BARÓTHY ILONA.

(Beszély).

Róbert Károly idejében két fiatal lovag kötött egymással jó barátságot az udvarnál: Doria Rafael és Baróthy Simon.

Az egyik a királylyal együtt bejött olasz levente, a másik magyar dalia; mindkettő életkorra és kedélyre nézve egyenlő; harczban, harczjátékban mindig egymás mellett; erszényük közös, becsületük is közös; a ki az egyiket sértette, mindkettőt sértette.

Mikor Baróthy Simon egy napon azt mondá Doria Rafaelnek: «én megházasodom», Doria azt felelte rá: «akkor nekem is meg kell házasodnom, mert nős és nőtlen ember között nem üdvös a barátság».

És ő is utána látott, hogy nőt kapjon; kapott is; mind a ketten egy napon tartották ki lakodalmukat Visegrádon.

Doria azután ott maradt fiatal nejével Visegrádon, Baróthy pedig hazament balatonmelléki várába.

Egy év mulva ismét összejöttek a királyi lakban.

Baróthy feljött nejével együtt Keszthelyről, a király hivatta, hogy rábízza a zalamegyei bandériumok vezetését; a havasalföldi vajda ellen kellett készülni.

A két fegyvertárs nagyon örült a találkozásnak.

– Hát nőd?

– Hát a tied?

Ezek voltak első kérdéseik.

Az egyik nem hozhatta fel magával, a másik kénytelen volt a magáét egyidőre Budára küldeni. Mind a kettőre nagy ok volt.

– No, ez derék! szólt Baróthy, mi egy napon lettünk boldog férjek, s úgy eshetik, hogy egy napon leszünk még boldogabb apák.

– Szeretném tudni… kezdé Doria; aztán abbahagyta a dolgot.

– Mit szeretnél tudni? Talán én megmondhatom.

– Ejh, azt te sem tudhatod. Azt szeretném tudni, vajjon fiam lesz-e, vagy leányom?

– No bizony, azt én is szeretném a magam részére tudni.

– Van itt egy jósnő, a vár alatt lakik; az megszokta az ilyesmit mondani.

– Bolondság.

– Meglehet hogy bolondság; de mi ifjú legény korunkban sok bolondságot megtettünk egymás kedvéért, tegyük meg most azt: menjünk oda s kérdezzük meg tőle.

– Könnyű neki jóslani, miután csak kettő közül van választás: vagy fiu, vagy leány; nagyot nem tévedhet.

– Ejnye! Te talán sajnálod azt az egy aranyat, a mit neki kellene adnod?

– Egy aranyat? menjünk! Adok neki tizet.

És a két bohó férj lement a várkert alá, a jósnőhöz, és felszólítá őt, hogy mondjon neki jövendőt.

A jósnő azt felelte Doriának:

– A gyermek, kit nőd fog szülni, úgy fog meghalni, mint férfi!

– Ez jól van mondva, helyeslé Doria s egészen meg volt elégedve a jóslattal.

– Most jósolj nekem, szólt Baróthy.

A jósnő azt mondá neki:

– A gyermek, kit nőd szülni fog, úgy fog élni, mint hű dajkája unokádnak!

– Nesze neked: a tied leány! tréfálózék Doria.

Baróthy kissé kedvetlen volt, hanem azért csak megadta a fogadott tiz aranyat a jósnőnek.

A várba visszamenet Doria vette észre, hogy Baróthy rosszkedvű.

– Bajtárs! Legjobban van így. Azt a két gyermeket összeházasítjuk.

Baróthy arcza egyszerre felderült erre a szóra.

– Igazán mondtad, s akkor mind a kettőnknek van fia is leánya is.

– Az enyim a tied is, a tied az enyim is.

– Együtt fogjuk őket neveltetni, hogy egymást megszeressék.

– Igen. Együtt, folytatá Doria. Itt az udvarnál, én nálam mind a kettőt.

– Ohó, bajtárs! tiltakozék Baróthy. Azt nem úgy értettem; a míg kicsinyek, hét esztendős korukig, jobb a gyermekeknek falun nevelkedni, mint egészségtelen nagy épületekben, hol rossz a viz, rossz a levegő, a test nem fejlődhetik ki. A falusi élet a gyermekek legjobb dajkája. Hét éves koráig mindkettő nálam legyen, azontúl legyen a te gondod.

– Ah, erre nem állunk rá! A hét első esztendőt! mikor a gyermek legkedvesebb, mikor az anyjának még az ölében fetreng; mikor a bajuszomba kapaszkodik s úgy tánczol a térdemen! Azt nem adom oda! Hogy én ne magam tanítsam őt arra a vakmerő vállalatra, mikor a gyermek legelőször megkisérti az apja csizmája hegyétől az anyja kebléig a maga lábán elmenni gyalog: abból semmi sem lesz.

– Tehát mást mondok. Azt tesszük, hogy három esztendős koráig mindegyik legyen otthon, akkor azután felváltva, egyik évben nálam mind a kettő, másik évben nálad.

– Nem úgy lesz. Egy egész év megint hosszú idő. De gondold meg, a mit én mondok. A józan ész is azt tanácsolja. A te eszméd nem ér semmit. Egyik esztendőben falusi, a másikban meg városi nevelés. Ez képtelenség. Az én eszmém sokkal jobb. Legyenek a téli félév alatt mi nálunk, kik szüntelen az udvarnál vagyunk, itt a leányod finom, tanult nevelést kap: arra valók az apáczák. Nyáron meg legyenek mind a ketten ti nálatok. Ott meg az én fiam tanul meg ijászni, lovagolni. Nos? adj kezet rá.

