9.

Testvére a széles ágyban elterülve, egyik karját feje alá kanyarítva, mélyen, szelíd arczczal aludt.

Gábor megállott ágya előtt s az imént hideg, majdnem metsző kifejezésű szemeiből végtelen szeretet áradt ki. Halk léptekkel odacsúszott az ágyhoz s vigyázva leült annak alsó szélére. Nyugtalan arczczal vizsgálta vonásait, kereste az élet nyomait rajta. Hisz már innen-onnan két éve, hogy nem látta. Szerette volna boldognak, megelégedettnek látni. Hiszen szinte benne élt. Családja volt, mindene. Hozzákötötte büszke, elzárt szívének minden dobbanását, ő volt az egyetlen, kinek lelke összes redőit együtt feltárta.

Hisz atyja végrendeletében is az bántotta leginkább, hogy az testvérétől elválasztotta, kinek pedig, érzi, néha-napján szüksége is lehet reá.

Hányszor, de hányszor aggódott távol tőle, hogy idegen befolyások alatt elszakadt szívétől. Hányszor remegett azért, hogy elfelejtette s elidegenedett tőle.

Ugyan szereti-e még?

E perczben Lőrincz felriadt. Egy pillanatig némán bámulva nézett maga elé, aztán felemelkedett ülőhelyéből s némán, szó nélkül átfonta karjait bátyja derekán.

Gábor se szólt semmit, csak odaszorította szívéhez Lőrincz fejét és száraz szemmel, mereven tekintett maga elé… messze, messze nézve! -20-

Látta maga előtt az életet, minden örvényével együtt. Látta a Scyllát s a Charybdist; egyszerre nézett visszafelé életében s ugyanakkor a ködben a testvére jövőjét kereste. A révparton is a vihart látta…

Aztán Lőrincz kibontakozott karjai közül; eleinte mosolygott, nevetett örömében, ezer kérdést tett neki, majd elnémult és csak lágyan, szeretettel nézett az «öregebb»-je szemei közé, mint a hogy őt rendesen nevezte.

Gábor csak tovább merengett… még mindig. Eszébe jutott, mi az család nélkül, idegenek között, elhagyatva növekedni fel. Erről Lőrincz nem tudott s nem is fog tudni soha semmit. Majd ezután szívéhez vonja, megmutatja neki, hogy az, a mit elhozott, ott a lelke mélyén, arról még ez az árva fiú, ki itt rokonai között is csak úgy el volt hagyva, mint ő künn, az élet harczai közepette, – nem is álmodott soha.

Kéz a kézben, aztán jöjjön, a minek jönni kell!

Ekkor feltárult az ajtó s egy pap lépett be rajta. A házi káplán, ki miséjét elvégezve, idejött (rendes szokásához mérten) a Lőrincz szobájába reggelizni. – Oh le petit lever! – susogta Gábor kedvetlenül, felkelve az ágy széléről s odamenve a paphoz, kezet adott neki. Tisztelendő Vakor Imre maga volt a simaság; egy mozdulata nem volt igaz, egy szava nem jött a szívéből. Gábor ki nem állhatta.

– Ah, a nagyságos úr! Milyen öröm ez mi reánk nézve, – s a fiatal pap rózsaszínű arcza szinte -21- fénylett a boldogságtól – mikor méltóztatott megérkezni?

Gábor hidegen intett fejével.

– Ma érkeztem meg; hála az Istennek, itt vagyok megint.

– És az útja, milyen volt az útja? Kellemes, reménylem.

– Igen – felelt Gábor.

– Megengedik, hogy reggelimet itt költsem el?

– Csak méltóztassék tisztelendő úr, kérem – szólalt meg Lőrincz. Gábor csak hallgatott. És a pap leült kávézni, Lőrincz ismét Gáborhoz fordult, az hidegen az útját beszélte el. Hogy jutott ide a legrövidebb idő alatt Londonból, hol állt meg s hol nem, majd a mai Pest aspektusáról kezdett beszélni.

A pap kalácsát a kávéba mártotta s csámcsogva beszélt. El volt ragadtatva, hogy a «nagyságos úr» annyi mindent látott.

Majd a tiszttartó kiséretében egy zsidó árendás érkezett. Lőrincz bort hozatott neki és szalámit. Épp a tiszttartótól jött, hol egy negyedévi bérletét adta át. A bortól megeredt a nyelve, pletykázni kezdett.

– Képzelje, méltóságos úr, a molnár vasárnaponkint glaszé-keztyűben jár. Er ist ein schlechter Mensch. És az árendás csak ivott és csak beszélt. Semmi remény, hogy hamar elkotródjék. Lőrincz csak hallgatta s egykedvűen mosolygott. Egy világért se lett volna udvariatlan egy rangja alatt s pláne vele függőségi viszonyban levő emberrel. -22-

Egy negyed-óra mulva már tele volt a szoba. Lőrinczet körülvette «udvara».

Gábor idegesen izgett-mozgott székén.

– Kérlek, Lőrincz, siess az öltözéssel, igen sok dolgom volna veled. Hiszen már olyan rég nem láttalak – szólalt meg egyszerre s amazokat egy rövid főhajtással üdvözölve, gyors léptekkel elhagyta a szobát.