B. Jósika Miklós.

1796–1865.

A Mincio melletti ütközetben 1814. február 8-án a csatatéren ott melegiben nevezték ki a szavojai dragonyos-ezred egy formás hadnagyát, ki magát vitézsége által kitüntette, főhadnagynak.

A táborszernagy-fővezér igy szólt hozzá:

– Ön nagy dolgokra van hivatva, főhadnagy.

S valóban nagy dolgokra volt hivatva az iruló-piruló alig tizennyolcz éves ifju. Ő neki kellett – nem levernie Napoleont (ámbár az se volt épen kis feladat) – hanem összetörnie a magyar közönség közönyét a magyar irodalom iránt, megalkotnia a magyar regényt és annak közönségét.

Csoda ’iszen nincs benne, csak épen tanulság, hogy a kit az istenek az Olympusra szántak, azt nem kell mindenáron Pegazusra ültetni – azt a dragonyos ló is odaviszi.

Csakhogy az a hegycsúcs messze van még, nagy utakat kellett megtenni ide-oda a csakhamar kapitánynyá lett főhadnagynak, kit Báró Jósika Miklósnak híttak. Résztvenni a franczia hadjáratban s ezalatt megösmerni Párist, annak irodalmát és művészetét, ott beleszeretni a Scott Walter regényeibe, s azon a réven a múzsákba.

Azután Bécsbe is el kellett jutnia és ott beleszeretni egy délczeg földi nőbe, a szép Kállay Erzsébetbe, azt feleségül venni és elhagyni a katonaéletet.

Mind elrendezik azt a Párkák, okosan, észrevétlenül. A fiatal pár elvonul Szabolcsba, a homokparadicsomba, Napkorra, az asszony birtokára, vagy az ősi Jósika-kuriára, Szurdokra, a történelmi mondák és emlékek klasszikus országában. Ide csak a könyvek jönnek utánok, meg a balsors. Hiszen épen ő kell. E házasságnak boldogtalannak kell lennie, hogy a katona költővé változhassék, hogy a lélek a szenvedésekben megkapja azt a finomságot, a melylyel megérteni tud és magát megértetni.

Szerencsétlen házasságát felbontotta s szurdoki magányába zárkózva, rejté el boldogtalanságát a világ elől, tanulmányokba mélyedt, s a természet megösmerésén csillapult.

Negyven éves volt, mikor életjelt adott magáról; beszédet tartott Kolozsvárott a sajtószabadság védelmére, aztán két politikai röpiratot írt, mire nagy figyelemmel kezdték emlegetni. Mint medvét a napfény odujából, a népszerűség kicsalta a «szomorú kapitányt» Szurdokról Pestre. Ott töltötte a teleket, megösmerkedett Vörösmartyval, Bajzával, apránkint kivallotta, hogy ő is próbált egy regényt írni s egy nap elvitte nekik a kéziratot – Abafit.

Azok elolvasták s váltig unszolták, adja ki; mágnás rokonai, barátai ellenben lebeszélték, maga a kapitány se akarta, de benne lakott egy másik ember, a ki szerette volna elsőszülöttét szárnyra eresztve látni, és a ki erősebb volt a kapitánynál, minélfogva «Abafi» megjelent.

Tüneményszerű volt. Egy édes olvasmány, csupa méz. Szinte tapadósak lettek tőle a szempillák, mint az álomtól. Örvendetes hullámzás támadt. Nagy eset ez. A Figyelmező különben csipős birálója e szavakkal kezdte kritikáját:

«Uraim, le a kalapokkal!»

Nem egy hang volt ez most, de ezer hang és viszhang. Diadalharsona volt, sőt több, exorcisálás volt. – A kapitány örökre eltünt a varázslatos felkiáltásra s maradt pusztán Jósika Miklós, az író.

Mint a pihent földből a fűszálak, úgy törnek ki belőle a szebbnél szebb történetek. «Az utolsó Bátori» «A Csehek Magyarországban», («Zólyomi» és a «Könnyelműek» már Abafi előtt megvoltak a fiókjában). A Dugonics és Fáy regényei után valóságos csodák e kedves könyvek, melyek kézről-kézre járnak és olvasókat hódítanak.

Kétségen kívül Scott Waltert utánozta Jósika; nem volt benne eredetiség, se zamat. De ki keresi tavaszszal az első szamóczákban, melyeket megízlel, a zamatot? A mesék gazdagon bugyogtak ki belőle s ezeket nagy leleményességgel építette föl.

