HUSZONKETTEDIK FEJEZET.

Tóth Mihály fölszippant valamit.

Egyedül dolgozott irodájában a főispán, tudniillik czigaretta-hüvelyeket töltögetett meg finomra vágott gálócsi dohánynyal, midőn minden bejelentés és kopogtatás nélkül felrántotta az ajtót Noszty Feri.

– Nos? – kérdé a főispán, hivatalos ridegséggel.

Feri egy csöppet se respektálta most a hivatalbeli főnököt, végigvágta magát a divánon, még a lábait is fölrakta.

– Nos, megkértem Marit és igent mondott.

Kopereczky felvillanyozva ugrott fel.

– Derék fattyú vagy! Állj fel, hadd öleljelek meg.

Feri aggódva nézett a szomszéd ajtóra, a mely nyitva volt.

– Malinka nincs ott, – nyugtatta meg Kopereczky – Vilma egy kicsit náthás, nem megy ki, hát elkérte tőlem mára.

– Mit kért el Vilma, nem értettem?

– Malinkát. Az most dominózik vele egész nap. A szamárságig jó fiú ez a Malinka. No de beszélj már, hogy volt, mint volt?

– Hja, ha én azt el tudnám mondani! De ha el tudnám, se mondanám el. Tudod, van abban valami nevetséges és ostoba. Az akkori hangulat kell hozzá, a milieu, az erdő csendje, a rókák, stb. Egyszóval az erdőben voltunk tegnap, és valahogy úgy jött ki a sor, hogy rendbe jöttünk.

– Gratulálok, sógor. Nagy gondot vettél le a fejünkről. Az öregekkel is végeztél?

– Nem lehetett, mert Pázmár doktort is ott marasztották vacsorára, másrészt jobb szeretem, ha egy kis formát adunk az eljárásnak. Az sohase árt.

– Sőt használ. Élni se tudna az ember a formulák nélkül.

– Azért is jöttem legelsőbben hozzád, hogy fölkérjelek, légy szives, vállald el a kérői tisztet.

– Parancsolj velem, kérlek.

– A mely formalitást betartani főleg azért jó, mert én magam egy szót se ejthetnék anyagi kérdésekről, de te ezeket is érintheted és dülőre viheted az öreg úrnál.

– Abban igazad van.

– Mindenekelőtt, hiszen jól tudod, adósságaim vannak. Ezeket ki kell fizetnem. S azután se élhetek apanageból, mint valami nyugalmazott hivatalnok. Az öreg úrnak elég pénze hever itt Bontóvárott és egyebütt takarékpénztáraknál, vegyen a leányának birtokot. Vagy adja át nekünk Rekettyést, ő pedig szerezzen magának másikat. Szóval te elég ügyes vagy, hogy a körülmények és az ott fujdogáló szelek szerint kivasalod a lehető legtöbbet.

– Csak bízd rám, sógor.

– Tehát rendben van?

– Tartom szerencsémnek. Holnap délelőtt áthajtatok, azután csapunk olyan lakzit, hogy a macskák is pezsgőt isznak. De most gyere át Vilmához és mondd el neki az eset poetikus részét… A prózát majd elintézem én.

Bár még titokban illett volna tartani a hírt, gyorsan száguldott szét a rokonság közt. Vilma átszaladt vele Rágányosékhoz, Feri ebédre Voglányba ment s Máli nénivel szőtték a rózsaszínű terveket a jövőre. Az öreg Nosztynak maga Kopereczky sürgönyözte meg «in blumen»: «Feri beleharapott a dinnyébe, a dinnye érett.» Az öreg a képviselőházban kapta meg a sürgönyt, megértette és legott vonatra ült; sőt a furcsa sürgöny tartalma a telegrafista-kisasszony révén a nagyközönség közé is kiszivárgott s mint az alkorán képletes kifejezései, különféle magyarázatok mártásában keringett. A nap folyamán a Horthok, Ilvánczyak is megtudták falujokban és másnap úgyszólván az egész úri család összegyülekezett a Vilma termeiben. Értesülvén, hogy a főispán Rekettyésen van az ügy végleges rendezése czéljából, nagy érdeklődéssel várták megérkezését és az új hireket. Feri egy csöppet sem volt ideges. «Biztos vagyok a dolgomról.» A tatár herczegnő pedig épen úgy fogta fel a dolgot, hogy a szülők roppant boldogok lesznek, hogy végre Mariban is megmozdult az a kis húsdarab, a mely annyi bajt csinál a világban; az öregeknek unoka kell, és ha egy fiú találna jönni, az öreg Tóth meg is bolondul örömében. Nagy pipafüst volt a szobákban, de az mind rózsaszín párának látszott e gőgös urak és hölgyek előtt, kik e füstalakzatokból a Noszty-czímer ágaskodó bivalyát látták izmosan kibontakozni. Ferit valóságosan ünnepelték, kényeztették, mint a hadjáratból megtért mesebeli királyfit, a ki zsákmányul hozta a csodálatos bül-bül madarat, melynek dalától mindnyájan megifjuhodnak. Nem tréfa az! Ő volt a család nyűge eddig s most ő lesz a nábobja, a szemefénye; a Tóth-vagyonról tömérdek szó esett.