Baróthy már szinte felcsapott barátjának, akkor jutott eszébe, hogy:

– Mi itt szépen megalkuszunk előre; de hát az asszonyok?

Ez Doriát is elnémította kissé.

Bizony, az asszonyok is beleszólnak még ebbe.

Később mégis csak nekibátorította magát s elkezdett hetvenkedni.

– Eh, mit? az asszonyok? Az én asszonyom teszi azt, a mit én parancsolok.

– Könnyen beszélsz – a háta mögött.

– Szembe is! Micsoda? No az igaz, hogy eddig mindig az történt, a mit ő kivánt; de csak azért, mert én is úgy akartam.

– Úgy akartad, mert ő kivánta. Ezt nevezik parancsolásnak és engedelmeskedésnek.

– De apró dolgokban, igen! tüzeskedék Doria. Hanem az öregénél nem szándékom engedni. Ez pedig öreg dolog: mikor két családnak az örök frigye, boldogsága forog kérdésben.

Baróthy visszarántá mentéjénél fogva tüzeskedő barátját, ki nagyon is nekiindult a hegynek buzgalmában, pedig gyalog sorban voltak.

– Ne veszszünk ezen össze bajtárs. Hiszen még az is meglehet, hogy mind a kettő leány lesz.

– Vagy mind a kettő fiu. Igaz biz az.

Azzal kezet szorítottak s jót nevettek saját bohóságukon.

* * *

Két hét mulva ugyanazon az úton találkozik a két bajtárs, az egyik a Dunáról jött fel, a másik a várból lefelé. Mind a kettőnek valami fanyar komolyság ült az arczán.

– Látod, szólt Doria, nem jó az embernek előre valami jövendőt olyan szépen kiálmodozni. Már én azt hittem, hogy családaink milyen világ végéig tartó családdá fognak összeforrni. Bolond volt az a jósnő! Most kapok tudósítást Budáról.

– Úgy-e hogy bolond volt? Én is mondtam. Engem is most értesítenek Keszthelyről.

– Kár, bizony nekem is leányom lett, sóhajta szomorúan Doria.

De Baróthy felkaczagott örömében.

– Hisz akkor sebaj! Mert nekem meg fiam lett.

S azzal a két jó barát, ország-világ bámultára, utcza közepén egymás nyakába borúlt és összecsókolózott.

* * *

Úgy történt, a hogy a két úr felfogadta.

A mint a két gyermeket az anyatejtől elválaszták, azontúl mindegyiknek két anyja volt és két nevelő apja: majd az egyik, majd a másik úr lakában növekedtek, mint két testvér. Eleinte a szülők maguk akarták, hogy egymást megszeressék, később aztán annyira elválhatlanok lettek, hogy az anyáknak saját érzelmeiket kellett megfosztani, midőn majd egyik, majd másik hónapokig nem láthatta gyermekét.

Olyankor aztán, mikor hosszú idő mulva mind a két gyermek ismét apai lakot változtatott, az átcserélt szülők alig ismertek rájuk. Mennyit szépültek! milyent nőttek! Milyen kedvesek! és mennyivel jobban szeretik egymást! Különösen Baróthyt fogta el a bámulat, midőn újra látott gyermekei évről-évre tudományos előhaladásaik próbáival lepték meg. Hiszen Baróthy is tudott írni, olvasni, s egy-egy levelet is képes volt becsületadással megszerkeszteni szomszéd urak czímére; de a mennyi mindent a visegrádi barátok és apáczák a két gyermek fejébe vertek, azoknak nagy részéről bizony neki fogalma sem volt. Milyen szépen tudtak együtt énekelni mindenféle szent zsolozsmákat!

Csak azon panaszkodott, hogy a gyerekek nagyon is gyöngéd arczszint kapnak a visegrádi anyjuknál, a sok betütanulástól.

Persze, hogy nem olyan színben voltak, mikor ő a Balatonmellékén töltött félév után ismét visszaszállítá őket télire, akkor meg Dorián volt a sor bámulni, hogy nem csak a fiu, hanem a leány is mily piros-pozsgás arczczal kerül haza, hogy veri fel a házat vidám lármájával; hogy megerősödött mind a kettő; hanem annyi igaz, hogy a sok szép tudományt, a mit magával vitt, szépen el is felejtette, mert bár való ugyan, hogy nagy Lajos király idejében még Magyarországon nem tanulhatott meg senki káromkodni; – ez a szokás a török idő alatt támadt, – de bizony a nagy tudákossággal sem igen rontá el a termetét. Volt azután megint egy ideig dolguk a barátoknak, apáczáknak, míg a két rugkapálózó napsütötte porontyból ismét szép illedelmes, könyvbekönyöklő tanítványokat szelidíthetének.

És a tudós tanítóknak évről-évre nehezebb lett a dolguk. Baróthy rendszere annál nagyobb hatalmat vett a tanítványokon. Nagy gyermekek lettek már: a leány nem is gyermek többé, éveit tekintve; az ifju Bálint sem az már, herculesi idomait nézve; hanem kedélyében még most is mindkettő gyermek, még mind a kettő testvér.

Azt tanulták mindig, hogy nekik egymást szeretniök kell, mint testvéreknek, ezt taníták nekik barátok és apáczák, ezt a könyvek, ezt apák és anyák, és az erdei hangok, a miket annyiszor hallgattak, egyedül lovagolva patakok mentében.

Már tizenhét évesek voltak s még mindig azt hitték, hogy úgy szeretik egymást, mint testvérek szokták.

Nagyon is rendes dolog volt, a mi felvilágosítá őket arról, hogy ez nem úgy van.

