21.

Szeptember 10-én egész nap vendégek érkeztek. Niffor grófné nagy régies landauerjében négy lóval robogott be a kastély udvarára. Niki bácsi csak kettesben (more patrio), egyik unokahúga volt vele, a másik kocsiban a többi foglalt helyet. Czobor Ádámék vasúton jöttek. A bécsieket csak a caroussel napjára, tizennegyedikére várták. Czobor Lipót gyalog, sárosan rukkolt be.

Estére nagy családi ebéd volt a programmon. Hétre volt az ebéd órája kitűzve. Mind együtt voltak a salonban, csak az öreg herczegné hiányzott még. Végre ő is betipegett. Gábor még nem látta, mióta visszatért. Az utóbbi napokban gyengélkedett s nem fogadott senkit sem. Egyenesen Miczihez lebegett, roppantul mentegetve magát.

– Igazán, a lányoknak sok bajuk volt az új főkötőmmel. Igen Miczi… nézd a legújabb főkötőm, ugy-e szép?

Erre leült egy magastámlájú székre s nem törődve azzal, hogy a jelenlevők jó részét már évek óta nem látta (így Niffor Márfay Annát, Niki bácsit, a lánykákat s a Czobor Ádámékat), az egész társasághoz fordulva, főkötője leírásához kezdett.

– Két igen szép főkötőt kaptam Miczitől, az egyik lilaszín, halványzöld pántlikákkal, a másik lila, czinóber szinűekkel.

– Milyen furcsa színösszeállítások. Én a fin de siéclet csak a főkötőim színein keresztül ismerem. -241- Ah ah, ni ni… mind együtt vagytok… ni a kedves Anna! – fordult Niffornéhoz, ki odajött hozzá, megcsókolta elébb homlokát, majd meg egyik kezét.

– Milyen rég nem láttalak. Egy cseppet se változtál, milyen szép sötét még a hajad. No meg a szemeid… A pozsonyi bálokon sokan bolondultak a szemedért. Te voltál a legjobb tánczosné s legszebb leány akkor. Ugy-e – mondta fontoskodó arczczal – akkor még nem volt hiba, ha egy kis hús is volt a szép asszony vállfűzője mögött. Ma ez nem illik… és a Niki (most Niki bácsihoz fordult) wie geht es?… Téged tizennégy éve nem láttalak, pedig hét éve, hogy szomszédok vagyunk. De persze olyan nagy úr vagy, hogy megköveteled, hogy még én is – s a kisasszony szinte egy hüvelykkel nőtt az utóbbi szavaknál – hozzád járjak. Én toronyban lakom… ugy-e s a toronyban hideg van, czugot kap az ember s a bácsitok fél a czugtól, nem? – fordult a négy lányhoz s intett a kezével. A négy lány mind egyszerre, majd csak hogy a földre le nem ült, oly mély pukkerlit vágott a család egyetlen élő herczegnéjének (kit pedig gyűlöltek, mert Niffor leány).

– És a Czobor Ádám és a leánya… vezesd ide… No lám, ilyen nagy leánya van. Pedig én, mint fiatal embert láttam utoljára, akkor még gárdista volt. S ez a leánya – csinos leány. Magyaros, ilyen typust még erre mi felénk nem láttam. – A mi-t túlságosan hangsúlyozta. De ezt, úgy látszik, megbánta, mert aztán oda tipiskélt Erzsébethez s megcsókolta a homlokát kétszer. -242-

– Nini és mégis van valami az arczán a kanczellárból. Az a gömbölyű váll s a szép lágy – csókolásra termett ajkak. Csókolj meg Lizám!

Erzsébet megcsókolta arczát, kezét.

A komornyik éppen jelentette, hogy tálalva van. Ekkor lépett be az ajtón Lolly. Halvány lila-selyem ruha volt testén, hajában s mellén piros granátvirágok. Szép volt, nagyon szép. S látszott arczán, hogy – szép akar lenni. Önkénytelenül – vagy tudatosan – Erzsébetre tekintett. Egyszerű crèpe fehér ruha volt testén, keble alatt halványsárga szalaggal átkötve.

– Nini az Erzsébet… kiáltott fel Lolly – s minden szokás ellenére, oda rohant hozzá s össze-vissza csókolta.

– Honnan ismeri? – kérdte Gábor, hogy valamit kérdjen.

– A maga leírásából – felelt rá Lolly. Pedig Gábor nagyon jól tudta, hogy sohase beszélt Lollynak Erzsébetről.

– Gábor, nyújtsa karját, vezessen az ebédhez, legyen udvarias, Lőrincz meg majd Erzsébetet vezeti ki. Jó lesz?

