I. TATÁR-PHILOSOPHIA.

Megásnak egy gödröt négy lábnyi mélyre, két ölnyi szélesre s tetszés szerinti hosszúságra; az elejére és végére állítanak egy-egy izmos ágast, azokra végigfektetnek keresztbe egy szálas gerendát, a gerendához kétfelől támasztanak egyenes ágakat, azokat beterítik bivaly- és ökörbőrrel: ebből áll az építészet. Egyszerű és szép.

Több rendbeli előnyei közül okvetlenül első helyen áll az, hogy igen hamar el lehet vele készülni, azon kivül tekintetbe veendő az egész építkezés olcsósága, nemes egyszerűsége; e mellett a tűzkármentesítés egészen nélkülözhetővé válik, s lehetőségek esetére az ablak-adótóli félelem is fölöslegessé van téve. A regényes oldalakat, mint a melyek nem ide tartoznak, egészen mellőzöm.

Semmi sem könnyebb, mint ez építkezési rendszer mellett az évszakok különböző viszontagságaival daczolni. A téli zivatarok ellen illatos gyeppel és zöld pázsittal terítik be a pyramid alakú tetőt, ugyanazt nyáron ékes földi tökkel s más díszes növényekkel futtatják be; mint az édes aranykorban, melyet a pogány poéták olyan szépen megénekeltek, a midőn minden ember háziúr volt.

Ez a ház, a mi épen előttünk fekszik, valamivel nagyobb a szokottnál, mert ez csárda; a mit félig-meddig gyanítani enged a madzagra kötött eltört üveg nyaka, mely az első ágason himbálózik. Az egyébiránt az első és utolsó üveg nyaka, a mit ezen a környéken láttak, mert itt még most is tömlőben és kobakban hordják az italt.

A csárda belsejébe úgy kell szépen leugrani, félkézzel az ágasba fogózva, s egy kis idő kell hozzá, a míg az ember megismeri egymást abban a sötétségben, mit a szögletben égő tűz szaporít; szokni kell a szemnek a félhomályos tárgykeverékhez, s ovatosan kell mozogni, nehogy valami élő állatra üljön le az ember ez ismeretlen alakok között; mekkora tekenős békák a szögletben! amott apró sajtok egy rakáson; ez a fekete itt valószinűleg komondor, az a fehér amott ürü… biz az nem ürü, mert az bunda, oda terítették száradni a tűz mellé. De mégsem száradni terítették oda, mert az alatt aluszik valaki, csak a pipája látszik ki a szájából, melyet álmában sem enged fogai közül kiesni. Lassanként rájövünk, hogy azok a nagy tekenősbékák amott pálinkás tömlők s ez a sok apró sajt olajtőzeg, a mit a tűzre raknak. Két férfi, a kit csak most kezdünk látni, oda hátul a sötétben bográcsba aprít húst és hagymát (be jó szemeik lehetnek), most azt jól megsózva, paprikázva s feltöltve rizskásával felteszik a tűzre, ama genialis háromlábú állványra, mely egyike az Archimedes előtt feltalált legczélszerűbb mechanicai eszközöknek.

Egy óravártatva három négy vendég érkezik; ismeretes gavallérok, bojtárok a szomszéd ménesekről, szurtos, zsíros bőrkabátokban, hegyes fekete bársonysüvegekkel, bokáikon bekötött bő lábravalóval; a legfeketébb szeme van valamennyinek, a milyenre európai költő szótárában nem akad hasonlat.

Oda telepesznek a tűz mellé, felköltik a báránybunda alatt alvó gazdát, a kinek első dolga pipáját kiverni s újra megtölteni. Azután szó nélkül körülguggolják a tüzet s néznek a bográcsba; kiki egyet-egyet kavarint rajta, sorba belekóstolnak s megégetik a szájukat. Mikor már jól megfőtt, leveszik a tűzről, a gazda megfordítja subáját, melyen eddig hevert s szőrtelen oldalára kiborítja a bogrács tartalmát, a kések előkerülnek az övek mellől, kiki hozzálát a közrebocsátott eledelhez, a kutyák, miket gazdáik magukkal hoztak, elősomfordálnak a sutból, odaállva családfőik háta mögé s békésen megosztoznak a zsenge konczokon, egyik sem nyulván ahoz, a mit a másik gazdája hajított.

