II.

A zultánnak rosz napja volt.

Egyik gyászhir a másikat érte. Kisded várak, apró hadseregek álltak ellent roppant hadainak, összetörték vezéreit, megsemmisiték terveit. A Zrinyiek maroknyi hada egy egész országot védett óriási hadereje ellen, a tengeren Dória János verte szét hajóhadait, majd itt, majd amott lettek vezérei árulókká, szövetségesei vazalljai pártot ütöttek ellene.

A zultán haragra volt gerjedve, s haragját népein tölté, egy nap alatt kiürité minden börtönt s más nap ujra megtölteté azokat, a halál minden nemei segitének pusztitó haragjának.

Az emberek elbujtak házaikba, a Besestán bezáratott, az ápoló házakból kiüzettek a koldusok, helyt adandók a sebesülteknek, jaj volt annak, ki a zultán szeme elé került, sohasem volt bizonyos, hogy egy visszatetsző moczczanásért nem fog-e megöletni?

Nagy kemény bőjt volt kihirdetve az egész országra, a templomok előtt a dervishek szakálukkal söprék a földet, orditva: Allah, allah, Illeha Mahomed, rasul allah usár!! Stambul utczáin járt a bucsujáró gyászmenet, zsákba öltözött papok, megtépett szakállal mentek legelől, egy óriási ravatalt emelve vállaikon, mely eltört kardokkal és kézivekkel volt tetézve, nyomukban jött a hadsereg vérrel fecskendett ruhákban, sirva és Allaht orditva, s korbácscsal verve hátukat, utánuk a harczban elesettek üres lovait vezették halálra itélt keresztyén rabok, kik közül minden száz lépésnyire egyet megöltek. Jöttek azután a janicsárok, övig mezetlenül, derekaik tövissel körülövezve, vállaikon a harczban elesett vezérek koporsóit hozták kiáltozva: „Allah, Jeri, Muffa, Ai!“ Tovább hangzott a szomoru ijesztő gyászzene, a posztóval bevont dobok, s a sikoltó tilinkók, miknek hangja a gyermeksiráshoz hasonlit: itt egyszerre arczra borult az egész nép; oly látvány következék, melyet nem volt szabad látni a pórnép szemének, két felől kivont karddal mentek a csauszok, a ki föltekint, annak fejét rögtön elütendők; közepén ment harmincz basa, mezitláb; összekötött kezeikben egy-egy tevefarkat hordva, fejeik vérbemártott kendővel körültekergetve és a basák között jött a nagyvezér egy sánta öszvéren, feje vérbe mártott kék kendővel becsavarva, szakálla hamuval hintve, egyik kezében hozta a „veszély zászlóját“ a másik kezében egy nádszál volt, melylyel saját fejét verve kiáltoza: „Offát millei Zaffái!“ Körül orditott, sírt a nép s a port csókolta fel a földről. Végre jött két elefánt, szürke lepellel bevonva, melynek hátárul apró réz aspereket szórtak a nép közé; – befejezte az iszonyu jelenetet az őrjöngő dervishek csoportja, kik széditő keringéssel orditák: „Allah Buffaj! Allah Mitrei Chrestinnai! Oh!“ s mezetlen testüket éles késekkel szurdalák, hogy a vér köröskörül fecskendett róluk. Igy járt a gyászmenet templomrul templomra1).

Végre rettenetes átkot esküdött a zultán, hogy azt, ki még egy gonosz hirt tudtára merészlend adni, a város legmagosabb hegyén huzatja karóba.

Az udvaronczok reszkettek és hallgatának.

Ekkor jött a hire: hogy Gritti, a zultán legkedvesebb megbizottja, ki alkudozás végett küldetett a portától, Erdélyben a magyarok által fiastul együtt lenyakaztatott.

Az eseményt lehetetlen volt elhallgatni, s ki legyen oly merész, hogy megmondja azt a haragjában beteg zultánnak?

