13.

Este Ádám cselédjei holdvilágnál csépeltek. Ádám, Erzsébet és Gábor vacsora után, a verandán telepedtek le. Föl hozzájuk hallatszott a munkások dala. Rossz termés volt az idén, rozsda marta az úgy is megritkult gabonát, de azért a részesek daloltak s daluk életboldogságról beszélt.

Lassan ők is hármasban lementek a géphez… Lőrincz házasságáról beszéltek, de azért másra gondolt mind a három.

– De, hát én velem mi lesz? – szólalt meg egyszerre Gábor.

– Te… szólalt meg atyja helyet Erzsébet – te köztünk, velünk maradsz. Megismered a Tisza partját. -222-

– De hát én fenyvesekben nőttem fel!

– Meg kell ezentúl a mi fűzfáinkkal is elégedned… Bánod a cserét?

– Nem én, szinte azt hiszem, soha nem is láttam fenyőfát.

– Látsz majd ezentúl is egyszer évente, karácsonykor – nevetett Ádám.

A cséplőgéphez értek. Csodálatosan hatottak a holdfénynél az ide alá iramló fehér árnyak, a melyeknek erős határozott lépéséből azonban ki lehetett érezni, hogy biz ezek igazi emberek s nem fantomok, hiszen itt még a holdvilágnál is tesz és alkot az ember. A kis gép vígan dudolt, derűlt volt a marokverők nótája:

«Én Istenem, Istenem,
Mire van a szerelem?
Szivárványos az ég alja,
Nem jól van a fejem alja…
Gyere babám, igazítsd meg,
A jó Isten áldjon meg.»

Erzsébet egy marokverő lánynyal elkezdte a kévéket hordani. Fehér batiszt ruhája nem ütött el az otthon szőtt gyolcs ruháktól. Ádám ugyanazt a nyelvet beszélte, mint annak a gazdának a szava, kihez szólott.

– Lesz gabonánk István?

– Kevesebb jóval mint tavaly.

– Szorult a szeme?

– Tavaly volt elég, a jövő meg Isten kezében van. -223-

– Abban, Gábor, a magyarok Istenében – mondta Ádám Gáborhoz fordulva s rátette a fiú vállára a kezét. Erzsébet már ott volt mellettük.

– Nem megy – nevette – ha gazda lánya lennék, nem venne el senki. Rossz marokverő vagyok.

– Hát a magyarok Istene annak teremtette a báró kisasszonyt a mi – mondta István gazda, figyelve, a mit azok beszéltek – tán majd csak esztán se feledkezik meg róla.