I.

Csak tizennégy éves volt még Nagy Lajos leánya, Hedvig, s már két korona kivánkozott szüzi homlokára, a lengyel és lithván.

A korona nehéz ékszer! egykor sokkal könnyebb füzért hordozott a szép királyi hajadon, – a szerelem rózsa-koszoruját.

Még midőn csak hat éves volt a leány, országhóditó atyja elvitte őt magával egy szomszéd tartomány udvarába; a mire ő oly jól emlékezett.

Ott egy nálánál alig idősebb kis fiut vezettek elé, s azt mondták, hogy ez lesz vőlegénye. A szép szőke gyermek kezét összefüzték az övéivel, gyürűt cseréltettek velök, az oltár elé vezették s ott a két szép gyermeket megeskették, hogy egymást holtig és örökké fogják szeretni.

Este, az egész udvar láttára, fényes, kivilágitott teremben, harsogó zenehang mellett, egy pompás menyegzői ágyba egymás mellé lefekteték a két szelided gyermeket; – arczaik egymást érinték, – a szülők ott álltak körül, gyönyörrel mosolygva rájuk, – a vőlegény kezét a menyasszony nyakára fűzték, mondták nekik, hogy csókolják meg egymást, azután elválaszták őket, – a gyermekférj elment Angolhonba, a gyermeknő vissza Magyarországba.

És mind erre Hedvig oly jól emlékezett. Azóta nyolcz évvel lett idősebb a világ, a rózsaarczu gyermekből liliomképű hajadon nőtt fel, – a kora ábrándok álmai meghalaványiták arczát. Valami titkos érzelem annyiszor eszébe juttatá azt a napot, azt a képet, melyben gyermek-vőlegénye szemérmetes mosolygással kis kezét nyakára fűzte, látta mindig a mosolygó kedves arczot, hulló selyem szőke fürteivel, himzett ingfodorral körülvéve, és oda képzelé magát is, fehér patyolat köntösében, a halvány kék szalagokkal, s elgondolá, mennyivel szebb lehet egy ily pillanat nyolcz év után.

A szivébe oltott ábránd együtt nőtt fel vele. Az ártatlan gyermek lélek játszó öröméből áterősült az, a sejtő szüzi kebel vágyó szenvedélyivé. Gondolá, hogy milyen boldogok lesznek ők, a midőn még azt sem tudta, hogy miért boldog az, a ki szeret.

Egy napon a lengyel rendek követsége érkezék Budára, hol akkor Hedvig anyja a fejedelmi lelkü Erzsébet ült az eddig csak férfit ismert királyi széken, s a legifjabbik királylyánt kérte országa számára királyul. Előbb kérte, azután követelé, végre daczos erőszakkal vivta ki őt az anyai karok közül.

Lengyelhonban akkor vad polgárháboru dult. A mint Hedvig megérkezék, megszünt a harcz, a küzködő pártfelek hódolattal rakták csorba kardjaikat az érkező szent elé s karjaikon, sziveiken vitték őt árva trónjukra.

A rózsakoszorunak hullani kellett a korona elől. Hedvig országot kapott, de egy egész világot adott érte, keblének belső világát.

A koronás szüz hirével viszhangzott minden ország, fejedelmek jöttek érte, sziveiket, koronáikat lábai elé lerakni. A szüz várta vőlegényét, kinek arcza élt szivében s vigasztalan bocsátá őket.

Egy napon egy vad, férfias tekintetü, harczos ifju jelent meg a lengyel fővárosban, kinek neve ijedelemmel tölté be egykor Lengyelországot, annak leghatalmasabb ellensége, a lithván vezér, Jagelló.

Egykor boszu, most szerelem hozta őt Lengyelországba. Népét és országát, koronáját és szivét hozá ajándékba az ifju királynőnek.

– Meg kell lenni,… mondának a rendek. Két egymást rontó nemzet egybe forrása kivánja ez áldozatot.

– Meg kell lenni;… monda az egyház. Egy pogány nép milliói térnek ez által az egy igaz Istenhez.

– Meg kell lenni;… monda a rokonság. A királyi család fénye egy uj korona sugáraival növekszik.

Csak a sziv nem szólt semmit. A merész, szilaj, fejedelem ifju, hidegen hagyta azt, mig a várt halvány ifju képe midőn megjelent előtte, szomoruan sohajta fel, talán soha sem látandja őt többet!?

Végre, szent megnyugvással lelkében, elfogadta a lithván fejedelem koronáját, de midőn fejére tették, mintha ágaival visszafelé forditva hullott volna az szivére.

Nemes önmegtagadással napot tüzött ki a menyegzőre, mely két ország népét az ő szive árán fogja egyesitni, midőn a kijelölt nap előtt egy messze földről jött lovas csapat érkezék Krakkó elé, – karcsu szőke ifju volt a vezér.