A sápadt, sovány Ulema volt az, ki elébe lépett. Solimán megölő tekintettel pillanta rá fekhelyéről.

– Mi baj megint? Rosz hirt ne mondj, ha élni szeretsz. A hallgatás arany.

– Meghajtom fejemet előtted kegyelmes ur, tiéd az. Semmi sem jó, semmi rosz a nap alatt. Allah előre végze el mindent s tőle rosz nem jöhet. Most hozatott hirül, hogy küldötted és megbizottad Gritti – a magyarok által megöletett.

A zultán felorditva szökött fel fekhelyéről, szemei vérben és tüzben forogtak.

– Ulema! te tréfálsz a halállal, hogy e hirt szemembe mered mondani!

– Nem uram! te a rosz hír mondójára itéltél halált, az enyim nem az. Grittinek jó volt meghalni, mert áruló volt ellened.

– Nem hiszem.

– Magának akarta ő Erdélyt és Magyarországot s szövetkezett, hogy téged trónodról letaszitson.

– Holtat rágalmazol Ulema! – Kivel szövetkezhetett volna? – Kinek van a világ fejedelmei közt elég hatalma engemet trónomon csak meg is ingatni?

– Annak, kit magad tettél ily hatalmassá.

– Nem értelek, – nevezd meg. Allahra! Holtakat akarok ma csinálni.

– Nevét ki nem mondom kegyelmes ur, mert lehet, hogy azt rosz hirnek vennéd, hanem ime olvasd e leveleket, mik Gritti irományai közt találtattak, s magad add tudtul a gonosz hirt magadnak.

A zultán kezébe vette a leveleket, s végig futott rajtok tekintetével. Arcza elhalaványult, az iratok kihullottak reszkető kezéből.

– Ibrahim! rebegé, kezét forró homlokára csapva; „Ibrahim!“ hörgé ujra s arczát divánja vánkosai közé rejté.

– Ő volt az, – ő az. Viszonza az Ulema, ezért tért vissza a persa hadból parancsod ellenére.

Solimán hörögve takarta el könyes arczát, mintha egy halálra sebzett oroszlán sírna.

Azután fölemelé fejét s egyszerre hideggé vált arczczal fordula az Ulemához.

– Megesküvém, ugymonda, hogy éltemben nem fogom és nem engedem őt megöletni.

– Ugy volt kegyelmes ur, az Alkoránra esküvel.

– S az Alkorán szent könyv.

– Valóban az. E szent könyvre esküvél, hogy a mig élsz, nem öleted meg őt; de e szent könyvben irva van e mondat: „a ki aluszik, az nem él.“ Tehát ölesd meg őt mikor alszol. Igy nem életedben öleted meg őt, mert a Korán azt mondja: „a ki aluszik nem él.“

– Te mondád. Szólt a zultán s elbocsátá az Ulemát.

Este eljött hozzá leánya Ahidalla, gyöngéd mandolin zenével űzve az ősz apa gondját. Solimán sokáig mulatott vele, kérdezősködött gyermekeiről, megcsókolta homlokát s jó éjt kivánva neki, elbocsátá őt férjéhez.

Azután kioltottak minden mécset a serailban, bezárták a kapukat, jeléül: hogy a zultán lefeküdt.

Az Ulema ott őrködött hálóterme ajtajában; s mikor a muezzim az éjfélt énekelte, belépett a szobába, megtudandó, ha alszik-e a zultán.

– Ébren vagyok, szólt Solimán meglátva a belépőt. Az Ulema ismét csendesen visszahuzódott.

Mikor a muezzim a második órát énekelte éjfél után, ismét belépett az Ulema. A zultán mégis ébren volt.

Az éj vége felé fordult már, a kakasok el kezdtek szólani, az Ulema beüté fejét a szőnyegen. „Nem alszom!“ hangzék elébe.

Már a hajnal látszott derülni. Az Ulema fáradtan ült le a küszöbön és elaludt; nem sokára valaki felrázta álmából, felrezzent. A zultán állt előtte egészen felöltözködve.