Csodálatosan nőtt, nőtt, mióta képzeletben Noszty-kézen van, oly gyorsan nőtt, hogy olyan gyorsan nem fogyhat akkor sem, ha tényleg Noszty-kézen lesz.

A közörömből mindenki kivette részét, csak az öreg Noszty volt nyugtalan. Nem biztos az még. Nem jó a medve bőrére előre inni. Tóth Mihály furcsa ember. De miután ebédre sem jött haza a főispán, az ő skrupulusai is kezdtek eltünedezni. Ha ebéden ottmaradt, hát akkor bizonyosan tárgyalnak, ha pedig tárgyalnak, akkor bizonyosan megegyeznek.

Délutánra már olyan jó kedve szottyant, hogy egy kis ferblit indítványozott, úgyis a családban marad a pénz, s mire estefelé megjött Kopereczky, már akkorra egy csinos összeget el is vesztett a menye hozományából. A hogy a hintó begurult, mindenki az ablakhoz rohant s nem mint a hajdani jósok az állati belekből, hanem különféle más jelből igyekeztek kitalálni az eredményt.

– Izrael vidám, – mondá a főispánné – fütyörészve jön fel a lépcsőkön.

– Bubenyik fején félre van csapva a vadászsapka. Bubenyik be van rúgva, – figyelte meg Homlódy.

– Nagy traktában voltak, – jegyezte meg a tatár herczegnő.

Végre fölérkezett Kopereczky, nehéz léptei egyre közelebb hangzottak, de ez egy örökkévalóság volt, míg benyitott.

– Széna vagy szalma? – kiálták négyen is, mialatt az elbizakodott Feri nagy flegmával fésülte a bajuszát, egy zsebtükröt tartva maga elé.

– Szalmáról szó sincs, – nyilatkoztatta ki a főispán bizonyos, fontoskodással – de a széna sincsen még lekaszálva.

Egy kis lehangoltság keletkezett.

– Nem értjük!

Feri maga is meghökkent.

– Hát ne tréfálj, – mondá türelmetlenül.

– Az ördögnek tartoztam egy úttal, – folytatá Kopereczky, s az arczok még jobban kezdtek elsötétedni, – nem volt szerencsém.

– Izrael, az Istenért, megölsz bennünket, – pirongatta Vilma. – Beszélj már világosan. Ideadta Tóth a leányt, vagy nem adta?

– Nem adta, – felelte Kopereczky nagy léleknyugalommal és egy kis művészi szünetet tartott, mialatt kínos, temetői csönd állt be a szobában – mert nem adhatta, nem lévén mostanság otthon.

– Tehát nem is beszéltél vele?

– Természetesen nem beszéltem, mert még tegnap utazott el Trencsénbe, sürgönyt kapott, hogy a sógorát, Velkovicsot megütötte a guta, elment a temetésre és a családi ügyek rendezésére.

Nagy lidércznyomás alól szabadultak fel a kedélyek.

– No, hála Istennek. Akkor hát nem romlott el semmi.

– Sőt minden a lehető legfényesebben áll, – erősítette Kopereczky.

Elbeszélte aztán, hogy az asszonyok előtt nem titkolta el, mi járatban van, mire ők megnyugtatták, hogy Mari még tegnapelőtt este őszintén elmondta szüleinek az erdőben történt jelenetet és azt is kijelentette, hogy vagy Ferihez megy férjhez, vagy senkihez, és hogy az öreg úrnak nem volt ez ellen semmi kifogása, ellenkezőleg, kijelentette, hogy Feri neki rokonszenves és ha egy kicsinyt megkomolyodik, kiváló ember lesz belőle.

