KILENCZEDIK FEJEZET.

(Kifürkészhetlenek a hatás csodálatos titkai és rugói.)

Ugyanekkor már népesedett a megyeház környéke. A bizottsági tagok apránkint gyülekezni kezdtek. Kocsi kocsit ért a megyeházhoz vezető utczákon, négylovas fogatok gamásnis, fajdkakastollas kalapú gentry-alakokkal, ekhós szekerek ezüstgombos, mándlis, kettős tokájú, piros arczú öreg parasztokkal, a kik gőgösen terpeszkednek el a hátulsó kocsiülésen s nagy ívben köpködnek a fekete fogaik közé szorított szivartól, mert ők is olygarchák a maguk kis falujában. A megyeház előtti tért három lovasrendőr tartja tisztán, hogy a közlekedés lebonyolítható legyen. Lovaik patkója élesen csattog a kövezeten, a mint egy-egy iramodással hátrább szorítják a kofasátrak felé a szájtátó, kiváncsi tömeget. Köröskörül a boltok be vannak zárva, a mi azt jelenti, hogy az óvatos kereskedők nem tartanak lehetetlennek egy kis kravallt.

A kiváncsiaknak egyelőre kevés érdekes anyag jut. Noha az igények felette szerények s még a főispán vadászának (a mi Bubenyik barátunknak) megjelenése is élénk hullámzást kelt. A vadász reggelit visz egy tálczán az átellenes «Ezüst Rák» kávéházból a megyeházba, a miből konstatálni lehet, hogy a főispán csakugyan megérkezett az éjjel és most reggelit vitet. (No, hogy fúljon meg tőle.) Egy-egy érdekes fogat vagy uraság érkezik. Ime, a Topsich gróf négy feketéje, de jó volna az árukat zsebrevágni. Majd egy egyszerű, fehérre festett kasú kocsi áll meg, gyönyörű két lipiczaival, javakorú házaspár kászmálódik le a hátsó ülésről; magatartásukról, öltözetükről azt lehetne itélni, hogy valami nótárius s életpárja, de a szép, nyulánk termetű leány, ki az előülésről ugrott le, finom, csupa csipke ruhájában, orgonavirágos, flórenczi kalapjában, grófkisasszonynak is beillik. A körülálló bámészkodók között méla moraj hömpölyög végig:

– Tóth Mari.

– Ejha! – hangzik egy-egy bámulatkiáltás s csettent a nyelvével sok inyencz férfi.

– A karzatra hozták mutogatni, – nyelvelnek az asszonyi csoportok.

– De iszen nem kell azt mutogatni, kiásnák azt a kérők, még ha be volna is falazva.

A tömeg tiszteletteljesen nyit utat Tóthnénak, ki elől megy leányával a megyeház kapuja felé, míg Tóth Mihály úr még hátramarad a kocsisának adni utasítást, miközben a kofasátrak közül egy virgoncz anyóka, a ki ismeri Tóth urat (de ki ne ismerné?) vidáman kinálja, inkább csak tréfából, a portékáját.

– Tessék záptojást venni, tekintetes uram. Leszállított ár! Darabja három krajczár!

– Hát a jó tojás hogy, Macskásné asszonyom? – kérdi Tóth Mihály, hátrafordulva az asszony felé.

– Az csak két krajczár.

– Ej, ej, – fenyegeti meg tréfásan Tóth uram, – hogy lehet a jó tojásnál drágább a rossz tojás?

– Hja, az onnan van, – feleli nevetve, – mert a jó tojásból csak csirke születik, a záptojásból ellenben kétfejű sas.

– Hát jól van, – mondá a nábob, – megveszem a záptojásait, Macskásné. Ugorj le Palkó, szedd össze mind és rakd a saraglyába, a többi kofaasszonyét is szedd össze az utolsó darabig.

– Aztán mit csináljak velök? – kérdezte kiváncsian a kocsis.

Tóth uram a fülébe súgta:

– Eredj velök a «Kék golyóhoz» az állás alá s aztán paskold oda valamennyit az állásoszlopokhoz.

– Megértettem, kérem alásan.

Egy tízforintost adott át Palkónak, a tojások árát kifizetni, aztán eltünt a megyeház kapujában, elhelyezte családját a karzaton s ő maga lement a tanácsterembe, a hol már jócskán voltak az egybegyültek. Némelyek a karzat szépei fölött tartottak szemlét, a mi nem rossz mulatság, mások szeme a falakon lógó ötvennégy főispán arczképein kalandozott, miközben türelmetlenül várták az ötvenötödiket. Sokan csoportokba verődve élénken vitatkoztak.