– Te aludtál el nem én.

Solimán egész éjjel le nem hunyta szemeit.

Másnap a sors ugy hozta magával, hogy az egész napot családja körében töltse. Ahidalla, ki még most is kedvencze volt, oda ült apja ölébe s ősz szakálát czirógatva játszadozott vele. Ibrahim még most is legdélczegebb, legderekabb volt mindazok között, a kik ott körüle jártak. Solimán ugy szeretett volna nekik valamit megmondani, csak egy intő suttogást, hogy távozzanak e helyről, menjenek, hol rájuk nem lehet találni, de az Ulema ott állt mindig háta mögött s őrzé minden szavát, minden arczvonását.

És ismét eljött az est. Az Ulema ott virrasztott a zultán hálószobája küszöbén. És ismét hiába. Solimán egész éjjel nem tudott elaludni.

A harmadik éj első felét ismét ébren látta lefolyni a zultán, még hallotta a muezzim dudolásának első szavait, de már az utolsókat nem, akkora elnyomta az álom.

És álmodott.

Leánya Ahidalla rohant oda fekhelyéhez kétségbeesett tekintettel, tépett ruhával, szétszórt hajfürtökkel.

Mit akarsz? kérdé az álomlátási képtől.

– Ibrahimot meggyilkolják a te parancsodra! És te nekem megesküvél, hogy nem fogod őt megöletni.

– Bolond vagy, Ibrahim itt ül jobbomon ülj ölébe, csókold meg. Látod hogy él.

A zultán álmodott s künn hálószobája előtt a testőrök egy halovány nőt tartóztattak fel, ki oda akart hozzá rohanni. – „A nagy ur aluszik,“ mondának neki.

S a zultán ujra álmodott.

Ismét ott volt előtte Ahidalla, összekulcsolt kezekkel veté magát lábaihoz sikoltva: „Ibrahim ártatlan, hazugul rágalmaztatott, ne gyilkoltasd meg őt.“

– Nem hal meg, monda a zultán, nem hittem, a mit mondtak ellene; – ha igaz volt, megbocsátom neki, eredj haza és légy nyugodt.

S másodszor is elüzték a testőrök az alvó zultán ajtajától rimánkodó leányát, legkedvesebb kegyenczét, a szerencsétlen Ahidallát.

És ujra álmodott a zultán.

Holthalaványan jött elébe Ahidalla, hozta az Alkoránt, fehér ujjával rámutatott: „megesküvél“ rebegé alig hallhatóan.

A zultán borusan felelt.

– Jól tudom, távozzál előlem. Férjed bűnös, de megesküvém, hogy nem öletem meg. Hagyjátok el sietve országomat. Menjetek Palesztinába. Rejtsétek el magatokat; te pedig légy boldog, gondolj reám és szeress.

És látta azután, mint ültek lovaikra Ibrahim és Ahidalla. Siessetek! siessetek! kiálta utánuk, a porfelleg elnyelte alakjaikat, lovaik dobogása elhangzott, hajóra ültek, a hajó elvált a parttól, a szél kifeszité vitorláit, a távol elnyelte alakját.

– Allah nauy! sóhajta a zultán megkönnyebbült lélekkel, ők meg vannak szabaditva.

E perczben harmadszor űzték el az őrök Ahidallát, ki szétszórt hajjal, tépett öltönyben kétségbeesve erőszakolta a bemenetelt atyja hálóteremébe. „A nagyur alszik“ mondának neki.

– Allah nagy! Én megmentettem őket, monda az álmodó zultán.

E perczben lépett hálóteremébe az Ulema, egy szőnyeggel letakart ezüst tálat hozva kezében.

A zultán felébredt. „Mi az!“ kérdé felriadva fekhelyéről.

Az Ulema feltakarta a szőnyeget; az ezüst tálról egy véres halavány fő bámult holt szemekkel a zultánra.

– Ibrahim! hörgé eliszonyodva Solimán s visszarogyott fekhelyére2).