Lassankint eltűnik a holmi a bunda hátáról, az utolsó konczig, a végső szem rizskásáig, az ott maradt faggyúömledéket végigkeni a gazda tenyérrel a subáján, a mitől az még fényesebb lesz, azután lekerül a gerendáról egy mosolygó kobak, a mely kézről-kézre adatik, csorogván belőle kemény természetű pálinkaféle; ettől lassanként kiderülnek az arczok, s midőn az utolsó ivó nyakának minden erejével sem bír többet kiszívni a szűktorkú kobakból, visszaadja azt a gazdának s ekkor hallatszik az első emberi szó:

– Mikor lesz már háború, gazda?

– Sokáig nem halad már, felel a kérdezett, jó négyszegletű képét még szabályszerűbbé alakítva az által, hogy gyér-szálas bajuszát egyenesre söpörte kétfelül s üstökét homlokban két csimbókra fonta, mintha két szarvacskát segítene nőni s kettős állán szinte két osztályba rendezte szakállát.

– Valaminek kell történni előbb-utóbb, ha ma nem, holnap, ha az idén nem, jövő esztendőre.

– Hány esztendeje már annak, hogy te bennünket így vigasztalsz! szól egy öreg tatár, kinek kopasz sima fején, mikor a süvegét leveszi, egész völgyek horpadásai látszanak meg; régi, elmúlni nem tudó sebhelyek. Tavaly is ezt mondtad, meg az idén is ezt mondod. Nem hiszek már semmit. Én azt mondom, hogy megállt a világ s nem történik többet semmi.

– Mi történik, mi nem történik? azt én sem tudom, senki sem tudja, mert erre a körülkerített földre semmi élő állat be nem jön a harminczadosok tudta nélkül; olyan balgatag sem vagyok, hogy az üstökös csillagoknak higyjek, annyi gondjuk sincs azoknak mi ránk, mint mi nekünk a legyekre; hanem csak úgy gondolom, hogy már ennek ez a rendje: hosszú békesség, hosszú háború. Nagyon elszaporodtak már az emberek a világon. Egyik a másiktól nem élhet, valami kell, a mi megritkítsa őket. Két ember csak nem ülhet egy lovon. Az előtt négyen, öten laktunk egy kunyhóban, most három négy annyian; az emberek mindig többen lesznek, pedig a föld soha sem lesz nagyobb. Már pedig azt látjátok, hogy egyik állatnak nem szabad a másik fölött elhatalmazni. Harmadéve elszaporodtak a sáskák a vidéken, tavaly verebek jöttek a sáskák ellen, a mik azokat felették, az idén ismét a sólymok sokasodtak el, a mik a verebeket pusztították, jövő esztendőre bizonyosan mi fogjuk pusztítani a sólymokat, hogy szárnyaikból forgókat készítsünk süvegeink mellé.

– Adná a próféta! sohajta az öreg tatár; miután a sólyomszárnyat a süveg mellett csak hadakozó férfiak viselik. De én mégsem tudom azt hinni. Ki viselne háborút minálunk? ki viselne háborút a moszkóval Krimiában! Tőlünk elszedték a fegyvert. Mire is mennénk magunkban? Hajdan magunk urai voltunk; ágyúink, váraink voltak, lovas hadseregeink, híres vitézeink; csak egy keskeny földszoros volt, a mit védelmeznünk kellett: mégis mindent elvesztettünk; most pedig sem vezéreink, sem fegyverünk s nyakunkon az erős ellenség, mely mindenütt megkötözte kezünket, lábunkat. Ugyan ki bántaná őtet?