A visegrádi vár akkorában hemzsegett a rómaiaktól, kik a forradalmi izgalmak elől a magyar királyhoz menekültek, tőle várva az olaszországi zavarok lecsillapítását s azok között volt a Cefrani grófok egyik ivadéka is. Cefrani Felipo, két gyermekével: Enricoval és Pelinettával.

Enrico husz éves délczeg lovag volt, Pelinetta pedig Ilonával egykorú, csakhogy ő már a nápolyi udvar légkörében növekedett, s hallotta Boccaccio regéit, a hosszú pestis korszaka alatt.

Enriconak megtetszett Ilona, kivel már akkor a királyi udvarnál is találkozhatott s apjaik régi ismerősök lévén, házukhoz is eljárogatott. Könnyen sikerűlt neki az őszinte, nyiltkedélyű Doria Bálint szivét is megnyerni.

A római úgy tette magát, mintha valóban Doria testvérének tartaná Ilonát. Ismeretségük rövidebb volt még, hogysem családi titkaikat tartozott volna ismerni, s kissé maga Ilona is engedte szívesen, hogy őt Doria grófnőnek tekintsék, mert apja után csak nemes leány volt.

Ezért a kis hiúságért meg kellett lakolnia.

Egy napon Enrico kilesve az időt, melyben Bálintnak, ki már akkor a király testőre volt, a várpalotában kell lennie, Ilonát felkereste, s a hajadont, fogadott anyja Doria grófnő előtt egész ártatlan arczczal fölkérte, hogy legyen olyan jó, adja át testvérének, Bálintnak e hímzett kardkötőt, melyet testvére Pelinetta igért számára készíteni legutóbbi találkozásukkor, hogy a virágvasárnapon tartandó tornajátékon viselje.

Doria grófnő is vette észre, de Enrico is azt a hatást, a mit ez izenet Ilona arczán láthatóvá tett. A leány elsápadt, reszketett. Mégis erőt vett magán, s azt kérdezte Enricotól:

– Kérte Bálint bátyám ezt az övet Pelinettától?

Enrico igen kicsiny hazugságnak tartotta azt mondani, hogy:

– Kérte.

Azzal Ilona összehajtogatá az övet s eltette szekrényébe.

– Át fogom a bátyámnak adni.

E percztől fogva tudta Ilona, hogy mi külömbség van testvérek és szeretők között.

Nem várt reá többé azon bizalmas örömmel, mint eddig, és mégis jobban várta megérkeztét, és mikor megérkezett, akkor kerűlte őt. Mikor távol volt, mindig vele beszélt lelkében, s mikor jelen volt, egy szava sem volt hozzá. És a mellett egyre halaványodott; mindig szomorú, mindig mélázó volt, s ha észrevette, hogy figyelnek arcza változására, olyan rosszúl illett rajta a hirtelen erőszakolt derült kedv.

A ki leghamarább észrevette Ilona kedélyének változását, az maga Bálint volt.

Lehetetlen volt rá nem jönnie, hogy ez a szomorú arcz, ez a szemrehányó bánat neki szól.

Hiszen gyermekek szoktak egymással koczódni, s azután rövid időre megharagszanak egymásra; de ez már nagyon soká tartott, s Bálint nem tudott magának számot adni felőle, hol és mikor bánthatta ő meg Ilona hugát, hogy az ilyen ferdén néz rá?

Végre is egyenesen megkérdezé tőle magától.

– Ilonka hugom, te engem egy idő óta rossz szemmel nézesz; mi bajod velem? mondd ki egyenesen; ha az én hibám, helyrehozom én; ha a te hibád, helyrehozod magad. De én rám haragudnod nem szabad.

– Nem haragszik te rád senki, kedves bátyám; felelt neki Ilona. Inkább nagy örömet akarok neked szerezni s azt titkolgatom előtted.

– No azt bizony hát jól tennéd, ha nem titkolgatnád sokáig; mert a nagy öröm miatt már kezd a kedvem elmenni az egész világtól.

Ilona annál szomorúbb arczot mutatott, minél vígabb akart lenni Bálint.

– Te egy szép hölgynek elmondtad, hogy a jövő virágvasárnapi tornán először fogsz lándzsát törni a sorompókban.

– No, az igaz.

– Az a szép hölgy meg akart lepni téged egy himzett övvel, melyet a tornán fogsz viselni.

– No, ez igen kedves titok.

– Ugy-e bár? Az a szép hölgy hozzám küldte ezt az övet, hogy bátyámnak adjam át. Nézzed, itt van.

Bálint még az öv átadásakor is mind azt hitte, hogy a szép hölgy, a kiről Ilona beszél, senki sem más, mint ő maga, s miután a hímzett övet igen pompásnak, gyönyörűnek nevezte volna el, hálából egy csókot akart érte adni az ajándékozónak. Hanem az távol tartá őt magától.

– Oh, kérlek, ne enyelegj. Te jól tudod, hogy ki küldi ezt. Ne tréfálj velem. Te jól tudod, hogy az Pelinetta.

Bálint azt hitte, hogy Ilona csak kötekedik vele; hanem amint azután látta, hogy Ilona szemében lassankint ragyogni kezd az a kicsiny kis tenger, a min a legjobb hajósok is annyiszor hajótörést szenvednek, akkor egyszerre dühbe jött s olyat kiáltott Ilonára, hogy az majd összeroskadt ijedtében.

– Ki mondta ezt?

Ilona úgy meg volt rettenve Bálint dühös arczától, hogy az első ijedtségben kiejtette előtte Enrico nevét, a mit azután megbánt nagyon, mert Bálint oly dühbe jött rá, hogy szerteszét tépte az egész övet, s szörnyen fenyegetőzött, hogy Pelinetta lábaihoz fogja annak rongyait hajítani, ott, a hol legtöbb ember fogja látni.

