33.

– Nos? – kérdezte Lőrincz, midőn szobájába vonulva egyedül maradt fivérével.

– Olyan mint volt, olyanabb. Nem hiszek, nem hihetek néki. Nem értem. Ha tanulmányozom, azt hiszem a legegyenesebb, legderekabb lány a világon, ha szívemre hallgatok (a mely pedig szereti) az ellent mond… az azt mondja hideg, számító. Tán tévedek, én alig ismerem, de vonz hozzá valami, olyan… -144-

– Olyan, mint a pozsonyi – bécsi és pesti divatos kisasszonyok egy része most.

– De a mi ezen a typusnál épp a legrokonszenvesebb, a majdnem férfias szókimondás… az, úgy érzem, nála csak csinált… És mégis, úgy látom, ez a leány örvénybe sodor – mi lesz velem, ha elveszem? Félek, nem tudok parancsolni neki. Pedig az kell, hogy ura, parancsolója legyen az, a ki elveszi, még akkor is, ha őszinte s ha nem, akkor még inkább…

– De hát miért szereted éppen Őt!

– Furcsa kérdés öcsém. Voltak az idegenben szebbek, sokkal jobbak nála…

– Azt hiszem, szeret.

– Azt tudom, hogy engem választott férjének. Miért éppen engem? – Ezt már nem tudom. Miért nem téged, hisz te gazdagabb vagy, mint én… te… Niffor vagy.

– Óh te együgyű Márfay – nevette Lőrincz – én vélem Tomiéknak más terveik vannak. A fiók Bálványossy herczegnőt akarnák elvétetni velem. Ez jól festene a családfán, meg ezek a Bálványossyak egész Bécscsel rokonságban állanak, a Kaiserstadt legünnepeltebb comtesse-e a Julia. Nagyot lendítene társadalmi állásunkon, ha elvenném.

– És azt hiszed Miczi olyan rossz nővér, hisz te sokkal jobb partie vagy, mint én?

– Miczi olyan nővér, mint a milyen anya. Hisz neki is csakúgy mint Tominak, más életczélja mint Bécsben szerepelni, nincs. Egész picziny agyvelőjüket, szívüket ez az egy szó «Bécs» feküdte meg. -145- És ha látnád, hogy imponálnak bécsi kétes sikereikkel a vidéknek! Se hal, se hús, ez az egész Tomi. Pauline herczegné egész jól jellemezte a bécsieskedő magyarkákat: «Hongrois je daigne, autrichien puis, nullité je suis!»

– És te Lőrincz elveszed a kis herczegnét?

– Te kérded ezt tőlem. Hát nem ismersz?

– De ismerlek fiam.

Gábor szemében Lőrincz egyik legkedvesebb tulajdona az volt, hogy nyoma se volt egyéniségében a családi gőgnek, s a túlcsapó snobismusnak, a czímkórnak, mely a magyar társadalom nem egy rétegén rágódni kezd. Sokkal nagyobb úr volt, semhogy snob lehetett volna.

– Köszönöm Gábor, ez jól esett, tudom, a legtöbbször megértesz.

– Legtöbbször, mondod, nem mindíg?

– Néha nem, de erről máskor.

– Csak arra rá szoknál, ha valami nyomja lelkedet, hogy azt kimondjad. Látod, családjainkban mindig az volt a baj, hogy soha ki nem magyarázhatták, ki nem beszélték az emberek magukat. Nekem mindig, mindent meg kell mondanod… Érted?

– Néha azért nem szólok, mert félek, megsértenélek azzal, a mit mondanék.

– Ettől soha se félj. Te sohase sérthetsz meg engemet, ezt tudod, hiszen minden, mi tőled jő, egyszeribe szeretetté simul át… Hát mi a baj öreg fiú?

– Semmi bátyám, semmi. Kicsinyes semmiségek, -146- ha voltak, elmultak már rég… Hát mondd, meddig maradunk még itt?

– Addig, a míg te akarod.

– Ez egészen tőled függ, de…

– De?

– Ha úgy tetszik, menjünk haza holnap reggel.

– És Kázmér bácsi?

– Hagyjuk őt jobb napokra. Hisz úgy is haragban van ezekkel valamennyi.

– Ez tán nem ok arra, hogy mi illetlenek legyünk vele szemben.

– Igaz… de…

És Gábornak engedett. Azt hitte, így lesz jó. Másnap haza mennek. A két fiú karonfogva felfelé indult Stázi néni lakosztályába.