A zárva talált kapu előtt megálltak a lovagok, a bástyán a várkapitány, Kurozvaki, megjelent: „mit akartok?“ kérdé tőlük.

– Nőmért jöttem, szólt az ifju. Én vagyok Vilmos herczeg, Hedvig királynőnek férje.

– Csalatkozol ifju lovag, viszonza a castellan, – Hedvig királynő férje a lithván fejedelem, Jagelló.

– Hazudsz, ember! kiálta szenvedélyesen az ifju. Enyim volt ő, most is az, s csak az égnek adom vissza.

– Ugy szóltál, mint keresztyénhez illik. Az ég kérte őt vissza tőled milliók földi és égi üdvére. Élj boldogul s térj el innen.

– Nem lehet, mig vele nem beszéltem, csak egy szót, csak az ő szavát hallhassam, én hallgatni fogok s meghalni szótlanul.

– Kint fogsz okozni magadnak, kint ő neki, de megleend; viszonza Kurozvaki, – holnap reggel jőj egyedül, kivánatod teljesülend.

Másnap reggel megjelent a herczeg a várkapu előtt. Az most felnyilt szavára, ott bekötötték szemeit s vezették utczákon, folyosókon keresztül, végre egy márványos házba ért, – a távol viszhangból, mely lépteire felelt, gyanitá, hogy egy nagy teremben kell lennie.

Itt levették szemeiről a köteléket. Körültekinte. Egy nagy sötét templomban találta magát, melyet gyéren világitottak az oltár viaszgyertyái.

A templom hátteréből egy ünnepies csoportozat közelített hallgatagon felé, nők, férfiak; közepett egy halvány ideál alak, hófehér ruhában, megtört tekintettel.

Vilmos ráismere. Zokogva rogyott térdére. „Elfeledtél, elfeledtél“ rebegé a közeledőnek. Hedvig oda lépett hozzá: „nyugodjál meg“, mondá neki édes feledhetlen hangon, melynek angyal tisztaságát itt-ott megreszketteté az indulat küzdő zaja.

– Isten, emberiség, nemzetek kivánják, hogy boldog ne légy, s engemet ne tehess azzá. Szerelmem, mely tied volt, népemé fog lenni ezután; a boldogság, mit neked szántam, közöttük leend felosztva. Neked is vannak népeid, helyettem szeresd azokat, tedd őket oly boldogokká, minővé tettél volna engem.

Az ifju herczeg nem tudott szólni; minden ifju reményeit egy pillanatban el kelle vesztenie. Hallgatva rejté arczát két kezébe.

A királyné kisérete zokogva állta őket körül. Maguk a vénnemesek is törülgeték szemeiket s bámulva néztek az ifju szűzre, ki egyedül állt ott félig mosolyogva, mint egy megdicsőült szent az oltárképen, mint egy kedves halott, a ki körül sir minden ember, csak ő maga mosolyog.

Azok közül, kik a herczegnőt ide kisérték, egy ifju pár félig elvonulva látszott a fél homályu templom egyik oszlopzata mellett. Egy magas, lenge szőke lyán, és egy délczeg, karcsu ifju.

Kezeik egymás kezét szoritják, és szemeik a bucsuzó királynét nézik, a ki oly nemes lemondással áll térdelő jegyese előtt, kitől örökre el kell válnia.

– Ah Száva, szól a szép szőke lyán suttogva; én nem tudom, mit sejtek, de ugy érzem, mintha én állnék ott a királyné helyén.

– És én, mintha magam, térdelnék ott előtted, a szomoru herczeg helyén. Épen ugy nem tudnék szólni. Oh, nekem a szivem repedne meg, Cecilia.

A két szerelmes ifju közelebb huzódott egymáshoz, mintha attól tartana, hogy őket is le akarják egymás kebléről szakitni.

Vilmos herczeg reszketve emelte föl arczát; szép nemes vonásaira visszatért a nyugalom. A nemes elhatározás, a mely nagy lelkek sajátja, olvasható volt homlokán. Odafordult a bájoló menyasszonyhoz: „csak egy csókot, csak egy könyet“ rebegé megtört lélekkel. Hedvig oda nyujtá a forró ajk elé hófehér kezét, s a köny ott ragyogott szemében.

Akkor felszökött hirtelen térdéről a herczeg s fulladozva kirohant a templomból. Az ajtónál megállt még egyszer: „élj boldogul!“ suttogá Hedvig felé s azzal eltávozott örökre.

Holta napjáig boldogtalan maradt.

A királyné kisérete visszavonult a sötétlő templomürbe; a lépések hangján kivül semmi sem szólt, csak ama karcsu ifju suttogá néha. Cecilia! Cecilia! s ha aztán a leány megállt, nem tudott mit mondani neki. Semmi, semmi, hebegé. Azt akarta megkérdeni tőle: mit érezne ő, ha igy el kellene válnia? de nem merte kimondani, hanem egy oltár előtt letérdelt, s ott azon imádta istent, hogy engedje neki ez órát örökre ugy elfeledni, hogy soha eszébe se jusson többet.