Ilonának nagy könyörgésébe kerűlt erről lebeszélni, s a tépett rongyokat kihizelegni összeszorított ökléből.

– Lásd, hiszen utoljára is, az nem vétek, ha egy szép leány egy lovagnak kardkötőt hímez, azért nem kell haragudni.

Oh, pedig mint örült neki, hogy Bálint úgy haragszik érte.

– De mikor én nem kértem tőle; sem tőle, sem senkitől.

– Talán Enriconak mondtad?

– Hazudott, ha azt mondta neked. Azt is tudom, hogy miért mondta neked. De megtanítom becsületre, ha Rómában meg nem tanították!

Bálintot nem birta Ilona visszatartóztatni. A fiunak minden ujja hegyéből szikrázott a verekedési vágy. Egyszerre három felé is futott; a lovászmesterhez, az apjához, meg Baróthyhoz, fellármázta minden ismerősét, hogy ő Cefrani Enrikóval meg akar verekedni életre-halálra, a király és a lovagkör előtt; mert Enrico oly rágalmat terjesztett ő ellene, a mivel becsületes lovagnak tovább élni nem lehet.

Hanem azt egyiknek sem akarta megvallani, mivel rágalmazta őt Enrico? Csak hogy ő annyira meg van sértve általa, hogy gyalog, lóháton, pánczélban vagy puczéron, dárdával, karddal, alabárdhegygyel, akár buzogánynyal kész megverekedni vele; míg lábát torkára nem teheti, és hazug rágalmait vissza nem vonatja vele.

A kihívás a királynak is tudtával lett, s Lajos nem volt megakadályozója az ilyen becsületi kérdések kivívásának Maga elé hivatá a két apát, a lovászmestert és a fiut. A király azt mégis meg akarta tudni, hogy mennyire főbenjáró az a sérelem, a miért valaki ordáliákra akarja idézni ellenfelét?

Bálint úrfinak tehát elő kellett hordani jó okait, a mik végett Enricoval verekedni akar.

– Gonoszul rágalmazott.

– Mi volt a rágalom? kérdé a király.

– Az volt, hogy rám fogta, mintha én testvérétől, Pelinettától egy övet kértem volna, a mit a tornán viseljek.

– Hát ez sértés?

– Sértés, mert hazugság!

– És ha hazugság, rágalom-e? gondold meg csak, hogy mi az a rágalom.

– Meggondoltam. De nem az a kérdés, hogy mivel rágalmazott? Hanem az, hogy ki előtt rágalmazott?

– Hát ki előtt rágalmazott?

Bálint úrfi félreszegte a nyakát, szerette volna, ha ilyesmi felől nem lett volna ő felsége olyan nagyon tudnivágyó: végre is csak kimondá:

– Hát a hugom, Ilona előtt.

– Vagy úgy? szólt a király mosolyogva. No fiam, csak eredj haza, majd elvégezzük a többit.

A két apát ott tartá a király.

A mint Bálint kilépett a királytól, Doriából kitört az apai indulat.

– Az én fiam megbolondult!

– A te fiad szerelmes Ilona hugába, szólt mosolyogva a király, s jól teszitek, ha mentül előbb összeházasítjátok őket.

A király és a lovagkör azután a jelen esetet megvitatván, ezt a határozatot adták ki mind a két lovagra nézve, hogy:

«miután és mivelhogy Doria Bálint lovag magát rágalmazottnak véli Cefrani Enrico lovagnak azon állítása által, mintha ő Cefrani Pelinetta úrleányt, fegyverzetén fölül viselendő, a harczjátékban szineit bevalló kardkötő ajándékozására kérte volna fel, – s minthogy e tagadásával azon esetben, ha Cefrani Enrico állítása igaz, viszont Doria Bálint sérti meg Cefrani Pelinetta úrleányt: annálfogva mindkét fél egyenlően sértő és sértett lévén, határoztatik: hogy közöttük lovagias párharcz fog dönteni; minthogy azonban a sérelem tárgya nem főben járó ügy, és így véres kimenetelre nem jogosított; annálfogva sem szúró, sem vágó, sem öldöklő, sem zúzó fegyverek kezeikbe nem adatnak, hanem mind a két fél öldöklő szerszámok nélkül, könnyű szövet ruhában fog megjelenni a küzdtéren, és mindegyiknek kezébe adatik a heroldok által – egy zsák.

A melyik a másikat a zsákba bele tudja húzni, az ellenfelét oda viheti a sértett úrleány lábaihoz, s addig a zsákból ki nem bocsátandja, valamig a legyőzött ott be nem vallja hazugságát és ünnepélyesen meg nem követi a sértettet.»

Ez volt a király és a lovagkör határozata.

A zsákpárbaj az olasz udvaroknál nem volt szokatlan neme a tornának, s épen oly ünnepélyes ordáliának vétetett, mint mikor két keresztyén ember kifent karddal tör egymás ellen, s voltaképen semmivel sem nagyobb bolondság az utóbbinál.

Virágvasárnapját megelőző szombaton ment végbe a különös párharcz, az udvar és a nép szeme láttára.

A két küzdő fegyvertelenűl jelent meg a küzdtéren, föveg és sarkantyúk nélkül. Ott megvizsgálták, hogy nincsen-e náluk rejtett tőr, vagy egyéb ártó eszköz, a mivel egymás életében kárt tehessenek; azután mind a kettőnek kezébe adtak egy durva szövetű zsákot.

Doria Bálint elhajítá a magáét. Minek több egynél? Ellenfelét saját zsákjában is megfoghatja, ha tudja.