Egymásután kivonultak a párok. Tomi az öreg herczegné s Nifforné között ült, Miczi, Niki bácsi és Czobor Ádám közt. A leánykák egy sorban ültek, köztük Hanzi, ki elvállalta a mulattatásukat. Lolly jobbján Gábor, balján Lőrincz. Lőrincz mellett Erzsébet. Erzsébet másik oldalán Poldi.

– Rég nem volt így együtt a három család – kezdte Niki bácsi. – Utoljára a te esküvődön – -243- fordult Niki bácsi békülékeny hangulatban – ha szembe találta magát ellenségével, mindig édeskés volt – Niffornéhoz.

– Igen, akkor – szólalt meg határozott hangon, de rá se tekintve Nikire, kit gyűlölt s akit volt is oka gyűlölni.

– Bizony szép idők is voltak – folytatta Niki bácsi mind édeskésebb hangon – ez volt az utolsó Niffor-Márfay házasság. Az én életemben volt már három, a családok élete alatt tizenhárom. Márfay-Niffor mindig jól mentek össze… he-he-he.

– Én szerettem férjemet, de voltak olyan Márfayak, akik nem – mondta éles hangon Nifforné.

– Volták… volták. Fiátálkori bűnök, vétkek. Tempi pássáti! Elmult… nincs. Fiátál fővel sok bolondot csináljá áz ember… ugy-e Lizi?

A meginterpellált vén leány nagyott bólintott fejével, de nem szólt. Három húga a Klienigstein Hanzi erősen megpaprikázott vicczeire figyelt.

Az öreg herczegné evett, nem akart a társalgásról tudni. Miczi pedig fehér sáljába burkolózott s nem evett, csak egy nagy ezüst kannából tejet ivott… ez is bécsi divat volt. Mióta a felséges asszonyunk ezt így szokta, nem egy bécsi dáma rákapott, ez a Metzgerismussal járt együtt.

– Én – szólalt közbe Miczi – most csak a vendégeimre gondolok. Ti Niki bácsi s a leányok a felső házban fogtok lakni, Tante Stázi emeletén Gábor, Lőrincz és Poldi egymás mellett. A bécsiek – itt egyet ivott a nagy tejes edényből – az első emeleti vendégszobában. Pepinek (hangja -244- szinte átlátszó lett… a pillanat boldogságától) egy kis lakosztályt rendeztem be, salon, háló… öltöző szobából. Pepi, tudom, sok kofferrel jő…

– Ki áz á Pepi? – kérdte Niki bácsi malicziával. Tudta jól, de Miczi szájából akarta hallani Pepi nevét és titulusait.

– Wer die Pepi ist? Hát nem tudod, nem hallottál a hires Stachelnitz Jozefin herczegnéről? A bécsiek Pepijéről, ki a legjobb lovarnő a monarchiában. Ki az Yvette kupléit úgy énekeli, mint senkisem. Ezt sem hallottad? S Miczit ez annyira indignálta, hogy szinte piros lett belé… de csak egy perczre, aztán arcza ismét olyan sárga színt öltött, mint a milyen rendesen szokott lenni. – Hát a Metternichnét nem ismered?

– Én bizony már öreg ember vágyok. Öreg. Nem ismerek más embert, mint á Schwárcz Dávidot, az árendástokát – ezt is csák meszsziről tisztelem. Álig merek szólni hozzá, nágy úr… négyessel jár mindig.

Ez nagy injuria volt a háziakra nézve. Tudvalevőleg Schwarcz Dávid volt az a bérlőjük, kinek már majdnem az egész ujvári uradalom a zsebében volt. Miczi ajkába harapott, nem szólt. Tomi nevetésre vette a dolgot.

– A Dávid… a mi udvari zsidónk. Niki bácsi te jó tréfákat csinálsz. De… ennek fele se tréfa. Tudod-e, hogy nemességet kap még az idén? Igazán, az ujvári uradalom körül nagy érdemei vannak! He is a capital sellon.

– Nem értek ángolul, mit jelent ez? – kérdte Niki bácsi ártatlan arczczal. -245-

Gábor és Czobor Ádám összenéztek.

Az asztal alsó végén, hol a fiatalság ült, a társalgás csak lassan ment. Most Poldi kezdte őket csipkedni, ez aztán olaj volt a tűzre.

– Erzsébet most a turáni kultúrát fogja a brinzásoknál meghonosítani, – szólt az öreg kutya és hamiskásan nevetett.

– Mit neveztek ti turáni kultúrának? – kérdte Lolly.

– Az egyensúly kultúráját. Azt, a mi a tulságossal, az affektálttal ellentétben áll… olyan antiszocziális valamit… de ezt a hazai szénát csak magyar ökör emészti meg. A magyar puszták terménye!

