I.
Acapulco fölött fekete volt az éj. Egy csillag sem ragyogott.
Jó volt nem látni az égnek, mik történtek itt alant a földön.
Emberek, kik szeretet, barátság közt őszültek meg egy födél alatt, egy város határán belől, kiket vérség, rokonság, hála, kötelesség fűze egymáshoz, kik megszoktak együtt érezni bánatot, örömet, egyszerre mint egy veszett lélek lehelletétől megtébolyodva, elkezdtek egymásnak irtására esküdni össze, s véres gyülölettel szítták tele lelküket azok iránt, kik nem vétettek ellenük soha.
Szent Eustach napja volt. A creolok templomban gyülekeztek, mint mondák Isten tiszteletére. De benn nem hangzott az Isten beszéde, nem szóltak az orgona sípjai – vad férfihang beszélt nagy kegyetlenül szörnyen eljövendő dolgokat, s hangzott néha rémes rithmusokban a had-izenő creol-dal.
A város többi népe nyugton volt. A lakosok, kik látták az itt-ott kivilágított ablakokat, s a templomba siető mogorva népet, mondák magukban: nagy ünnepök van a creoloknak ma, s tovább nem törődtek vele, elmentek aludni.
Éjfél felé megkondult a vészharang. A templom ajtaja megnyilt, s kezdődött az ünnep.
Vad ordítással rohant a fanatizált nép alsó szomszédjai házára, s mintha rég rejtegetett boszút kellene megtorolnia, oly elkeseredéssel, oly dühvel gyilkolt le mindenkit, kinek ablakában gyertyavilág nem égett.
Ezzel különböztették meg házaikat a többiektől a creolok, tartva tőle: hogy tulajdon népök félreismerésből fel ne prédálja egymás háza népét kölcsönösen.
Pár óra alatt a spanyol lakosság nagy része legyilkoltatott, csak egy kis csapatnak sikerült a mocsárokon keresztül szekereikre kapaszkodott hozzátartozóikkal megmenekülhetni. A sötét éjben azokat is sokáig üldözék, s mikor már a városban elcsendesedett a zaj, a vijjongatás, a harangszó elnémúlt, még akkor is lehete hallani a mocsárok közül egyes kétségbeesett sikoltásokat.
Tán egy szekér belemaradt az ingoványba, s a rajta veszett menekvőket fojtogatták egyenként a vízbe.
Elhangzott az is. S azután nem jajgatott senki többé. A kivilágított város több helyein zeneszó hallatszik s a tánczolók vidám kurjantozása.
Éjfél után két óra felé egy szekér döczögött végig a város főútczáján. Benne egy férfi ült, köpenyébe huzódva, s kiváncsi csodálkozással figyelve a szerte kivilágított ablakokra, s a kitörő vigalom hangjaira.
Megáll tulajdon háza előtt szekerével, megütközve látja annak ablakait is kivilágítva mind, s benn hallja a zenét, a tánczrobajt, az ujjongatást.
Odalopózik ablakához csodás aggodalommal eltelve, benéz kémlő szemekkel, s egy csoport ismerős arczot lát meg ottan, kik az ő poharaiból nagy danolás közt isznak, s oly dühvel járják a tánczot egy középre állított bőrduda körül, mintha mindnyájan őrültek volnának. Mind régi ismerősei a városból.
Az ember nem tudta az előzményeket, azt hitte, hogy álmodik.
Majd egy némber kezdett szemébe tünni, ki a legkicsapongóbb jókedvvel járt kézről-kézre a vad mulatók közt, nevetve, kaczagva és versenyt dalolva valamennyivel.
A jövevény sokáig nem birt ráismerni az asszonyra. Tulajdon felesége volt.
– Megálljatok! ordítá belépve az orgiák házába, nem tudva, hogy mit fog tenni, mit fog mondani, de űzetve valami belső kinzó hévtől, melynek számára a düh kevés kifejezés.
– Megálljatok! kiálta, minden izében reszketve, mit csináltok itt?
A meglepett vigadók szétugrottak ijesztő arcza elől. A legbátrabbak is elsápadtak, midőn közöttük halálfehér arczczal megállt, és sokáig nem mert hozzá egy is közeledni.