– Puskaporszagot szimatolok a levegőben – jósolta Kiplényi István.

– Lesz valami? – tudakolá a benfentesektől az ugrifüles Viléczy Ödön.

Palojtay, a vezérférfiú begombolkozott s csak egy-egy «no, no» vagy «hja, hja» jelezte, hogy ő nagyobb és beavatottabb koponya a többinél.

Tóth Mihályt többen körülfogták. Ő már látta az új főispánt. Híre ment, hogy lemaradván a vasútról, a vadászokkal az ő házába tért be tegnap este. S onnan rándult be éjjel a városba. Négyen is kérdezték egyszerre:

– No milyen ember?

Tóth Mihály vállat vont.

– Nekem tetszik.

– Igaz, hogy hasonlít Don Quichotte-hoz?

– Én soha sem láttam Don Quichotte-ot – felelte kitérőleg Tóth Mihály.

– Inkább hasonlít Pitthez – jegyzi meg a vármegye elméncze, Klementy szerkesztő.

– Hogy-hogy?

– Annyiban, – magyarázza Klementy – mert se ő, se Pitt nem tudott magyarul.

– Kopereczky egész hibátlanul beszél magyarul – bizonyította Tóth Mihály.

E közben egyre új és új bizottsági tagok szállingóztak s velök különböző hírek, majd az utczáról, majd az aulából – a belső termekből.

– A főispán már öltözködik. Nagy udvar van bent körülötte, tömérdek cognacot megittak. Most vitte fel a hajdú a negyedik palaczkot a kávéházból.

– Ott vannak a tányérnyalók, mint XIV. Lajos körül, mikor öltözködött. Csakhogy Kopereczkynek nem a canterbury érsek nyújtja a nadrágot, hanem Csóva Jancsi.

– Nagy különbség. Hanem ezt a Csóva Jancsit mégis el kellene csapni, utálatos egy fráter – vélték nehányan, keresve szemeikkel az árvaszéki elnököt, Pehely Miklóst, a ki a «végzett földesúr» Csóvát irnok gyanánt foglalkoztatta az árvaszéknél.

– Az pedig kivihetetlen – szólt közbe a mindet coulissa-titok tudója, Klementy szerkesztő. – Csóva Jancsinak van a legszilárdabb pozicziója az árvaszéknél, pedig egész nap a körmeit piszkálja. De mindegy, ő megrendíthetlen. Mindenki összeomolhat, csak ő nem. Neki olyan amulettje van, a melylyel föltétlen ura a helyzetnek.

– Vajjon?

– Egy reczeptje van a gyomorgörcsök ellen valami bécsi doktortól s csak ez az egy szer segít az elnöknek, a kinél gyakoriak a kólika-rohamok. Ilyenkor aztán Csóva után szalasztja a hajdut, a ki megcsináltatja a reczeptet, de a kezéből ki nem engedi, nehogy leirassa az elnök. Hiszen már régen kitette volna Pehely bácsi a szűrét, mert néha ugyancsak felbőszíti a léhaságaival, de bármennyire csikorgatja is a fogait, a végső határozat az: «Nem tehetem, nem csaphatom el, az átkozott reczeptje miatt.» S az imposztor Csóva a markába nevet, mert jól tudja, hogy nélkülözhetlen a közigazgatásnál.

Apró hirecskék szivárogtak be, a melyek többé-kevésbé érdekesek: hogy Poltáryt megtámadta tegnap este egy rekruta (bárcsak agyonütötte volna), hogy Poltáryné elvesztette a gyémánt tűjét a Rágányos kastélyban és a szájöblítő vizet hogy fölhajtotta a vacsora után. Efféle sületlenségek mulattatták a tekintetes és nemzetes urakat. Míg ellenben politikai esemény színezetével hatott, hogy Tóth Mihály megvette odakünn az összes záptojásokat és elvitette valahová a kocsiján.

E miatt rögtön megindult a kritika.

– Hát már Tóth Mihály is stréberkedik? Az egyetlen demokratánk! No, szépen vagyunk. Talán nemességet akar?

A házasuló fiúkkal biró apák védelmezték Tóth Mihályt. Végre is azt teheti a pénzével, a mit akar.