– Csak ti legyetek nyugodtak. Ki látta elébb azt a számtalan verebet, mely a sáskát ölni eljött, ki sejtette a sólymokat, mik a verebeket ölték? Elég azt tudni, hogy az idő itt van és a minek meg kell történni, az megtörténik; a kérdésre nem mi felelünk. Az emberek nagyon nehezen tudnak halni, tehát a háború szükséges, hogy megkönnyítse azt nekik. Ez az én okoskodásom, s a mit én mondok, az rendesen bekövetkezik, ha ma nem, holnap.

– Már az igaz, erősíté egy fiatal tatár, ki két tenyerébe fektetett pofával hallgatá a csárdás jósszavait. Te bölcsebb ember vagy, mint mi, te idegen emberek nyelvén is értesz, még tán a madarak nyelvét is érted.

– Nem bajom nekem az, a mit a madarak beszélnek, hanem a mit az emberek beszélnek. A mióta a moszkó elfoglalta országunkat, mindig fegyverkezik, egyre építi a várakat, sánczokat hány, ágyúkat önt. De minden sáncz kifelé van fordítva, minden ágyú a tengerre ásít, benn az országban egy vár sem épül. Ez arra mutat, hogy valakitől fél, a ki nálunknál hatalmasabb s a ki túl van a tengeren, s a kivel elébb-utóbb baja fog lenni. Az idén számtalan szekérrel hordtak végig Bakcsi-Szerályon eleséget, lőszereket Akhtiárba; ez arra mutat, hogy a baj már közeledik. Az orosz tisztviselők megint kezdenek igen nyájasan bánni a köznéppel, szigorúan az urakkal; ez arra mutat, hogy a baj nagyon komoly.

– Vajha úgy lenne; sóhajta fel a legvénebb tatár. Talán azért nőtt ki vénségemre négy új fogam, hogy újra lesz kit harapni velök.

– Hát a lovak mit csinálnak? kérdé a csapláros az öregtől.

– Értik a szót, felelt ez röviden.

– Szaporodnak-e szépen?

– Nem is fogynak ám.

Az ifjabb tatár elmosolyodott e szóra.

– Nem vesz tőlünk lovat a görög. A minap volt itt egy gazdag kupecz tizenkét kozákkal, vásárolni akart a hadsereg számára remondákat. Kiválasztott vagy kétszázat ügygyel, bajjal. Ott menten meg is akarta bélyegeztetni, de a legelső kirúgta két kozáknak egynéhány fogát, a többit aztán csak úgy terelték el magukkal, elől három kozák, hátul három, oldalt a többi; mikor a Karabelnája mocsarához értek, eléjök kerültem, tüzet raktam nádkévékből az útfélen, a tűzre egy pár avas lóbőr-darabot vetettem; a mint a bűzt megérezte a ménes messziről, szétrúgott egyszerre, a hány annyifelé, s nyargalt el a pusztán; a tizenkét kozák százfelé is futott, de egyet sem fogott el. A görög tán maig is keresi lovait. Otthon volt az másnap valamennyi.

– Hát úgy félnek a lovaid a tűztől meg a füsttől?

A legény fejébe nyomta nagy büszkén süvegét:

– Ha én ülök rajtok, még a villámtól sem.

Odakünn egyszerre kutyaugatás kezdett hallatszani; három négy komondor őrtállani maradt künn az útfélen, a míg gazdáik odabenn mulattak; e szóra az odabenn levők is rugtattak kifelé, heves csaholással, míg a fekete házi kuvasz megállt az ajtóban s elkezdett utálatosan, kisértetiesen vonítani.

– Be csúful dúdol az a kutya, mintha kozákot érezne; szólt a fiatalabb tatár. A gazda felvette bundáját, kinézett a házhéj alól, s egy éleset füttyentett a kutyáknak, a mik már akkor messze előre rohantak; azzal visszabújt odujába.