Bántatlanúl ment egész odáig, a hol felesége volt. Egy szép, piros, feketehajú, fekete szemű asszony, kinek arczán kővé meredt az idétlen vigalom kifejezése.
A férj megölő tekintettel nézett az asszony szemeibe:
– Le térdre előttem!
Az asszony nem mozdult.
– Térdre, nyomorú! ordítá a férj s arczul vágta a némbert, hogy az a földre bukott előtte.
– Megállj, kutya! kiáltának ekkor minden oldalról a reá rohanó creolok, s egyszerre tiz kéz ragadta meg a férfit.
Tusába eredett velök, egynek közülök megkapta a torkát, s el sem ereszté, míg le nem tiporták a földre, oda is maga után rántotta s csak akkor bocsátá el, mikor már megfojtotta.
Ott megkötözték, egy szegletbe rugták s azután körüle álltak.
– Mit akartok, mi bajotok velem? kérdé a férfi véres szájjal.
– Mit? nézz körül. Veszed-e észre, hogy a kik itt vannak, egytől-egyig creolok? felele neki egy magas, összenőtt szemöldökű, feketeképü mestiz, hideg, boszantó dühvel állva meg a lekötözöttel szembe.
– Én nem vagyok az. Mi közötök hozzám?
– Kérdezd meg szomszédaidat, vagy ne restelted volna megkérdezni, mikor a kapun bejöttél, hogy mi ünnep van ma? most tudnád: hogy az a spanyolok kiirtásának ünnepe! Te is spanyol vagy, utolsó e városban. A többi már meghalt, – minthogy te utolsónak maradtál, szabadságod van választani, hogy minő halállal halj meg?
– Hát te hóhér vagy Basilisko?
– Én nemzetem választottja vagyok.
A megkötött férfi képtelen nevetéssel arczul köpte e szóra a hozzá beszélőt.
– Hah! ember! ordítá fel dühében a meggyalázott. Ezért vért fogsz sirni előttem!
– Én? sirni? Láttál engem valaha sirni? Megölhetsz. Kínozhatsz, széttéphetsz izenként, elég sokan vagytok hozzá, de sirni nem látsz, ha bár dühödben megvesznél is előttem.
– Én megteszem, hogy sirni fogsz. Tudd meg, hogy én vagyok az, ki nődet elcsábítottam s kiért tégedet elárult.
– Az neked gyalázat, nem nekem.
– Rokonaid halva vannak mind.
– Jobb nekik utczán halva feküdni, mint veletek egy levegőt színi.
– Vagyonod elpusztult.
– Pusztítsa el Isten, a ki osztozott benne.
– Hm. Te hideg vérű embernek látszol Leon, beszélt tovább Basilisko. Neked egy szép leányod is volt.
Leon megrázkodva tekinte rá e szóra.
– Ugy tartom, hogy Olivának hítták, folytatá Basilisko, kiszámított kegyetlenséggel vontatva a szót.
– Mit akarsz mondani? kérdé remegve az apa.
– Igen szép leány volt. Mondhatom. Ugy-e azt magad is elismered, hogy igen szép volt?
– Veszsz el! Mit akarsz?
– Olyan fiatal volt még és már hat kérője volt neki… nem tudott közülök választani, egyik derekabb fiú volt, mint a másik… Mit tehetett szegény?… Feleséged az első asszonytól maradt leány sorsába nem szólhatott bele… utóbb is én állítottam hegyére a Kolumbus tojását… Én férjhez adtam a leányt mind a hathoz… Sajnállak, hogy a menyegzőről elkéstél…
– Verjen meg az Isten súlyos balkezével! ordítá fel kétségbeesetten a lekötött apa s arczczal a földre veté magát, és zokogott keservesen.
– Emeljétek föl hát, szólt Basilisko, hadd lássuk, mint sir az, a ki most próbálja először életében. Sirj Leon, te pedig, nigger, fujj abba a dudába, zenekiséret mellett hadd sirjon.
S azzal elkezdték az ittas emberek gúnyos hahotával s csúfoló mozdulatokkal körültánczolni áldozatjukat, s rugdosták és ütötték, ki hol érte.
Az nem sirt többé. Behunyta szemeit, egy szót sem szólt. Tűrt hallgatva minden bántalmat s egy vonás sem ferdült el arczán.