Hanem ez a tudás a legkeservesebb feladat. Mert az ellenfél, termetre jóval magasabb, erejére nézve sem megvetendő; aztán eleven embertől, a ki lovagczímert visel, ennyi szem láttára nem lehet azt kivánni, hogy mint egy akarattalan tömeg, magát egy szűk zsákba, akár alulról, akár felülről kezdve bele engedje szép szerével rázatni.

Azonkívül még Ilona jelenléte is fokozta a két ifjú erélyét, kibe Cefrani nem volt kevésbbé szerelmes, mint Doria.

Midőn Cefrani üres kézzel látta maga felé közeledni Bálintot, ő a maga zsákját karikába gyűrve jobb markába fogta s eldugta a háta mögé, míg előrenyújtott balkarjával ellenfelét kötekedő tusára ingerlé.

Cefrani ügyes öklöző volt, s nem volt kevesebb szándéka, mint Bálintnak alkalmilag egy hatalmas ütést adni az arczára, s míg annak a szemei kápráznak, jobbjával hirtelen a fejére vetni a zsákot.

Bálint azonban észrevette a goromba szándékot s midőn Cefrani ökle nagyon közel járt az orrához, hirtelen megkapta azt mind a két kezével s öklénél fogva egyet facsarított a karján, a mitől az kénytelen volt egyszerre háttal fordulni felé s a következő pillanatban már a fején volt a zsák.

Hiába szabadította már azután ki öklét Cefrani Doria kezéből, hiába feszíté oldalbordáiba könyökét, hiába rugdalt, kapálózott; a zsákból nem birt menekülni. Utóbb elestek a földre, ott hempergőztek, egymást tépve, döngetve; de azért mégis az lett a viadalnak a vége, hogy Bálint egész a bokájáig húzta Enricora a zsákot, s a két lábánál övével összekötötte a közönség rengeteg hahotája között.

Akkor azután felveté a tele zsákot a vállára, s odavitte azt az emelvényre, Ilona elé.

Ott azután lábra állítá, s megfogván fogával a zsákot, ott a hol a varrás volt rajta, egyet repesztett azon, – kése nem volt, hogy szakíthatta volna, – épen csak akkora nyílást repesztett rajta felülről, a hol Enrico kidughassa a fejét.

– Most valld meg, hogy nem volt igaz, a mit felőlem hiresztelél.

A zsákból kidugott fő töredelmesen hajolt előre, mint a ki igent int.

– Megköveted-e őt és engemet a király és a nép előtt?

A begyűrt lovag csak nem felelt, s midőn Doria egy kis csendes hátbaütéssel figyelmezteté, hogy most ne sokat gondolkozzék azon, hogy mit mondjon? akkor vette észre, hogy a kihez beszél, az egy élettelen alak; arczában semmi vér, szemeiben semmi fény.

Hirtelen végigrepeszté az egész zsákot, mire Cefrani, mintha minden tagja úgy lett volna külön összerakva lábaihoz roskadt.

Talán elájult – talán tetteté magát, – vagy talán megölte a szégyen?

Cefrani gróf, mikor fiát legyőzve látta, hirtelen eltávozott, leányát Pelinettát is magával vivén; a király az élettelen Enricot is utána küldé. Az olasz család még azon éjjel elutazott; azt mondák, Görögországba mentek. Élve vitték-e el magukkal Enricot, vagy halva? az nem tudatott meg. Nem is tudakozódtak utánuk.

Hanem ez eset után Doria és Baróthy átlátták, hogy a gyermekekkel tovább tréfálni nem lehet, mert azok nem gyermekek többé.

A király is azt mondá nekik: Házasítsátok őket össze minél elébb, mert külömben ez a tüzes ficzkó minden nap megeszi egy lovagomat, a ki a kedvesére mer nézni.

Úgy is történt. A lakodalmat megülték még azon évben új kenyérrel, s alig volt az új pár a mézes hónapokon túl, midőn Lajos királynak Lengyelországba kellett menni, hadjáratra gonosz északi népek ellen. (Bár akkor láttunk volna hozzá, hogy jól elkerteljük magunkat előlük!)

A királytól Doria Bálintnak sem lehetett elmaradnia. Atyja beteges volt már, nem mehetett a téli hadjáratba; a fiúnak kellett folytatni a haza iránti kötelességet. Egyébiránt ipja is vele ment, Baróthy, ki még mindig megülte a nyerget.

Bizony öt hónapot ültek ottan, és Bálint és Ilona öt hónapig nem láthatták egymást. Izenetet is csak gyéren vehettek egymástól. Lengyel kereskedők hordták akkor a levelet.

Az ötödik hónap végén mind a kettő izenetet kapott egymásfelől, Bálint örvendetest Ilonáról, Ilona szomorút Bálint felől.

Bálintnak apja irt Budáról, hogy neje fiat szült, szerencsésen; gyermek és asszony ép, egészséges.

Ilonának is apja irt Lengyelországból, hogy Bálint ugyan kitűntette magát a harczban; hanem nehéz sebet kapott; soká tartott, míg felüdűlt, most azonban már kigázolt a bajból, s mihelyt annyira fellábad, hogy a hosszú utat tengelyen megteheti, a vezér parancsára, haza fog Budára indulni.

Arra a hírre, hogy férje hazatér, Ilona egészen boldog lett; arcza visszanyerte elébbeni életszinét, s ha aggódó szívét árnyékolta is néha felleg, mit a betegen fekvő férj miatti gond támasztott, a repeső gyermek arcza elmosolyogta azt onnan.

A királyné megigérte neki, hogy tudatni fogja vele a napot, melyen Bálint útra kelhet, Lengyelországból vett tudósításai után.

