitek magatokat váraitokba s onnan nézitek a romlást.“

„Üm. Ez rám szólt“ mormogá Bethlen Gergely uram, üstökét borzalva.

„Pedig hiába építettétek erős váraitokat, por és hamu minden erősség, melyet az Ur lehelete megillett és menten leomlanak, de kősziklára épitett ház az Istenben való bizodalom, az igaz hit! és ti e hitet is megvetitek, elhanyagoljátok, kicsúfoljátok. A hajdani buzgóság, az ősi önfeláldozás, nem találtatik sehol. Cserélik, berélik a hitet, mint az uj ruhát, ma rácz, holnap unitarius, holnapután török, ki mint hasznát látja. – Ime Pünkösti László uram, mily áhitatosan hallgatja az Isten szavait, pedig csak a mult héten igérte meg Apor István uramnak, hogy pápistává leszen, majd akkor ő is kap valami részt a testamentomban; ime László Mihályné asszonyom kiadta kezéből mind a két fiát Kolozsvárra, mintha itthon nem lenne már nekik mit tanulni, s most ott a tisztelendő jesoviták olvasóval és képes könyvekkel dugdossák a gyermekek zsebeit. Ime Mihács Mihók uram bolond fővel azt beszéli: hogy ő minden vallásból hisz valamit, a zsidóból a szombatot, a törökből a sok feleségtartást, pedig lészen ő neki egyformán része a poklokból minden vallás szerint; sőt még Hentner Jónás uramat is itt kell látnom, a ki már két héttel ezelőtt convertált, hogy valami hivatalba promoveálódjék, s most is csak azért jelent meg az Isten házában, hogy itt Bethlen Gergely uram hajadon leányára bámészkodjék, pedig bizony mondom neki, hogy azt oltárhoz vezetni nem fogja.“

„Üm!“ mordula Gergely ur, oldalt vetve magát. „Azt magam is ohajtom.“

A pap mennykövei ekképen hullottak jobbra balra, a hivek megilletődve huzták le fejeiket, s ha valamelyiknek szólt a leczke, alig lelte helyét. Egyedül Ilonka nem látszott érdekelve lenni a dorgáló szavak által; szemei, lelke, gondolatai messze-messze tétováztak, túl a szűk falakon, túl a hóval fedett mezőn, ott hol az Isten közelében örök tavasza van a világnak, a szerelem reményében. Arcza angyali nyugalmát nem zavarták meg Gernyeszegi uram intései, sem Hentner Jónás uram bámészkodása.

„Jaj tinéktek, jaj Erdélyországnak!“ folytatá a pap; „eljön az Ur a maga ostorával és megostoroz benneteket; eljön a látogatás napja, és el nem mulik. Avagy a bérczek nem a ti büneitekért rendülnek-e meg álló helyeikben? a viharos mennydörgés és villámverés nagy karácsony reggelén nem az Isten intő szava volt-e hozzátok? A rettenetes áradások, mik falvakat söpörnek el helyeikről, a sáskajárás, mely minden zöldet letarol, nem azt jósolja-e, hogy el fogtok töröltetni e földnek szinéről, és nevetek sem maradand ez országban? Jaj nektek, jaj tinéktek, kiket az unokák meg fognak átkozni, de százszorta jaj az unokáknak, kiket apáik rontanak meg! Én láttalak benneteket az utolsó fejedelem temetésén. Nem sirt közületek senki; az nem a megholt lelkeért történt, hálaimádság volt az az Istenhez, hogy őt magához vette.“

„Üm, ez nekem, ez nekem szól“ dörmögé magában izzadva és dókáját jobban balra gombolva s üstökét sebesen körülkapargálva Bethlen Gergely uram.

„Igaz hogy gyönge ember volt a megboldogult, könnyelmü, részeges, és ittas fővel sok bolondot mivelt; de a miénk volt, a miénk! és azért kár volt örvendeni az ő temetésén, mert bizony mondom néktek, hogy ez volt az utolsó fejedelemtemetés Erdélyországban és több fejedelmet nem fog Erdély eltemetni!“

„De már azt tagadom!“ kiálta fel elförmedve Bethlen Gergely uram, s lecsapta süvegét maga elé. „Ahhoz kend nem ért, Gernyeszegi Menyhért uram!“

A pap magasra emelt fővel tekinte le a botránykoztatóra, s három ujját fölemelve az ég felé, mennydörgő szózattal kiálta le rá: „Itt Isten beszél!“

Bethlen Gergely uram már ekkor egészen magához tért, átlátva magaviselete helytelen voltát s lesimitva üstökét s mentéjét helyre rángatva, visszaült helyére: „nagyon jól van, csak folytassa kegyelmed.“

A pap tehát még egyszer általánosan megdorgálva a gyülekezetet, végezetre jobbulást ajánlva neki, megvigasztalá a megilletődött népet a mennyei bocsánat igéretével.

„Tartsátok meg a hitet, és az bizony meg fog benneteket tartani; szeressétek a hazát és az bizonyára élni fog; tegyetek szent fogadást: hogy Isten és a hon előbbvaló lesz nálatok minden világi jónál, s e fogadással járuljatok az Urnak asztalához, mert a ki e nélkül veszi el a szent jeleket, halált eszik és kárhozatot iszik magának!“

A pap mennydörgő szavai után ujra megzendültek az orgona sipjai, az igazság után a költészet; s a hivek szép rendben járultak a szent kenyérrel és borral teritett asztalhoz, melyre Bethlen uram leányai saját kezükkel himzettek pompás vörös bársony takarót. Előbb a férfiak kerültek sorba, kardjaikat mind lerakva a templom-ajtóban; Gernyeszegi Menyhért uram olykor fejcsóválva huzta vissza a nyujtott serleget, midőn valaki balkézzel nyult hozzá, s velőkig ható mondatokat dörgött mindegyik fülébe; ugy látszék, mintha személy szerint mindenkinek legtitkosabb büneit ismerné, s nem egy gonosztevő tért az igaz utra, átható szemeinek rettenetes tekintetétől.