Volt egy főmeséje, annak a szálán megindult s mikor már a legérdekfeszítőbb lett, megszakította. (Ez volt az egyik grif-je.) A mellék-mesék egyikébe fogott, melyek mint a főfolyóhoz siető patakok messze tájakról indulnak el, hogy egy váratlan helyen az elhagyott főmesébe szakadjanak.

Fordulatok, csattanók, meglepetések váltakoznak regényeiben, melyeknek hátterét történelmi események képezik. Tájleirásai unalmasak, de hívek. A lovagok és várkisasszonyok csupa illedelmes népek, a kik sohase mondanak és tesznek olyat, a miért az olvasó bakfischnak el kelljen pirulnia.

A külsőségeket, régi ruhákat, szokásokat nagy részletességgel, gondos tanulmányok alapján festi, de a kor és embereinek belsejébe nem lát be oly mélyen, mint Kemény Zsigmond, de nem is hibázza el őket oly nagyon, mint Jókai Mór.

Nemcsak a polgári kalapok, de a nehezen mozduló irodalmi vaskalapok is hamar megemeltettek előtte; a Kisfaludy-Társaság előbb tagjának, majd elnökének választotta 1842-ben. Ezentúl állandóan Pesten lakott s újra megnősült, lelkének méltó felét megtalálván a költői lelkű báró Podmaniczky Juliában.

A szabadságharcz már koszorúkkal borítva találja, de a koszorúkat olyan tehernek veszik Magyarországon, mely képtelenné teszi az illetőt más munkára. Az elismert író itt nem kap hivatalt, mint a hogy a viselős asszonynak nem adnak munkát, nehogy a születendő magzat szenvedjen a miatt. Hiszen szép vonásnak is lehetne ezt nevezni – ha ez lenne a motivuma. De a mágnás ez alól is kivétel. Az volt az egyenlőségnek ebben a mámorában is. Jósikát kiszemelték rögtön a honvédelmi bizottmány tagjának (eszükbe jutott, hogy keménylelkű katona volt) s ebben a minőségben keresztül szolgálta az egész epochát, követve Kossuthot, kinek nagy híve volt, Debreczenbe, Szegedre, – kormányzósága alatt pedig a legfőbb kegyelmi törvényszék birájává neveztetett ki. (Eszükbe jutott, hogy puhalelkű író volt.)

A koszorúk nem ártottak neki, de a fényes hivatalok bujdosni kényszeríték. Világos után Brüsszelbe menekült, a hol házat épített magának, ott élt és soha se látta többé hazáját.

Végkép elszakítani nem lehetett. Mert a hová íróasztalát letette, ott a hazából állott egy terület. A mesék, melyek rajta termettek, haza szóltak. A gondolatok, melyek közt megfogantak, otthon jártak. Az ő dolgozó lámpájának fénye a mi apáink estéit tette vidámakká és kedvesekké.

De míg a könyvei könyvtárra szaporodtak, multak az évek; a száműzöttből aggastyán lett, beteg ember; fantáziájának tüze megbágyadt, de még azért egyre írt; itthon már más kedvenczek támadtak; Jókai dicsősége fennen ragyogott, a nyelv megizmosodott, átgyúródott, nyert a népétől, ő pedig ott a messzeségben a régiből is sokat felejtett, memoriája meggyengült, a vége felé már magyarul is alig tudott, de még mindig írt és jött, jött az alkony mindenünnen; a kiadói arra példálóztak, hogy kevesebbet írjon, az orvosai ráparancsoltak, hogy semmit se irjon és költözzék át más levegőre Drezdába; a kritikusai támadták, hogy nem ér semmit, a mit ír, de ő még akkor is folytonosan írt «és a mikor a legkisebb volt írónak – mondja Jókai fölötte tartott emlékbeszédében – akkor volt mint ember a legnagyobb».

1865-ben halt meg Drezdában, ott temették el ideiglenesen, míg rokona, b. Jósika Sámuel haza hozatta és a kolozsvári temetőben helyezte el.

De a hamvait haza hozó wagon bátran megállhatott volna idébb is, odább is, a hol magyar szó cseng. Minden temetőben ismerősök környeznék a nagy mese álmodót a szomorúfüzes, jósikafás*) halmok alatt. Az ő olvasói feküsznek ott szerte. Mert Jósika Miklóst legalább egyszer minden kortársa szerette.

Mikszáth Kálmán.

A CSEHEK MAGYARORSZÁGBAN

Első kiadása megjelent 1839-ben.