Egy napon Ilona örömhírként fogadta a királyné meghívását, hogy jelenjen meg a várkastélyban.

Ő ragyogó arczczal sietett fel; a királyné borúlt arczczal fogadta.

– Férjem útra kelt? – ez volt első kérdése.

– Hét nap alatt megérkezik, felelt neki a királyné.

– Oly soká! sóhajta vágyva a szerető hölgy.

– Rövid napi járásokat tehet csak, mert még sebei alig hegedtek be, viszonzá hidegen a királyné; egyébiránt elég jókor fog megérkezni, hogy a rossz hírt megtudja.

– Minő rossz hírt? kérdé elsápadva az ijedtségtől Ilona.

A királyné az udvarhölgy arczára szegzé szemeit és monda:

– Cefrani Enrico megérkezett.

Ilona végigborzadt e név hallatára. A tenger fenekén szerette volna az embert tudni.

– Mit akar itt ez a nyomorúlt, gyalázata piaczán?

– Mit akarhatna mást, mint a más gyalázatát árulni? Ismered e levelet?

E szónál a királyné egy négy rétre hajtott pergamentet tartott Ilona elé.

Ilona zavartalanul felelt:

– Ismerem, én irtam.

– Akkor azt is tudod, hogy mi van beleírva?

– Szó szerint: «Kedves barátom! Férjem nehéz beteg. Nem tudom mi történik velem, ha ő meghalna! Segíts, vigasztalj. Azt igérted, hogy ha ismét visszahívlak bárhonnan, eljösz hozzám. Ha valaha szerettél: jöjj sietve.»

A királyné zord tekintettel nézett Ilonára, midőn a nő a levél tartalmát elmondá.

Ilona pedig nyugodt arczczal mondá:

– Én e levelet Fra Gaetanonak írtam, ki gyermekkori nevelőnk volt, s mindkettőnket nagyon szeretett. Fölséged tudja, hogy innen mint orvos a florenczi udvarhoz hivatott meg, hol világhírűvé lett. Hozzáírtam, hogy jöjjön minél előbb, férjemet gyógyítani; a levelet a követ, Delfini vitte el.

A királyné homlokáról elsimultak a redők, de arczán megmaradt az aggály köde.

– Akkor, gyermekem, e levél rossz kezekbe került, Delfini bizonyosan találkozott Florenczben Cefranival, s ráruházta a megbízást, ez a nyomorúlt pedig maga jött e levéllel ide és most azt hireszteli, hogy ezt neki irtad.

Ilona kétségbeesve kulcsolta össze kezeit.

– Istenem! Mi lesz ebből?

– Én nem tudom – szólt a királyné. Magam elhiszem, a mit te mondál; de a világ, tudod, mindig a rosszabbat hiszi. Most eredj haza, és várd be, míg férjed hazajön. Ez a férj dolga.

Ilona felháborodott szívvel sietett haza.

Jó híre, neve így megszeplősítve, a házas örömek örök kútforrása ily undok féreggel megfertőztetve! Miért nem férfi ilyenkor az asszony, hogy saját kezével vághatná a rágalmazó arczába a visszatorlást?

Azt hitte: az ilyen undok rágalom ellen fel kell lázadni az egész világnak. Ki a női erényt csúfolja, az Istent csúfolja, s azt kötelessége a legelső férfiúnak, a ki vele találkozik, leütni, mint egy veszett ebet, hogy többet ne harapjon. Bizonynyal Enricot tizen, huszan kihívják párharczra a rágalomért, mielőtt Bálint hazaérkeznék; hiszen a két családnak annyi rokona van, Bálintnak annyi jó barátja van.

És aztán a kis gyermek is mosolyogva tekinte rá s a gyermek mosolya lecsendesíté a háborgó tengert az anya keblében.

Hanem a számos rokon, a sok jó barát csak nem jelent meg a sorompók előtt sem másod-, sem harmadnap, hogy Doria Bálint fegyverzetében megjelenjen a rágalmazót istenitéletre hívni, a nő erényét a napsugárban és a vérben tisztára, fényesre mosni. Azok mind azt mondák, hogy ezt végezni a férj dolga.

Bizonyos, a világ mindig a rosszabbat hiszi.

És negyednap már a gyermek mosolygása alig-alig tudta lecsillapítani a háborgó tengert az anya szívében.

Ilona elmondá apjának is sérelmes haragját. Azt hivé, ha más nem, az apa fogja eltiporni a nyomorúlt rágalmazót. – Az is nagyon hideg maradt. Azt felelé: «ez majd Bálint dolga lesz.»

Még az apák is azt tartják, hogy: «az asszony csak asszony!»

Egyedül a férjnek illik kardot húzni azon jelszó mellett: hogy «az asszony angyal!»

És a férj vitéz dalia volt bár, de csak most kelt föl halálos ágyából; nem sokára törődötten, lázasan megérkezik, kimerülve hosszas sebláz miatt, megfogyva nagy vérvesztéstől, és a midőn hordszékéből kiveszik, rögtön pánczélját öltse fel? és kiálljon hitvese jó nevéért életével koczkázni?

Oh, a gyermekmosolygás már nem tudta lecsillapítani a háborgó tengert többé. Ilona egész nap sírt, és indulattól zaklatottan járt szobáiban, férje fegyvertermében keresztül-kasul, és nem talált e kétségbeejtő kelepczéből szabadulást.

A hatodik nap is eljött végre, Bálint útrakelésének hatodik napja.

E nap reggelén hírül vivé Ilona apródja a főlovászmesternek, hogy Doria Bálint az éjjel megérkezett, egy nappal hamarább, mint várták, s holnap neje rágalmazóját a sorompók elé Istenitéletre hívja, karddal, pánczélosan, élet-halál harczra.