Még azért nem hazaáruló. A kofákat akarta fölsegíteni. Szóval egy kis szeszély az egész. Ha az embernek sok pénze van, miért ne lehetne sok szeszélye is?

Ez alatt nagy a sürgés, forgás, készülődés a főispán szobáiban. Ott van Noszty Pál és még vagy öt Noszty (a reggeli vonattal Feri is megjött a sógora installácziójára), a két Rágányos (a hölgyek a karzaton láthatók), a Horthok, Leviczkyek, Homlódyak. A főispán a belső szobában öltözködik, galoppinok jönnek-mennek, hírt hoznak a közgyűlési terem hangulatáról, míg a főispán a legnagyobb feladatnak egyelőre a csizma felhuzását tartja (szaladj le Bubenyik, keress valahol egy kis Federweisst). Tényleg ez az első nehézség a megyei kormányzatnál, a többi is mind elkövetkezik, de a többi már nem oly nagy. Szemet szúr azonban, hogy még az alispán nincs itt, pedig a nélkül nincs akasztás. Ő az üdvözlő szónok. Mondják, hogy egész éjszaka a felesége ékszereit kereste és most alszik. Felmerül az aggodalom, hátha nincs is beszédje. Ejh, nem kell Poltáryt félteni! Nincs az a kávédaráló gépezet, melyet ő felül ne mulna, ha egyszer kinyitja frázisainak zsilipjét. Ettől nincs mit tartani, hanem ha netalán elalussza az időt. No, az bizony meglehet, mert a ki alszik, az nem gondolkozik, csak álmodik, a ki pedig álmodik, az megálmodhatja magának a királyi tanácsosságot mindennemű fáradtság nélkül, sőt akár az aranygyapjat is, ha már benne van. Azért tehát jó lesz utána szalasztani egy hajdut, hogy siessen, mert addig nem vonulhat be kiséretével a főispán a terembe, míg ő ott nincs.

Ide is hírül hozzák, hogy Tóth Mihály megvette az összes záptojásokat, hogy kivonja őket, mint nemtelen fegyvert, a forgalomból.

– Ez a Tóth Mihály derék ember!

– És gyönyörű leánya van, – mondja élénken Homlódy.

– Izes falat, – vigyorog Horth Miska – és micsoda keze van!

Az öreg Noszty odaintette fiát egy ablakmélyedésbe.

– Feri! – szólt halkan – Ez az, a kiről otthon szóltam már neked. Ez még egy olyan deszka, a melyen mindnyájan kiúszhatunk a partra. A leánynak több mint egy milliója lesz. Gyepre fiú!

– Hm, majd megnézem, – mondá az exhadnagy. – Tudod mit, hivasd meg Rágányosékhoz egy legközelebbi estélyre.

– Az nem lehet, – szólt az öreg Noszty elgondolkozva – mert Tóth Mihály az a bizonyos párisi úr, a kivel Rágányosnak illo tempore párbaja volt. Hiszen tudod a históriát. A grófnőt fájdalmasan emlékeztetné, hogy az ura pillanatnyi szükségben vette el.

– Úgy? És honnan csöppent ide a megyébe?

– Megvette harmadéve a rekettyési birtokot, ötezer hold primæ classis. Azonfelül gyárai vannak, de bogarai is, mert az üzemet valami szeszélyből egyszerre csak beszüntette és van végre nagy csomó állampapirja. Egy hétig nyírják a couponokat – a helyi rege szerint.

– Ebben az egy alakban szeretem a szabómesterséget. De hát miként szerezte ezt a nagy vagyont?

– Hja, ennek érdekes története van, de most nem érek rá elbeszélni. S különben sem gondolnám, hogy valami nagyon finnyás volnál a pénzek eredetére, noha ebben az esetben akkor is nyugodt lehetnél.

– Oh, édes papa, – szólt mórikáló szemforgatással. – Köszönöm a jó véleményedet felőlem. A történetet akkor is elég ideje lesz meghallgatni engedelmes fiacskádnak, ha majd hozzá lát az alapozási munkálatokhoz. Kivel mutattassam be magamat?

– Kérd meg Homlódy bátyádat!

E pillanatban sürgönyt hoztak a főispánnak. Noszty beszólt hozzá a küszöbről; még most se volt felöltözve.

– Sürgönyt kaptál.

– Bontsd fel kérlek és írd alá helyettem.