Midőn a férfiak közől a legutolsó is elhaladt, jöttek sorban a nők. Legelül egy pár éltesebb matróna, a helybeli nemes családokból, becsületes tornyos főkötőben s panyókán lógó prémes mentéikkel nagy ezüst kapcsokra; kezeikben aranyos metszésü énekes könyveik, azokba csiptetve egyegy szál rozmaring. – Most egy karcsu hajadon lépett az Ur asztala elé, kin az egész gyülekezet szemei függöttek, Bethlen uram legszebbik leánya Ilona. Mennyi áhitattal, mely nemes ihlettséggel fogadá el az isteni vér jelképét! az Ur lelke lebegett arczulatán.

„Az Ur hallgassa meg szived fohászait“ monda nyájasan a leánynak a lelkész, s egy pillanatra elolvadt arczának szigorusága.

Ilonka hosszan, mélyen fölfohászkodék a szent asztal előtt; sohajában annyi névtelen érzelem vágya látszott kifejezve; de rengő sejtelmek, mik még gondolattá nem voltak érlelve s melyekből olvasni csak azon lélek képes, ki a csecsemő sirását is érti.

Azon pillanatban, midőn Ilonka letevé a serleget, irtózatos zsivaj támadt a templomajtó előtt, rémült gyermekek és leányok rohantak be a templomba a rögtöni ijedtség érthetlen orditozásával, s a padokon keresztül ugrálva, a karzat oszlopaira s az ablakrámákra kezdtek felkapaszkodni.

„Mi történik ott?“ kiálta a pap a lármát tulharsogó hangon, mig a templomajtónál levő leány- és gyermekcsoport mindig nagyobb zavarba kezde gomolyodni, s egyszer az egymás hegyén hátán hentergő tömeg közől egy roppant nagy medve szökött elő, idomtalan hánykodó ugrással futva egyenesen az Ur asztalához.

„Jézus segits!“ sikolta Ilonka összeijedve, s a rémülettől nem birt megmozdulni.

A fenevad már csak néhány nyomnyira volt a leánytól, a csodajelenettől megrémült nép egészen megfeledkezett róla, midőn Bethlen Gergely uram hirtelenebben a kimondott szónál átugrott karospadján s a vadállatot ököllel fültövön ütve, a mint ez két lábra állt, megfogta két kézzel két fülét s azzal hanyatt vágva az állatot, birkózásba eredt vele.

Ilonka, a mint apját a medvével viadalt kezdeni látta, elsárgult, szemei elfordultak s azzal összeroskadva féltestével az ott álló padra hanyatlott.

„Ne féljen kisasszonyom!“ rikácsolá ekkor háta mögött valami erőteljes női hang, s a megriadt néptömeg közől egy izmos székely leány vált ki, két könyökkel törve magának utat kisasszonyáig, s azzal oda rohant Ilonához, felkapta karjai közé mint egy ölbeli gyermeket s az orgonához rohant vele, melynek záros rekesze volt.

„Egy kést adjatok!“ ordita Bethlen Gergely, még folyvást egyedül küzdve a fenevaddal, s egyik térdével a földhöz nyomva annak torkát, mig kezei veszett erővel fesziték annak füleit. „Szaladjatok a kardomért a templomajtóban maradt.“

„De az Isten házában nem fogunk vérengzeni!“ kiálta Gernyeszegi Menyhért uram, s azzal öltönyujjait felgyürve, oda futott Bethlen Gergely mellé. „Ki kell dobni innen ezt az állatot s odakünn végezni vele.“

Ezzel ketten belecsipeszkedtek a hivatlan vendég bundájába, füleibe, s elől huzva, hátul ütlegekkel nógatva kiczibálták azt a templomból, ott künn azután a magához tért népség végkép agyonverte.

Ily csodaesett többször adta magát elő Erdélyben: hogy a medvék, miket télen különben sem ritkaság látni, fényes nappal befutottak a templomokba, ott meghunyászkodva bebujtak valami szögletbe, s minden ellentállás nélkül hagyták magukat agyonverni, a melyből azután a nép babonás hite csoda dolgokat jövendölt, s a sors ugy akarta: hogy e jövendölések mind beteljesüljenek.

A pap és Bethlen Gergely visszatértek a templomba. Gernyeszegi Menyhért azon módon, a mint volt, felgyürt ujjakkal, hasogatott ruhában, megállt a gyülekezet között, magas termeténél fogva egy fővel kilátszott valamennyi közől.

„Ime a fenevadak maguk is megjuhászodnak az Urnak zsámolya előtt,“ szólt mennydörgő hangon, „igy adandja az Ur kezeikbe az igazaknak minden ő ellenségeiket!“

A pap izmos karjait az égnek emelve, mint egy próféta állt az elámuló gyülekezet előtt, s a megzendülő orgona zugása mellett egetverő hangon harsogott föl az ének:

„Az erős Isten uraknak ura!“

Soha nagyobb buzgósággal nem énekelték e verset.