A kihívás még az nap a város minden kapujánál kürtszó mellett kihirdettetett.

Az pedig nem volt Doria Bálint, a ki Enricót istenitéletre hívta.

Doria Bálint még akkor egy napi járó földre volt Budapesttől. Mint lábbadozó beteg, sem szekéren, sem lóháton nem tehetvén meg a hosszú utat, kénytelen volt arra az unalmas nemére az utazásnak vállalkozni, hogy egy hordhintót két öszvér hátára kötöttek, ebben fekve hozták el nagy vigyázattal egész Hatvanig.

A hatvani csárdában megálltak etetni, s ott épen szemközt találkoztak a királynak egy társzekerész osztályával, mely ruhákat szállított Lengyelországba. Bálint a hintó ablakán keresztülhajolva, beszédbe elegyedett a szekeret kisérő banderista hadnagygyal, s kérdezé tőle, mi ujság Pest-Budán?

– Oh, uram! Nagy ujság van! felelt az. Holnap reggel fog a derék vitéz, Doria Bálint megvívni a sorompók előtt Cefrani Enricoval felesége jó nevéért; életre-halálra fognak tusakodni.

– Az lehetetlen! monda Bálint; hisz Doria nincsen otthon.

– Megérkezett tegnap éjjel. Ma hajnalban, hogy a városból kijöttünk, trombitaszó mellett hirdették ki a kihivást; a saját füleimmel hallottam. Bánom, hogy otthon nem lehetek, mikor vívni fognak.

– Lehetetlen! Lehetetlen! ismétlé Doria Bálint.

– Lehetetlen hát! pattogott vissza a hadnagy. Tudom én, hogy lehetetlen. Tudom én, hogy Doria Bálint betegen feküdt hét napi járó földön is túl. De ha meghallotta, hogy a feleségét meggyalázták, koporsóból fölkelt, mégis eljött, repülve jött, még is megérkezett. Még sem volt lehetetlen!

Doria Bálint rögtön nyergeltetett kísérőivel. Alig mondott fogadj Istent a hirmondónak. Sietteté kisérőit, hogy induljanak; ha egész éjjel mennek is, ha minden ló kidűl is, holnap reggelre meg kell érkezniök Budavárba.

Mentek is egész éjjel, a lovak rogyásig fáradtak; de hajnalra meg is látszott a távolban Buda vára.

Az éjjeli útban Bálintot kitörte a láz, a lelki küzdelem segített hozzá. Az izgató harag, a boszú keserű vágya felforralta vérét; egész éjjel arról álmodozott ébren, hogy reggel mint fog ő bálványa rágalmazójával összecsapni. Iszonyú kardcsapásokról álmodott, mik alatt vas törik, ló rogyik, emberhalál esik, s midőn megvirradt a nap, akkor oly bágyadt volt, hogy alig bírta a fejét fölemelni.

Hanem azért mindegy! Mégis helyt kell neki ma állani.

A czinkotai csárdán innen utólérték közel falvakból jövő lovagok, kik azt hihették, hogy a lefüggönyözött öszvérhintóban valami kényes udvarhölgy viteti magát s adogatták az utasítást a kisérőknek, hogy ha a viadalra törekesznek, csak velük tartsanak. Ide kinn fog az megtartatni, a rákosi gyepen. Amott vannak felütve a sátorok, a király és az udvar számára; nagy térség körülfogva kötéllel, a népségnek belül a tarkára festett sorompók, azokkal a kétnyelvű lobogókkal a rudakon.

A pihent lovas vitézek egyenkint mind elhagyták az öszvérhintót; leghátul maradt az a sietők mögött s akkor érkezett már meg a torna helyére, mikor a hirnök a harmadik kürtszóval adott jelt a viadalra.

Bálintnak úgy tünt föl mindez, mintha csak lázálmainak folytatása volna. A körülkerített viadaltér, mely oly régi ismerőse a hajdan lovagjátékaiból; a tömérdek ismerős arcz, kik őt mind nem látszanak észrevenni, vagy megismerni; – a király s a királyné komoly alakjai az emelvény mennyezete alatt; – a czímeres heroldok; – és azután a megnyiló sorompókon egymással szemközt belépő két pánczélos viador.

Az egyik Enrico alakja, nemcsak czímeréről ismerni rá, mely paizsán ragyog, de hetyke járásáról, feje hordozásáról is, bár sisakrostélya le van eresztve.

De ki az a másik dalia, ki a hirnök ezen hivására: «Doria Bálint, jelenj meg!» a küzdtérre kilép?

Tetőtől talpig pánczél fedi tagjait, sisakja leeresztve, csak hosszú arany színt játszó haja hullámzik ki alóla.

Doria Bálint elgondolkozott róla, kinek lehet ismerősei közül olyan szép hosszú aranyszín haja, a minő neki magának volt, míg sebesült fejéről az orvos tőbül le nem vágta? Nem emlékezett barátai közül ily alakra.

Pedig jó barátnak, vagy rokonnak kell lenni, a ki a beteg lovag fegyverzetében helyette kiáll. Nagyon jó barát lehet az, a ki életre-halálra fogad el csatát a felvett czímer becsületeért. Hanem hiszen ilyen jó barátja van az embernek igen sok.

Az ismeretlen alak bal karjára csak egy kis gömbölyű paizs volt fűzve, minő csak díszmenetekhez, nem viadalhoz való; hanem jobbjában felismeré Bálint ősi kardjai közül azt, melynek neve, lapjára arany betűkkel kiverve: «nos ambo» (mi ketten); hosszú, nehéz, egyenes kard, nem is egy kézre, de két marokra való. Ez nem jó választás volt. Akár ki tette, nem értett a fegyverválasztáshoz.