– Feküdjetek le és tegyetek úgy, mintha aludnátok. Nagy csomó dárdát látok mozogni az úton felfelé. Minden ember itt maradjon, ki tudja, mire lesz szükség?

Az étel, ital maradványait hirtelen félretakarították; a férfiak lefeküdtek a veremfal mentében, a csapláros egy csomó nedves tőzeget vetett a tűzre, melytől azonnal olyan orrtekerő illat támadt, hogy még az alvó macska is lemászott a sutról s belebujt a szalmaágyalásba; az emberevő füst a háztető minden nyilásain csendesen szűrödött keresztül.

Az ugatás mindig közelebb-közelebb hangzott, az ebek állhatatosan kisérték egész a csárdáig a jövevényeket.

Ötven kozák jött egy tiszt vezetése mellett.

Nem nagy mesterség volt nekik a sötét éjszakában a csárdára akadniok, melynek világa a nyitott ajtón át messzire ellátszott.

Odaérve, mintegy tizen leugráltak lovaikról, a többi fegyverben maradt, s körülfogta a csárdát.

Az első tíz, a tiszttel együtt lelépett a csárda üregébe.

Ej, huj, teringettét! Hiszen egy kozák gyomra is csak megbírja, a mit meglehet, de ez az atmosphaera nem embernek való.

– Héj, korcsmáros! ördög! vagy ki lakol itten! rikácsolt az új vendég, a hogy a köhögés időközei engedék. Paprikát sütsz-e, vagy méheket ölsz itt?

Szinte keresztülbukott a megszólítotton, a kit nem bírt meglátni a sűrű füst között.

– Parancsolj méltóságos uram, szólt alázatos hangon; ha tudtam volna, hogy jösz, rozmarinnal fűtök és levendulaszárral; de magam számára, csak a miből telik. Kicsi tőzegecske. Én már hozzászoktam az illatához.

– No hát vesznél is meg tőle. Gyujts gyertyát, mert nem látok.

– Mi légyen az, méltóságos uram?

A vendég azután elmagyarázta bőven, hogy ez egy hosszú valami, a mi faggyúból van, a közepén gyapotmadzag, az egyik végét meggyujtják, s az addig ég, a míg a másikhoz nem ér; de a csapláros nem birt azért fogalmat szerezni emez ismeretlen állat felől. Ilyen nem termesztődik ezen a vidéken.

– Szép ország. Hát ennivaló van-e?

– Parancsolod méltóságos uram, hogy egy ürüt levágjak?

– Úgy? Most vágnád le? Holnapra lenne készen. Azt nem várhatom meg; adj innom és tégy valamit alám, hadd ülök le.

A csapláros odagyűrte a jövevény számára egyik szögletbe a gubáját, s kezébe nyomta a kiválasztott kobak lótej-pálinkát, melynek a legkisebbik hibája volt az, hogy halzsíros bagaria szagú volt. Az érdemes vendégnek kedve lett volna az egészet a fejéhez vágni, ha utasításul nem lett volna neki adva, hogy a parasztokkal szépen bánjék.

E helyett tehát beérte azzal, hogy nem ivott belőle többet, hanem szétnézett a hosszú kunyhóban.

– Hát azok mik ott a földön?

– Elkésett utazók, uram, a kik lefeküdtek aludni.

– Fel kell őket költeni. Én a szeme közé szeretek az embereknek nézni.

A csapláros megindult a parancsot teljesíteni, a mi nagy munkájába került, mert vendégei mind igen mély-alvók. Nagy nehezen feltápászkodtak mégis.

Egy érdemes kozáknak ez alatt az a jó ötlete támadt, hogy kihúzott a ház oldalából egy pár karót, s azokat tette a tűzre, a mik ismét barátságos lángot kezdének vetni odabenn, hogy kiki megnézhette a szomszédját.