E közben feltárultak a nagy templom ajtai, kivülről, ünneplő népség tolongott be egymásután, gyertyákat gyujtottak meg minden felől, a terem kivilágosult, megelevenült; a hova szem láthatott, mindenütt eleven emberfők s festett mosolygó angyalfők bámultak le karzatokról, boltozatról; a megfakult falak szinehagyott aranyozásival élénk ellentétben látszottak a mindenszinű zászlók, mikkel a mai nap ünnepére a nép fölékesité szentegyházát.

Künn harsogott a közelgő zene, s az eddig zárva tartott fő ajtó megnyiltával belépett az udvari diszmenet; apródok, seneshallok, főpapok és főnemesek tarka pompás vegyülete, melynek közepén egy magas délczeg férfi jött, kissé szokatlan megilletődéssel arczán, a pogány fejedelem Jagelló, ki először lépett keresztyén egyház boltozata alá s ismeretlen áhitattal tekinte szét az ó templomban az uj vallás titkos hieroglyphain jártatva szemeit.

Hosszu gesztenye barna fürtei ideges vállaira omoltak, a mint hajadon fővel az oltár elé lépett, hol három szent jel várt reá: a keresztvizmedencze, a korona és mátkagyűrü.

Az első uj eget nyitott meg előtte, a második uj országot adott neki; de a mi több volt előtte, mint ország és mennyország, azt a harmadik köté hozzá, a szép az áldott Hedviget.

Háromszor hangzott a nép ajkairól a hosanna; először, midőn Jagelló egyszerű fegyvertelen öltözetben letérdelt a medencze előtt, s göndör fürtös fejét meghajtá a szent viz előtt; másodszor, a midőn homlokát a szent chrysma nedve érinté s egyenkint adtak reá koronát, bibor-palástot, országkardot és aranyalmát; de leghangosabban szólt harmadszor az üdvkiáltás, midőn a bájoló szüz menyasszony jött felé udvari kiséretével, halványan, magasztosan, mint egy égből leszállt angyal. A krakkói érsek összetette kezeiket, legjobb áldását az égnek imádkozá fejeikre. A történet igazolja: hogy az áldás foganatos volt.

E perczben örömkönyűt sirt minden arcz, csak azok sirták a fájdalom könyét, kik az előtt egy órával jelenvoltak a templomban a királynővel.

Mig a királyi pár az oltár előtt állt, kiséreteik diszkört alakitának körülök; a magyar és lengyel hölgyek, a magyar, lengyel és lithván nemesek tarka élénk csoportozatot képezének az esküvő pár mögött.

Legközelebb állt a királynő háta mögött a szép szőke hajadon, a Szentgyörgyi Templin gróf leánya, Cecilia az akkori nemes hölgyek között a legszebb a legnemesebb. Élénk, lelkes arcza bájoló volt azon szűzi tulajdonával, hogy minden rátekintő szempillantása előtt elpirult, szinte égni látszék, s ilyenkor nagy kék szemeiben valami oly rejtett tűz sugárza elő, mintha a nappali égen jelennének meg futócsillagok.

Pedig most is két arcz volt feléje fordulva, elválhatatlanul; két ifju nem birta róla szemeit levenni, mintha egyiket sem érdekelné az egész keresztelés, koronázás és menyegző.

Egyik ifju a leánynyal szemben állt. Ez volt Cserni Száva, egy fiatal lengyel nemes, még alig több mint gyermek s már is halálosan szerelmes. A másik egy magas, daliás magyar levente, komoly, életpiros arczczal, kinek szép nemes vonalmai már fölvették a férfi jellemet, s ki oly benső megelégedéssel pillanta az épen mellette álló hajadon arczába. Ez ifju volt Rozgonyi István.

A lyán nem merte szemeit felvetni, s még is érzé, még is tudta, hogy két oly égető tekintet éri arczát, mintha sugaraikat érzené rajta.

A nászeskü végeztével Rozgonyi udvariasan nyujtá karját Ceciliának, mit az reszketve fogadott el, mig háta mögött Száva lépteinek dobbanását vélte hallani. A szentelt viz előtt találkozának. Rozgonyi megkinálta vele a hajadont. Midőn az egy kezével belenyult a hideg vizbe, másik kezén egy forró kéz heves szoritását érzé. Száva volt az, ki odahajolva hozzá, halkan suttogá fülébe:

– Mintha én térdeltem volna ott előtted.

Nehány nap mulva Rozgonyi visszatért Magyarországba, – Cserni Száva a király oldalán az orosz hadba távozott.