Noszty felbontotta, a belügyminisztertől jött és számjelekkel volt érthetetlenné téve.

Megint kinyitotta a belső ajtót.

– Nem tudom elolvasni. Hol van kérlek a kulcs?

– Miféle kulcs? – kérdé Kopereczky bosszúsan.

– A mit a belügyminisztertől kaptál.

– Elveszett.

– Hát már most mit csináljak?

– Hivass lakatost! – mordult rá türelmetlenül, mert sehogysem sikerült máslit kötni a nyakkendőjén.

Azok, a kik hallották, elmosolyodtak, Noszty pedig ajkaiba harapott. No, ez már mégis sulyos tudatlanság. Azzal beljebb ment, betette maga után az ajtót és összeszidta Kopereczkyt.

– Ha már olyan nagy szamár vagy Izrael, legalább ne beszélj hangosan. Lakatossal akarod a távirat titkos jegyeit kihámozni? Szégyenlem magamat miattad.

– Minek hoztál ide, te hóhér? – védekezett Kopereczky.

– Mit tudtam én, mit tudsz?

– Hát nem mondtam mindig, hogy az állatok tanítványa vagyok? És az úgy is van, mert bizony isten egy oroszlán bátorsága kell hozzá, hogy neki mentem ennek a főispánságnak.

– No, csak vedd hát fel a mentét és menjünk. A táviratot hagyjuk délutánra.

Kopereczky felkötötte a kardot, fölvette a mentét. Kezébe fogta a kócsagos kalpagot, megnézte magát a tükörben s elbámult, hogy az milyen daliás vitézt mutat vissza.

Azzal benyitott hiveihez.

– Készen vagyok, uraim.

Épen akkor jött be Pimpósi hajdu is jelenteni, hogy a tekintetes alispán úr már megérkezett vitézi öltözetben és bement egyenesen a tanácsterembe, a honnan valóságos tengermorajlás hallatszik ki.

– Akkor hát menjünk Isten nevében, – mondá a főispán s bátor léptekkel megindult egy sor szobán keresztül; a legutolsónak az ajtaja a közgyűlési terembe nyilt.

Malinka hozzá sompolyodott útközben.

– Csak semmit se féljen méltóságod, gondolja el, hogy csupa káposztafejeknek beszél, bátorítsa az a tudat, hogy én a háta mögött leszek és súgni fogok, ha netán valahol megakadna.

Mikor a főispán belépett a terembe, az utána tóduló kiséret éljenzésben tört ki, mire hatalmas füttyök hangzottak fel és szünni nem akaró lárma támadt.

– Ne te ne, sárga rigók! – rivallt a fütyülőkre megvető gúnynyal Homlódy István.

Farkasszemet néztek egymással, mint két összeütközni készülő csapat, bár az egyik része csak maroknyi. Le vele! Meghalt! – Ne szemtelenkedjenek! – Minek jött ide? – Kopereczky sicz ki! – s több efféle kivehető hangok vagy bődületek emelkedtek ki az artikulátlan zsivajból, mely az érthetetlenségbe veszett el, mint a kigyósziszegés. Senki se értette, mit beszél a másik, pedig mind a három- vagy négyszáz száj működésben volt.

A főispán e szörnyű lármában lépegetett fel az emelvényre, leoldá biborba vont kardját s végigfektette a pulpituson; az ő szája is mozgott, de hogy mit mondott, nem lehetett kivenni. Talán az esküt hadarja el, – találgatták némelyek. Ha a tengeren orkán dúl, akkor mozog úgy tarajos hullámaival, mint most az a tömérdek fej, mely egyetlen fürge, vonagló és rángatózó testté látszik összefolyni.

Az «abzug» még akkor nem volt kitalálva, a helyett egymást becsmérlő kiáltások röpködtek innen oda és onnan vissza, és e szógalacsinok némelyike ugyancsak mérgezett nyállal volt gyúrva.

A megtestesült chaosz képét nyujtotta a terem, olyasvalamit, mintha elképzeljük, hogy a babiloni torony építésénél összevesztek volna a munkások. No, itt ma nem kell semmilyen beszéd, – gondolta Poltáry – itt nem lehet gyülést tartani. És talán nem is lehetett volna, ha valamiért föl nem fortyan a Herkules-termetű Leviczky János, volt dzsidásezredes, ki is rácsapott tenyerével az egyik zöld posztóval borított asztalra, de úgy, hogy az nagy recsegéssel nyomban ketté hasadt s haragos, bömbölő hangja minden zsivajt túlharsogott.