Körülbelül minden arcz kiderült. Hisz ez már annyi, mint bizonyos. Feri már vőlegénynek tekinthető. Csak Ferit nyomta az a gondolat, hogy Velkovicsot megütötte a guta. Mért épen Velkovicsot? Nem tudott inkább valaki mást megütni? Sehogysem tetszett neki, hogy épen Trencsénbe kellett utaznia Tóth úrnak.

– És miben maradtatok? – kérdé Kopereczkytől.

– Hát miben maradtunk volna? Az esküvő idejét majd megállapítjátok magatok ketten. Tóthné olyasvalamit említett, hogy őszre szeretné.

– Az messze van!

Kopereczky pajkosan hunyorgatott.

– Értelek, kópé. Micsoda édes kis teremtés! Nem tudtam betelni a nézésével, s mikor elkezdtem a képzeletemben vetkőztetni s egyenkint hullottak le róla a reklik és a szoknyák…

– Utálatos vagy, Izrael! – szakította félbe a főispánné. – Sohasem nézhetek többé nyugodtan a szemeidbe, ha meggondolom, hogy milyen paráznaság lakik bennök.

– Mikor jön haza az öreg úr? – kérdezte Feri.

– Nem tudják. Azért neked legyen rá gondod, mert megigértem, hogy mihelyt hazajön, felkeresem. Ámbár Mari azt mondta, hogy nem okvetlenül szükséges, vagyis hozhatod már a gyűrűket…

– Nem, az nem volna illendő, – vélte Homlódyné, – az apát be kell várni az eljegyzésre.

Feri mindamellett még aznap megrendelte a gyűrűket Skarba ezüstművesnél, a kezdőbetűket és az évszámot vésette belülre. Ennek a híre is gyorsan elterjedt a városban s egymást érte a sok gratuláczió, fakgatás, kérdezősködés. Meg is bánta a dolgot, mert úgy járt, mint azok a szerencsefiak, a kiknek a sorsjegyét kihúzzák. A hitelezők elhallgattak ugyan, sőt új pénzeket jöttek felkinálni, persze jó kamatra, mert hiszen még levegőben lóg a tündérvár – vagyis libalábon forog (a hogy a csípős nyelvüek jegyezték meg), de a helyett özönével jöttek a kéregetők, a feltalálók, a kiknek csak épen egy pár száz forintra volna szükségük, hogy nagy dologgal ajándékozzák meg a világot, s ime, itt van egy vérbeli gavallér, a ki egy garmada pénzhez jut, ezt jó lesz most mindjárt melegiben megfogni, jöttek azok a bizonyos özvegyasszonyok, a kiknek a férjeik a forradalomban estek el, jöttek a jótékony egyletek, megválasztották dísztagnak, előkerültek a poklok zúgából is régi iskolatársak, a kiknek mind kellett valami, Klementy szerkesztő egy kis baráti kölcsönt kért, a mit lehetetlen megtagadni, már csak azért is, hogy valahogy ki ne írja lapjában az érdekes Hymen-hírt (azért, hogy majd kiírja annak idején, új kölcsön következik). De ki győzné sorban elszámlálni, hogy az ilyen szerencsének mivel van a másik oldala kibélelve. Legkellemetlenebb volt az öreg Noszty, kit (de köztünk maradjon a szó) csőddel fenyegettek a pesti hitelezői s kapóra jött a dinnye-távirat, hogy egy kis pénzműveletre használja fel a helyzetet. Ferivel egy tizezer forintos váltót iratott alá, melyre most már Kopereczky is alákanyarította a nevét. Hiszen nem lehet úgy hagyni, mert ha az öreg ellen most csődöt kérnek, akkor esetleg összeomlik az egész dolog s minden eddigi pénze elúszik. Ment hát Kopereczky is a pénze után.

Ferinek szintén ki kellett magát húznia, hirtelen megvette a Topsich gróf négy fekete lovát s azon hajtatott Rekettyésre, úgy ment az a négy ló, mint négy páva, még a föld is érezni látszott kényes lépkedésüket. Tóth még mindig nem jött haza, azt írta, hogy a megboldogult Velkovics nagy rendetlenségben hagyta családját, tehát addig marad ott, míg türhető állapotokat tud teremteni. És hát csak hadd maradjon, nem hiányzik most senkinek. Mari boldogan turbékolt Ferijével, Tóthné pedig még szerelmesebb volt leendő vejébe, mint a leánya. Vasárnap a Feri fogatán látogatást tettek a voglányi várkastélyban, ott is ebédeltek, a tatár herczegnő még a helyüket is megfújta, úgy megbecsülte. Hej de más világ az ezeknél a nagy uraknál! Ott a kanalak és kések is máskép csörögnek, mint közönséges helyen.