A muszka tiszt délczeg magas férfi volt, szabályszerűen nevelt vonásokkal, nagy, parancsoló álla félelmet bírt gerjeszteni a gyöngébb szivűekben, világos szemeinek volt valami hirtelen mozdulata, a mivel zavarba tudta hozni az embert, arcza piros volt és egészséges, a fényes egyenruha olyan jól illett hozzá. Nem csoda, hogy oly görbén álltak meg előtte azok a jámbor tatárok, a kiket álmaikból felköltött, hogy a szemeikbe nézzen.

Miután eléggé megijeszté őket tekintetével, odakínálta nekik a kulacsot, melynek nedvét még a kozák gyomra sem veheti be. Azok köszönték alázatosan. Nagy bőjtjük van, nem szabad szeszes italhoz nyulniok.

«Semmirekellők!» mormogá magában a tiszt. «Mindig nagy bőjtjük van nekik, valahányszor az orosz kinálja őket baráti pohárral.»

– Jőjjetek közelébb!

Azok elejbe álltak nagy jámborul.

– Melyitek járatos ezen a vidéken?

Mind egytől egyig.

– Mondjátok meg nekem, merre fekszik és messze van-e még ide Marzia város?

A korcsmáros vendégeire nézett, azok meg ő reá, azután fejöket rázták.

– Marzia vagy Mazria, vagy Mariza… magyarázá találgatva az igazi hangot. Nem ismeritek ezt a nevet?

Azok egymást taszigálták könyökkel:

– Ismered te? Én nem ismerem. Én sem.

A tiszt boszúsan keresett elő iszákjából egy összehajtott térképet s azt kiterjeszté a tűz előtt.

– Hiszen itt van ni; mutatá ujjával, még vár is van mellé festve, s aláirva világosan M. a. r. z. i. a. Marzia.

A tatárok belebámultak a kékre, zöldre festett földabroszba, s legalább is azt gondolták, hogy a mi ott zöldre van festve, ott ugyan jó széna teremhet, a piros és kék táblákon pedig be sok lent és mákot vetettek. A várost egyik sem akarta benne észrevenni. Tornyot kellett volna oda festeni.

– Vagy hát más név alatt ismeritek? sürgölé őket a tiszt. Talán ezen név alatt: «Mirobieloszláv?»

– Azt ki sem tudjuk mondani, biztosítá őt a csapláros.

– Ezt a nevet mi adtuk neki, értesíté őt az orosz. Mi neveztük így el.

– Akkor hát bizonyosan azért nem tudjuk, merre van! felelt a csapláros.

A hatalmas vendég szeme közé nézett, de olyan együgyű pofa volt az, lehetetlen, hogy gúnyolódni tudjon.

– Vigyen a manó benneteket, ostoba filkók. Hiszen hallottam én ennek a tatár nevét is, de nem jut eszembe. Pedig a nyelvem hegyén ül. No segítsetek kimondanom.

Azok olyan szivesen segítettek volna. Látszott ábrázatjukon.

– Valami nagy tatár úr lakik benne; valami utódja a hajdani khámoknak…

Az emberek most is csak a fejüket rázták.

– Hogyne ismernétek, hisz az egész város az övé, kastélya van benne, a legtöbb ménese neki van.

Mindenki vállait vonogatta rá.

– No hát kié ez a ménes, a mi itt legközelebb legel?

– Ez? Ez? Ez a ménes itten? Hát ez a ménes Mirza Kobulé.

– No az, az! hát ez a Mirza Kobul az, a kit én keresek, hát hogy nem jutott ez eszetekbe?

– Mi valami nagy urat gondoltunk; ez pedig csak olyan úr, a ki maga fűt be, ha melegedni akar, s maga főz, ha enni szándékozik.

– A gutát! Hisz ezt valami gazdag főúrnak mondják, a ki az uralkodó fejedelmek családjából eredt, s a legnagyobb pompával él.