– Csend legyen hé! Én mondom. A kinek valami baja van, annak velem van baja. Álljon elő!

A mire olyan csönd támadt, minő a temetőkön szokott lenni, mert a vitéz ezredes, a kit közönségesen «beretvált tigris»-nek neveztek a megyében, arról volt nevezetes, hogy már hét embert ölt meg, mindnyáját Ő Felsége a saját királyunk alattvalóiból – párbajban. (Hogy mennyit ölt meg az ellenségből a sadovai csatában, arról nincs hír.) Szinte különös volt, – mintha valami nagy kutya egy harapással elnyelte volna az egész lármát és csak egy kis csontszilánk maradt volna belőle; a hirtelen támadt csendből kiütődött egy hangosra változott öndörmögés, – egyébiránt a Liszy ügyvéd hangja.

– Ohó, ohó!

Az ezredes rettentő szemöldjei megmozdultak s szúrós jupiteri szemei sötéten, vészjóslón meredtek a vézna, szikár demagóg vezérre.

– Tetszik valami? – mennydörgé zordonan, míg nagy, kifent bajusza félrefordult, mintha az egyik szárnyát aláhajítaná, hogy rászúrja az ellentmondót, mint egy kis bogarat szokás a gombostűre.

– Semmi, csak köhögtem, – felelte önkénytelen szepegéssel az ellenzéki vezér, fejét a vállapoczkái közé húzva.

Szeretve tisztelt főispánunk!

– Úgy? Akkor szopogasson barátocskám egy kis medveczukrot.

Kitört a nevetés. Minden arcz nekiderült. Ez a kicsinylő megjegyzés megölte a népapostolt, az arczokra csalt mosoly olyan hatással volt az alkotmányos haragra, mint a napfény a márcziusi hóra nézve. Ha a magyar ember elneveti magát, mosolyán, ezen az égi szárnyon elröppen minden epéje.

E pillanatban csattant fel a Poltáry György, híres, ezüstcsengésü hangja:

Méltóságos báró úr!

Szeretve tisztelt főispánunk!

A zajcsináló ellenzék azt a látványt nyujtotta, a mit a pulyka, mikor a fejét levágják, még mindig megy, szalad a teste egy-két másodperczig. Daczára a Liszy elnémításának, mégis zúgás fogadta a népszerűtlenné vált szónokot, a nap bűnbakját, de ez hamar elcsendesett s az alispán háborítatlanul folytathatta üdvözlő beszédét:

«A mai politikai viszonyok mellett, a hazánk ege fölött tornyosuló felhőknek közepette, midőn ő cs. kir. apostoli felsége méltóságod nemes személyét bízta meg e vármegye vezetésével, megnyugtató érzés száll sziveinkre, mert érezzük a jóakaratot, mely lényéből kisugárzik és ismerjük mély bölcseségét. (Egy reszelős hang: Ne hazudj Gyurka!), melylyel mindenha meg fogja találni a Scillák és Charibdisek között kivezető utat, mert a honszeretet, a méltányosság és az igazság az a hármas csillag, mely méltóságodat irányitja.

– Halljuk! Halljuk! – potyogott innen-onnan a kiváncsiságnak némi kis morzsája.

– Istenem, hogy birta ilyen szépen kigondolni, – csóválta a kemény vágású fejét egy kurtanemes s a mellette álló ismeretlen ifjúhoz, Malinkához intézte koronkénti észrevételeit: «Van esze, mi? Csak ne használná rosszra, mi?»

Malinka nem felelt, nem is hallotta, forgott vele a terem, rettentő zúgás keletkezett a mindenségben, a szónok szavai mint éles szögek hulltak, süvítettek s élükkel a halántékába vágódtak, arczát halotti sápadtság borítá el, míg homlokáról hideg verejtéket sajtolt ki a rémület. Eleinte álomnak hitte, de minden pillanatban rettenetesebb valósággá nőtt, hogy az alispán az ő, vagyis a Kopereczky beszédét mennydörgi érczes hangon.

Azaz a maga beszédje volt az, jogos elmeszüleménye, csakhogy olyan puskapor, a melylyel már lőtt egyszer, 1868-ban a báró Aráncsy beiktatásánál; akkor mint főjegyző üdvözölte vele Aráncsyt. Régen volt az, a kutya se emlékezett már arra, de ő maga el tudta szóról-szóra fujni most is; a főispán, a kit megtisztelt vele, a vizsnyói kriptában pihen s az akkor éljenző bizottsági tagok is nagyobbrészt ugyancsak csendesek immár valahol a temetőkben.