Azontúl is majd minden nap átment Feri Rekettyésre, a mikor pedig nem mehetett, legalább Pimpósi vitt el egy bokrétát, lóháton üzenetet vive-hozva. Mindig közte volt, hogy az öreg tekintetes úr még nem érkezett meg.

Két hét is elmult, a júliusi nagy hőségek beütöttek és Tóth még mindig nem jött. Már Kopereczky is türelmetlen lett, Pestre kellett volna mennie, de napról-napra halasztotta, hogy előbb Tóthtal végez – s azután megy a császárfürdőbe a rheumás lábával. Maga Feri is elutazott, egy Zemplénmegyében lakó gróf feloszlatta a versenyistállóját, no hát ezt az alkalmat nem szabad elmulasztani, hátha könnyű módon juthat ott az önkénytes árverésen nemes állatokhoz, a melyekben Mari is örömét fogja találni; a vasuton azonban azt hallotta, hogy egy másik grófnak eladó a Balatonon dangubáló yachtja és hogy most épen meg van szorulva, vesztett a kaszinóban, potom áron meg lehetne szerezni! Ferinek a yacht új szeget ütött a fejébe.

Terringette, egy yacht! Ez már valami. Milyen fölséges nászutazás lenne ide-oda őgyelegni a Balatonon saját yachton! Ilyet még egyetlen Noszty sem produkált. Fogta magát, az első állomáson kiszállt s a zempléni árverés helyett neki vágott a dunántúli útnak Siófokra.

Hogy im távol volt Feri, most már épen semmit se tudott Kopereczky Tóth úr felől. De hát mire való a főispáni hatalom? Legott egy meghagyást intézett a rekettyési állomásfőnökhöz, hogy az naponként értesítse, ha megjött-e már Tóth Mihály vagy sem, a mi aztán meg is történt, de mindig az, hogy még nem érkezett meg.

Még az ágyban feküdt egy reggel, mikor Bubenyik sürgönyt hozott be ezüst tálczán és egy névjegyet. A főispán a sürgönyt bontotta fel előbb s bosszúsan dobta a padlóra; a szokásos jelentés volt benne az állomásfőnöktől: «Tóth Mihály ma sem érkezett meg», majd a névjegy után nyult, azon meg az volt írva: «Tóth Mihály.»

– Ő maga van itt? – csodálkozott a főispán.

– Ő maga!

Kopereczky vidáman ugrott ki ágyából.

– Vezesd be hamar az elfogadó szobába s vigyél be szivart és cognacot. Mondd, hogy öt percz alatt rendelkezésére állok.

De még talán annyi se telt el, már felöltözött s szaladt be Tóth Mihályhoz, kordiálisan belecsapva a kezébe s megrázva azt, hogy szinte ropogott erős markában a becsületes kérges tenyér.

– Isten hozta, Isten hozta, kedves bátyám. No ez igazán nagy meglepetés. Annak a mafla rekettyési állomásfőnöknek meghagytam, hogy értesítsen a megjöveteléről, mert én akartam önhöz menni. S képzelje a szamár még ma is azt sürgönyzi, hogy ön nem érkezett meg. Nem lehet ezekben az emberekben megbízni.

– Az állomásfőnöknek igaza volt, mert nem szálltam ki Rekettyésen, egyenest ide jöttem a mai reggeli vonattal.

– Úgy? Hát foglaljon helyet kedves bátyám. Ide, ide, ebbe a puha karszékbe…

De Tóth Mihály állva maradt; egy csöppet se vidult föl, a hogy a látogató szokott a szivélyes fogadtatásra viszonzásul, halvány arczán mély szomorúság ült, melyet talpig fekete ruhája csak kiemelt; még a meleg kézszorítást is mintegy huzódozva fogadta, mint a kinek valami bankóból tévedésből többet adnak ki, mint a mennyi jár.