– Régen volt az, uram. Hire hamva annak az életnek. Koplal biz az, a mennyi csak beléje fér. Semmi sincs már abból a pompából, a miről neked beszéltek; a mult őszszel még a palotája üvegablakait is eladta zsiradékért az örménynek.

Ez a tudósítás igen kellemetlen hatást látszott a kérdezgetőre tenni.

Azt mondják, hogy igen szép unokája van, kérdezgeté tovább kiváncsian.

A csapláros meg nem állhatá, hogy erre a szóra a markába ne nevessen.

– Kivált, mikor nem kormos, magyarázá nevetése okát. Széle, hossza egy annak, alig van képén emberi ábrázat. Pedig szegény leányzó a mellett úgy szereti a férfiakat, majd megbódul értük. Azok meg futnak előle.

– Hát mért futnak?

A csaplár súgva felelt.

– Mert nyavalyatörős szegény.

– Menykőt… mormogá a tiszt, a kit ezek a tudósítások nagyon rossz kedvre hangoltak. Pedig azt mondják, hogy Mirza Kobul leánya, kitől ez az unokája van, bámulatos szép volt.

– Talán az atyja volt valami ocsmány, veté közbe a csaplár ártatlan együgyű képpel; a miért a tiszt nagyon végig nézte.

– Erről jobb lesz, ha nem beszélünk. Hát hogy hívják azt a várost, a hol Mirza Kobul lakik?

– Mezre várnak, uram.

– Úgy, úgy, Mezre vár. Ördög a nyelvetekre! Hogy úgy elforgattok minden szót. Hát messze van-e ide az a Mezrevár?

– Oh, kegyelmes uram, majd egy napi járat.

– Pedig a földabroszon alig látszik félóra járásnak.

A tatár megméregette a földabrosz térségét. Ő biz elhitte, hogy ott nem több a távolság félóránál. Milyen jó volna, ha a földabroszon kellene utazni.

– Mindegy, akármennyire van. Nekem még az éjjel oda kell jutnom. Melyitek ajánlkozik vezetőnek?

– Akár én uram, szolgálatodra állok. Nagyon jól tudom az útat.

A főtiszt megveregeté kegyesen a mindenre engedelmes tatár vállát, s biztosítá, hogy a mi szolgálatot most tesz neki, annak a díját befogják tudni a fizetendő adójába; mire az nagy örvendetesen indult ki a mezőre, künn legelő paripáját elfogta, felkantározá a jámbor állatot, mely áhitatosan, lecsüggedt fővel állt gazdája előtt; akkor belékapaszkodott, s mert bundája igen nehéz volt nyakában, felsóhajta: – Allah segíts! – azzal felugrott. De mert nagyon neki fohászkodék, a tulsó oldalon lefordult a lóról s ismét újra kellett hozzáfognia a felüléshez, mondván ujolag: – Allah segíts, de ne olyan nagyon!

A kozák úr kaczagott hangosan.

– Nincsen nevetségesebb lovas a tatárnál.

A csapat megindult nagy csendesen a hegyek felé, mert sebesebben nem birt velök menni a kalauz; hol megállt vele a ló, hol meg félre vitte. Látszék, hogy nem mestersége a lovonülés.

A vén tatár, meg a fiatal legény pedig nézték a háztető hasadékain át, mint távoznak el, s mikor az utolsó kozák is elenyészett a hegyszakadék között, akkor kijöttek a csárdából.

– No most te fiam, ülj a legjobbik lovadra, még a nyerget is itthon hagyd, hogy annál könnyebb légy. Ezek hajnalnál elébb oda nem érnek, te rajta légy, hogy két órával megelőzd őket.

– Ott leszek éjfél előtt, kiálta a fiatal legény s nehány percz mulva hallatszott a sebes robaj a mezőn, s a kinek valami jó szeme volt, kivehetett egy gyorsan vágtató alakot, mely szélsebes rohammal nyargalt végig a sík rónán, a szakadékos bérczek felé.