Ezeket mind mérlegelte Poltáry, midőn beszéd nélkül ébredt fel reggel. Quid tunc? Restelte az esetet, de mit tegyen? Ex tempore, mondhatna valami zöldséget, de akkor hova lenne a szónoki nymbusa? Ejh, gondolta magában, vágjunk neki! Elmondom régi beszédemet, vagy nem veszik észre és az nagyon jó, vagy észre veszik és akkor azzal lehet elütni, hogy értéktelen krispinre jó a viseltes zsinór is.

Így ugrott bele s meg nem zavartatva a hűvös hangulat által, folytatá fenhéjázó testtartásával és diadalmas gesztusaival.

– Különleges a mi helyzetünk, méltóságos főispán úr. Nem rózsákkal párnázott pihenőszékhez méltóztatott ide érkezni, hanem mozgalmas csatatérre, nagy munkához. Ádáz küzdelmet folytatunk itt mi maroknyi magyarság, körülvéve nemzetiségekkel. Az önvérünkön kivívott jogokat önként, testvériesesen osztjuk meg a nemzetiségi lakósokkal, de vajjon testvérek vagyunk-e azért? Oh nem. Úgy állunk szemben velük, mint a szarvasok a vadászokkal. Önként elhullatott agancsainkra azt mondják, hogy azok értéktelenek, nekik tropheák kellenek, agancsok, de a homlokcsontunkkal együtt. (Nyugtalan mozgás.) Nekik csak így volna kedves. Vagyis a jogaink, de a bőrünkkel együtt.

A jelenlevő nemzetiségek, bár a passzivitás miatt kevesen jöttek be, zajos «nem áll, nem úgy van» kiáltásokkal zavarták meg itt a szónokot, s Malinka fokozódó kétségbeeséssel megállapíthatta, hogy szóról-szóra az ő beszédjük pereg le a Poltáry tömött, szürkés bajusza alól. Istenem, Istenem, mi lesz ebből? Szeretett volna a föld alá sülyedni. Vagy még jobb volna kirohanni és futni, futni az indóházig, aztán elmenekülni innen örökre… Hisz azt a szégyent, azt a gyalázatot, a mi majd most következik, elviselni lehetetlen. De hasztalan, úgy be volt szorítva a főispán háta mögött képződött gyűrűben, hogy a kimenetelhez legalább is a Kinizsi ökleivel kellett volna rendelkeznie. Ott maradt tehát, megadta magát sorsának s tompa elfásultsággal várta, hogy lesz, a mi lesz, többé már nem is figyelt a beszédre, pedig most következtek a megye kivánalmai, a nemzetiségek erős kezü megfékezése, a pandurság szaporítása a garázdálkodó rablók ellen, egy gimnázium Bontóvárra, a hol megmagyarosodnak az idegen ajkú sarjak, a rakonczátlan Gyík szabályozásának befejezése és így tovább. – Hiszen tudta már ő ezeket könyv nélkül s megüvegesedett szemei bambán, mereven tapadtak a féloldalt álló Kopereczkyre, ki minden felindulás nélkül, nyugalommal hallgatta a szónokot. Malinka kínos, szorongó érzéseit a bámulat váltotta fel. Micsoda idegei lehetnek ennek az embernek! Talán aczélból vannak, hogy oly nyugodt tud maradni egy ilyen katasztrófánál, mert még elképzelni is szörnyüség és hajmeresztő valakinek lelki vívódását hasonló helyzetben. Vagy talán épen azért olyan nyugodt, mert annyira ideges, hogy nem is hallja, nem is érti a Poltáry beszédét, egyszerű hangzavar az előtte, mint a hogy az ütközetben a katona nem érzi a saját vére hullását. Pedig most igazán az ő vére hull a Poltáry mondataiban, de úgy kell lenni, hogy nem hallja, nem tud felőle. Oh jaj, Demosthenes óta nem történt ilyen eset. Csak az Isten hajítana most le hozzá egy mennykövet is, a melyik vagy az összes megyei bizottságot agyonüsse, vagy csak Kopereczky bárót, mert az is megoldás lenne, vagy csak őt, Malinkát magát, mert aztán nem törődne a többivel.