– A kék virág azért a ti becsületes pusztátokon csak nem nő.

– Nem, nálunk nem, csak a bolondítóhoz nyúlunk, ha ilyen táplálékra van szükségünk – mondta Poldi ártatlan arczczal. Lolly egyik szempillája megrezdült, de azért mosolyogva fordult Gáborhoz.

– S maga szereti az Alföldet?

– Azt hiszem, ez az igazi Magyarország.

– De magyar lett kozmopolita létére.

– Tán épp azért lett az – mondta nyugodtan Erzsébet. Lolly ránézett nyugodtan.

– Nagyon értem az Alföld szerelmét, Gábor szereti most a vadvirágot, mert azelőtt csak gardeniát tett a gomblyukába.

– Szeretem, a mi igaz… sógorasszony, úgy-e megengedi, hogy már így nevezzem. Lolly átadta egyik piros szegfűjét Gábornak… s Lőrinczhez -246- fordult. – Lássa már sógorozunk. Barátságunkat ápoljuk… bár igazán szükségtelen, hisz úgy is oly erős, ugy-e Gábor?

– Mint ez a virág.

– Ez a virág – szólt közbe Poldi – én ismerem ezt a virágot, ez egy spanyol szegfű, kétszer virágzik… de röviden, – mondta okoskodó arczczal az öreg kutya. Lolly mosolyogva, mint a ki nem értette meg szavait, a másikat Poldinak nyújtotta át.

– Lássátok, két szegfűm volt… odaadtam egyet Czobornak, a másikat egy Márfaynak, nem mondhatja senkisem, hogy rossz Nifforné lesz belőlem.

Erre Lizi felelt.

– Te újmódit kezdesz Lollykám. Eddig mi adtunk – azóta a nagy hegy óta mindig – s ti kaptatok. Nos, jó lesz úgy is… ugy-e Niki bácsi?

– He-he-he… igáz Lizinkó, én is káptám Nifforné Márfáy Ánná húgomtól pár bókot, ámivel házá mehetek.

– Ne nevezd bóknak Niki. Amit mondtam, az igazság. Te voltál férjem megrontója s egy percznyi nyugta életében nem volt tőled. Nevezd hát bóknak, ha tetszik.

– Nesze néked, fogd meg jól – mondta Niki s élesen kezdett nevetni. – Én Niffor férjedet szerettem. Kitünő ember volt. Csák ki nem állháttá engemet. Ez áz egísz. Sájnáltá tőlem, hogy én lettem előbb főispán á megyíben, nem ő. Ezért ne hárágudj reám Ánnácská. Hisz szeretlek édes húgom… te is Márfáy leány voltál. -247-

– Ma is az vagyok s azért kimondom, a mi a szivemet nyomja annyi év óta. Mi Márfay lányok ezt így szoktuk – s az öreg asszony halott halavány lett az izgatottságtól. Se Gábor, se Lőrincz anyjukat még így nem látták soha.

– Te ölted meg. Egész öröme, dicsősége ez a főispáni állás volt, azt hitte, tehet majd népeért, e szegény nyomorult tót népért, a melynek jövője szivén feküdt, valamit. Ennek magyarosításán, gazdagítására törekedett… de ez szálka volt a szemedben, bár te voltál előbb a főispán, te a konzervativokkal tartottál. Támogattad őket s már installácziója alatt annyi borsot törtél az orra alá, hogy szinte bele betegedett. A kormány rosszalta, hogy annyi ellenzéki elem jutott a megyeházára s le kellett köszönnie… ime. Ezt nem élte túl – ez vitte a sirba. De erről majd az örök bíró előtt számolsz.

S az öreg asszony felkelt székéből s kifelé sietett az ebédlőből. Az egész társaság (mely már különben is a csemegénél volt) izgatottan ugrott fel a székéről, Gábor és Lőrincz kivezették anyjukat. Miczi angolul rebegett pár szót, Tomi «Immer diese Familienscenen!» sipította, a négy leányka Niki körül rebesett, ki élesen nevetve, tarkóját simogatta, majd a többi is az öreg herczegnével élükön, ki pár mogyorót s almát csusztatott zsebébe – a salonba lépdelt.

– Ime, a család s a megye krónikája – kivonatban, édition en poche, a kötés 500 éves… a tartalom örökké új marad… érdekes olvasmány -248- nagyon, csak kissé retrograde! – mondta az öreg kutya s az egész ebéd alatt hallgató Ádám karjába öltve karját, vele együtt kiosont a teremből. Az inasok hada végtelen ostoba arczczal nézett az izgatott s mind egyszerre beszélő társaság után.