Bálintnak mindezt végiggondolni lázas látásában csak nehány pillanatnyi ideje volt; a következő pillanatban hangzott a herold kiáltása.

– Doria Bálint felelj az Isten előtt; tiszta hited szerint akarsz-e megvívni hitvesed ártatlanságaért?

Bálint lázas kézzel taszítá fel hordszéke ajtaját s kilépett belőle, hogy a hívásra feleljen: «itt vagyok! engem illet e kérdés! Én vagyok Doria Bálint!»

De ezt nem mondhatá el. A jövő percz mindenki figyelmét lefoglalta. Útját nagy néptömeg állta el a sorompókig.

– Előre! A szentháromság egy Isten nevében!

A Doria-czímeres lovag e szónál elveté magától paizsát, mint ki nem szándékszik védni, csak támadni s két kézre kapva a rettentő «nos ambo»-t, szilaj dühvel rohant ellenfelére; egyetlen ádáz ütést mérve annak oldalára.

Ah, ily ütést nem tehet férfi; így csak asszony üthet, ki férje kardját saját jó híreért fölemelte, s egyetlen ütésben összpontosítá lelke és teste minden erejét!

Enrico látta a csapást jönni; fel is fogta azt pajzsával, de rosszúl, a kard a paizs szegélyén kicsorbult, de hegyével mélyen behatott a lovag oldalába, ott, hol az öv a pánczélt összefoglalja. Enrico messze elterült a csapástól s vére végigfestette a fövényt.

Még egyszer fel akart emelkedni; de ellenfele rátaposott mellére, s legázolta a földre, és akkor vassarkával sisakos fejére hágva, kardja hegyét a sisakrostélynak szegzé szótlanúl.

A királyi hirnök, látva a kihívott bukását, fölkelt emelvényéről, s átható hangon kiálta:

– Cefrani Enrico lovag, vallj igazat, az Isten nevében!

Cefrani fölemelte jobb kezét, kihullatva markából a kardot.

Ez kegyelemkérés volt.

A győztes dalia levette fejéről a lábát, s arra Cefrani balkönyökére emelkedve, sisakrostélyát feltaszítá. Arcza vértelen volt már, de ajka véres.

– Elismered-e, hogy Doria Bálint nejét méltatlanul rágalmaztad? kérdé a hirnök.

– Elismerem, hörgött a vert lovag, halálkíntól vonagolva.

A győztes viador e szónál a királyi sátormennyezet fölé fordult sisakja zárt rostélyával, mintha azt hinné, hogy diadalmas arczának azon is keresztül kell ragyogni, s kardját magasra felemelve, hegyét a királyné felé fordítá, mintha a kard hegye válaszolna arra, a mit egy kígyónyelv hegye mondott.

Abban a perczben, midőn karját fölemelte, – a levert lovag testének végső erejét, lelkének végső dühét összeszedve, felszökött fektéből, s tőrét kirántva öve mellől, azt markolatig döfte ellenfelének oldalába, ott, hol a hónalj alatt a puszta selyemköntös látszik.

Egy éles sikoltás hangzott, mely nem férfi hangja volt; a Doria-czímeres lovag elbukott a fövényen s sisakja messze gördült le fejéről.

Az elszörnyedés rémkiáltása zúdult fel a tömegből. A meggyilkolt dalia arcza női arcz volt. Mindenki megismeré benne Baróthy Ilonát, Bálint ifjú nejét.

A nyomorúlt orgyilkos egy meggyilkolt angyal arczának szemrehányó tekintetét vitte magával a pokolba.

A kitört zavarban lázas fővel tört magának utat a népen keresztül Doria Bálint meggyilkolt nejéig, kit a királyné sátorába vittek.

Ilona mosolygott, midőn szemei Bálintra estek; «nem fáj nagyon», menté magát előtte.

De a férj lábaihoz veté magát s tetőtől talpig csókolgatá a drága termetet, ki ily egyenlőtlen harczra vállalkozott, egy nő egy ördög ellen! Miért fogott az kardot, ki csak virágokat letépni tanult eddig?

A nő azt mondta: nem fáj nagyon; az orvos, ki megvizsgálta a sebet, azt mondá: «nem fáj soká».

Ilonának nem sok órája volt élni.

Mikor ezt Bálint megtudta, le akarta saját sebeiről szakgatni a kötelékeket, hogy együtt haljon meg nejével.

Ilona odaölelte őt magához és fülébe sugá:

– Egészen árva legyen-e gyermekünk? Apát, anyát veszítsen egyszerre? Maradj itt vele és szeresd őt én helyettem is.

A gyermeket, kit anyja a harcz előtt maga után hozatott, hogy ha el talál esni abban, még egyszer megcsókolhassa, odahozták a sátorba. Ilona karjaiba vette őt, megcsókolá, azután férje karjaiba tevé, halkan rebegve:

– Fogadod – haldokló nőd lelkének üdvére, – hogy élni fogsz – gyermekünkért?

Bálint térdre rogyott, gyermekét kebléhez ölelve, és sóhajta:

– Fogadom. Én lelkem üdvösségére.

Ilona mosolyogva nézett le reájuk: a gyermekre, a ki nevetett, s a férjre, a ki zokogott.

És mikor szemeit lehúnyta, még akkor is mosolygott. Nem fájt nagyon, nem fájt soká.

A két öreg, a két apa pedig a tábori ágy fejénél egymás kezét szorítva, suttogá rejtelmesen.

– Ez úgy halt meg, mint férfi.

– És emez úgy él, mint gyermekének hű dajkája.