– Most vigyétek innen, parancsolá Basilisko. Vessétek a padlásra. Állítsatok őrt elébe, holnap ünnepélyesen fel fogjuk magasztalni. Ma igyuk meg leánya lakadalmát, holnap megiszszuk az ő torát. Jó éjszakát, Leon barátom.
Az embert felvitték a padlásra. Az ajtót rázárták s azzal ott hagyták magára.
Nyugodtan feküdt ott a puszta földön és mozdulatlanul, mint kinek sem lelke, sem teste nem érez többé.
Valami boldogság reményével várta halála perczét s örült neki, hogy az már nem messze van.
Alatta még sokáig tánczoltak a lázadók, végre azok is aludni mentek, minden elcsöndesült, csak az ő szemeire nem jöhetett álom. Gondolá, hogy nem sokára úgy is hosszú lesz majd pihenése.
A mint ott elfásultan feküdt, nem gondolva többé sem multra, sem jövőre, egyszer úgy tetszék neki, mintha a padlás egyik ablakán valami zörejt hallana.
Az éji félsötétben látá, hogy valami fehér alak ereszkedik le a keskeny nyiláson s tapogatózva közelít felé.
Álom-e vagy visio? Lépteinek semmi hangja.
Majd lassan kezd susogni, alig hallhatólag pihegi e szót:
– Apám, apám…
– Oliva!
Az ember feltekinte, látni akarva a sötétség daczára a közelítő vonásait; az oda furódott hozzá, megcsókolá, azután egy késsel elmetélte a köteleket, mikkel Leon kezei össze voltak hurkolva.
– Gyermekem! rebegé az apa, átölelve leánya reszkető térdeit. Édes, egyetlen gyermekem!
– Fussunk innét, pihegé a leány, bágyadt beteg hangon, az ablakhoz hágcsó van támasztva. Siessünk apám.
Az ember ölébe vette gyermekét, kivitte a padlásnyiláson, a hágcsón alá, mindig ölében tartva, mindig csókolgatva.
A fal mellett egy eszközben megbotlott. Mi ez? Egy ásó. Vegyük fel.
– Jó lesz fegyvernek, mondá az apa.
– Jó lesz sírt ásni vele, mondá a leány.
* * *
A ház utolsó oldalán egyhangú léptek kopogása hallatszék. Az őrül állított mestiz léptei voltak azok.
– Maradj itt. Huzódjál a fal mellé, monda az apa leányának, s maga az alatt az ásót kezébe fogva a ház szegletéhez lopózott. A léptek mindig közelebb jöttek. Leon felemelte az ásót, a mestiz kilépett a szöglet mellől s a következő perczben kettéhasított agygyal rogyott össze, egy áruló kiáltás nélkül.
Leon elszedte a mestiz öltönyét, fegyvereit, s azokat magára rakva, ölébe vette leányát, s ment vele ki a városból.
Minden csöndes volt már, csak egy-egy haza botorkáló danája verte föl az utczák csendjét néha. Már a hajnalcsillag is fenragyogott a kitisztult égen.
Sem az apa, sem leánya nem szóltak egymáshoz.
Reggelre elértek a legközelebbi faluba.
Leonnak sok ismerőse volt ott. Azt hivé, hogy egyikhez oda adja leányát, míg maga sorsa után indul.
Az ismerősök ijedve fogadák mindenütt. Egy sem hagyta őt ajtaján belépni. Egy sem adott neki egy falat kenyeret. Mindnyájan kizárták s kérve kérték, hogy távozzék el minél elébb falujokból.
Nem rosszak, csak gyávák voltak az emberek, féltek: hogyha az acapulcoiak megtudják, miszerint ők egy menekültet befogadtak, őket is legyilkolják vagy elpusztítják.
Keservvel torkig telve vevé fel ölébe ismét a leányt a boldogtalan apa s ment tovább.
Hat napig utazott tarlókon, ugarokon keresztül, éjjel zivatarban, nappal a rekkenő hőség alatt, ölében hordva alélt gyermekét.
Nem kérdezte tőle, hogy mi fáj? és az sem panaszkodott neki.
A hatodik napon meghalt a leány éhség, nyomor és lélekkín miatt.