– Egy igen különös ügyben vagyok bátor tiszteletemet tenni méltóságodnál. Nem is tudom, hogy és hol kezdjem…

– Kezdheti, a hol tetszik, kedves Tóth bácsi és nem is olyan különös már, mert nem ön kezdi, ön csak folytatja. Hiszen én voltam a kezdő, azért kerestem fel a multkor Rekettyésen. Hja, ezek a fiatalok! Az ember fölneveli a kis madárkát, aztán egyszer csak megnő a szárnya és hess, elröpül a fészekből. De hát mért nem ül le, Tóth bácsi?

– Köszönöm, de már csak állva maradok. Hát iszen épen azért jöttem, mert a feleségem megírta, hogy megtisztelte méltóságod a házamat és arról is értesített, hogy újolag készül hozzám bizonyos ügyben.

– Hát az csak természetes, – szólt Kopereczky, a kezeit dörzsölve.

– Meg akartam előzni és otthon ki sem szállva, egyenesen ide jöttem Trencsénből.

– Igen szép öntől, hogy meg akart a fáradságtól kimélni, de ezzel rosszat is tett, mert megfosztott néhány kellemes órától, melyet a családja körében tölthettem volna ebből kifolyólag.

Tóth úr mohón kapott ezen a hivatalos kifejezésen; épen ilyenforma kiméletes kifejezést keresett szűk szótárában.

– «Ebből kifolyólag», méltóztatott mondani. Ez az, a mi engem aggasztott. Ettől akartam megkimélni méltóságodat, mivelhogy…

– Nem értem önt?

– Mivelhogy abból a dologból már nem lesz semmi – mondta Tóth Mihály szeliden, egyszerüen.

– Melyik dologból?

– A melyből kifolyólag hozzám akarna jönni méltóságod.

– Én a Noszty sógorom ügyét értem – lihegte Kopereczky izgatottan.

– Én is – felelte Tóth Mihály. – Nem akarom azt a színt adni a dolognak, hogy a főispán úr, illetve a szolgabiró úr kosarat kapott, hát arra jöttem kérni, ne méltóztassék engem e miatt fölkeresni s különösen kegyeskednék oda hatni a szolgabiró úrnál, hogy a leányomat, kinek bizonynyal fájdalmat okoz az én elhatározásom, ezentúl mint lovagias úrhoz illik, mivel a házassági kapocs teljesen lehetetlen, kerülje.

Kopereczky elsápadt, a haja fölborzolódott az égnek, ajkai rángatózni kezdtek, majd sebesen nyargalt föl s alá a szobában, feldöntve a kis asztalkák közöl egyet.

– Hát meg van ön veszve, édes Tóth? Hát tudja ön, mit cselekszik?

– A mit egy becsületes apának kell cselekedni.

– Nem fél ön, hogy a sógorom hasba lövi?

– Én semmitől se félek.

– Hiszen nekem azt mondta a neje, hogy ön örömmel veszi tudomásul a Noszty szándékát.

– Ez akkor volt; most máskép határoztam.

– Gondolja meg, leánya szereti Nosztyt s boldogtalanná teszi ezt a kedves teremtést.

– Azt is meggondoltam.

– De legalább az okot mondja meg.

– Nem szándékozom az okot megmondani.

Ez a csökönyösség a dühöngésig fokozta a Kopereczky felindulását, nem birta már magát türtöztetni. A csengetyűhöz rohant s olyat rántott rajta, hogy a bojtos zöld zsinór leszakadt, vérbeborult szemekkel dobta a padlóra Tóth úr elé:

– Vigyázzon Tóth, vigyázzon! – rikácsolta. – A sógorom nem hagyja ezt annyiban, magyarázatot fog öntől követelni.

– Ne ordits, marha!

Tóth Mihály szomorúan rázta a fejét.

– Azt ő bizonynyal nem fogja cselekedni.

Ezzel meghajtotta magát és távozott. Az ajtóban egymást keresztezték a befelé rohanó Bubenyikkal.

– Mit parancsol mélt…

De már abban a szempillanatban visszaesett a szó a torkába, mert olyant csattant képén a Kopereczky hatalmas tenyere, hogy künn az előszobában is meghallhatta a távozó Tóth.

Bubenyik fölszisszent s jajgatni kezdett, míg a báró föl s alá szaladgálva fújt, mint egy megvakult bika, majd némileg lecsillapodván, rárivallt Bubenyikra.

– Ne ordíts, marha! Hát nem látod, hogy ez csak forma, hogy ezt voltaképen Tóth helyett kaptad. Nem birtam már magammal, Bubenyik. Muszáj volt valakit pofon ütni.