Az apa érzé, hogy az ölében hordott teher mindig nehezebb lesz; a karok, melyek nyakát átölelték, nem szorítnak többé, s a fejecske, mely vállára lehajlék, oly hideg!…
Columbia tornyai már látszottak eléje a távolból. Fárasztó sietés után délre beért a nagy népes városba.
Éppen népgyűlés volt a vár előtti roppant térségen, több mint húszezer ember gyülekezett össze s közepén egy emelvényről népszónok beszélt betanúlt szózatot a figyelő sokaságnak.
Leon oda furta magát a néptömeg közé, a szónok épen a creolok dühöngéseiről beszélt hihetlen dolgokat.
Többen észrevették a fáradt, poros embert, ki egy halvány húnyt szemű gyermekkel karján úgy állt meg közöttük, mint egy tébolyodott.
– Honnan jön? kérdezék.
– Acapulcoból, felelé Leon.
– Hah! Fel! fel az emelvényre vele, kiáltának, a kik hallák feleletét. Egy ember jött Acapulcoból. Álljon fel és beszéljen a népnek!
Pillanatok mulva az utat nyitó tömeg közt az emelvényig vitték a jövevényt s felállíták a nép közé.
A mint meglátták iszonyú dúlt arczát, a kétségbeesés szenvedéseinek nyomával minden vonásain, azt az összeroskadt tetemet, s vállain azt az elhervadt holdfehér arczu gyermeket, tompa borzadályos zúgás futott végig a tömegen, minőt a tenger hallat szélvész közelgte előtt.
És midőn e jövevény átnézte a zúgó néptengert, arcza elkezde lángolni, keblét szokatlan tűz hevíté fel, a bosszúállás szent lelkét érzé fejére leszállni kettős tüzes nyelvben.
– Spanyolok! kiálta szét erős férfihangon. Acapulcoból jövök, utolsó azok közűl, kik ott spanyoloknak nevezték magukat. Vagyonomat felprédálták, rokonaimat legyilkolták. Ha volt ismerőstök ott, vegyetek gyászt, mert bizonyára meghalt. Mindenből a mit birtam, csak egy kincset menthettem meg, nyomorult leányomat. Jöjjetek ide, gyermekes apák, gondoljatok ártatlan szűzeitekre, s nézzétek, mivé tették az enyimet!
Ekkor fölemelte karjain a gyermeket a szerencsétlen apa, s midőn rá tekinte, csak akkor vette észre, hogy leánya halva van.
Addig azt hivé, hogy csak hallgat, mint hallgatott hat nap óta mindig.
– Meghalt! ordítá föl kétségbeesetten az ember, a hanyatló tetemet kebléhez ölelve. Meghalt, fuldoklá, s mint a szélütött hanyatthomlok esett le a körűle állókra.
A jelenet fölháborítá a tömeget.
– Fegyverre! ordítá fel egy hang, s a rá feltámadó zaj egy szélvész ordítása volt.
«Fegyverre, a ki férfi!» kiáltozák szétrohanva a piaczról, s végig futva az utczákat.
«Fegyverre! Fegyverre!» hangzék mindenfelé, s egy óra alatt tiz ezer férfi gyűlt össze fegyveresen; a düh, a vérszomj vonásaival arczaikon, azon perczben indulandók Acapulco ellen.
Ekkor egy ismeretlen kútforrású eszme kezdett el a fölhevült agyak közt terjengeni, először bágyadt sejtelem, majd vakító meggyőződésképen.
Valaki azt találta mondani:
«Hátha mi elmegyünk s az itt maradt creolok az alatt gyermekeinket leöldösik?…»
A szó szájról szájra ment.
«Haljanak meg!» kezdék itt-ott kiáltozni. «Veszszenek el, mint testvéreink elvesztek Acapulcoban! Vért vérért! Atyafit atyafiért! Haljanak meg!»
És a tömeg visszafordult elszörnyedt haraggal önönvárosára, s mint a gátat tört folyam, nem hallgatva parancsra, vezérszóra, megrohanta szomszédja hajlékait, s kikkel szeretet, barátság közt élt nemzedékről nemzedékre, kikkel megszokott együtt érezni bánatot, örömet, kiirta az napon minden creolt a városból.
Ez történt hat nappal azután, hogy Acapulcoban minden spanyol leöletett.
Vért vérért!