Hanem bizony nem történt semmi csoda, csak Noszty Feri keserítette el még jobban holmi sületlen kérdésekkel, valahogy melléje tolatván a tömeg által.

– Milyen lesz a sógor beszéde?

Ha egy darab húst tüzes harapófogóval szakítanak ki belőle, az se lehetett volna kínosabb, mint erre felelni.

– Az isten tudja! – szólt szemeit égnek fordítva.

– Te csináltad?

– Félig-meddig, – hörögte halkan.

– Lásd, azt úgy kellett volna össze-eszkábálni, hogy előlegesen bekéritek az alispánnak ezt a szónoklatát, úgy hogy a sógor beszéde mintegy válaszokat tartalmazott volna az itt felhozottakra s ezzel rajta lett volna a rögtönzés zománcza. Meg kell adni, hogy gyönyörüen beszél ez a Poltáry, vagy hogy hívják.

– Hm, csakugyan, – hebegte Malinka és kíntól vonaglott lelke.

– Apropos, – fecsegett Feri tovább – mi van a nővéremmel?

Most lehetett még csak nagy konfuzióban a Malinka arcza, hogy elvörösödjék-e vagy elsápadjon.

– Boldogok voltatok, mi? – vigyorgott Feri rejtélyesen.

– Nem is beszéltem vele.

– És én azt úgy-e elhigyjem? Ösmerlek kis maszk!

– Bizony isten.

– Beszélhetsz nekem, a mennyit akarsz. Hiszen Vilma is írt és összeszid, hogy frivol lélek vagyok, hogy mit gondolok én felőle? Hát azt gondolom, de nem írtam meg neki, hogy mindenekelőtt hálátlan. De most jut eszembe…

Hirtelen a karzatra pillantott, honnan átható rózsa- és rezedaillat verte át magát a fülledt levegőn az érzékenyebb orrokhoz. Sok üde arcz mosolygott le onnan a különböző virágos és strucztollas kalapok alól.

– Te már egy hete vagy itt Kornél, nem tudnád véletlenül megmondani, melyik a hölgyek közül Tóth kisasszony?

Malinka csak a fejét rázta, hogy nem tudja, nem is nézett arra felé, sőt ösztönszerüleg behunyta a szemeit, mert ime elérkezett a rettenet ruhájába öltözött pillanat s jobb akkor sötétben lenni: Poltáry befejezte beszédét, szórványos éljenzés hangzott fel (a Noszty-klikk éljenei), egyébként hideg maradt a hallgatóság, bár a suba alatt bevallották, hogy hamari beszédnek (mert csak tegnap vállalta a szónoki tisztet) nem volt épen utolsó.

De az e fölötti megjegyzések és véleménynyilvánítások csak legfeljebb két másodperczig tarthattak, míg a főispán hátra taszította a panyókáját, megköszörülte a torkát és megszólalt.

– Tekintetes köztörvényhatósági bizottság!

– Ejnye beh különös pohánkakása izű hang – mosolyosodott el Klementy szerkesztő úr, ki a középső zöld asztalnál egy ív papirosra szorgalmasan jegyezett.

Kopereczky hangján tényleg rajta volt a felvidéki zamat, de nem nélkülözte a hajlékonyságot és a csengést. Első szavainál megszünt a beszélgetés s az a bizonyos zümmögés, mely a figyelmet lassan-lassan megőrli, mély csendesség támadt, de mint Horth mondotta később, volt valami és mint bizonytalan e csöndben; nem a tisztelet szülte, hanem a kiváncsiság. Nem az okos embert várták, nem is az új főispánt, hanem a féleszünek hirdetett tót urat.

– Halljuk, halljuk!

– A mai politikai viszonyok mellett, – kezdte folyékonyan, minden elfogultság nélkül – a hazánk ege fölött tornyosuló felhőknek közepette, midőn ő császári királyi apostoli felsége az én személyemet bizta meg e nemes vármegye vezetésével…

– Bizony tehetett volna okosabbat is – vágott közbe az oszlopok mögül egy pufók alak.

Némi derültség kelt a közbeszólás nyomában. Nyugtalan fészkelődés, hullámzás támadt, mint a vetés fölött, ha egy széláram megmozdítja, némelyek megbotránkoztak: «Minek a királyt bántani?» Mások helyeselték: «Ej, nem árt Ő Felségének, ha csuklik egy kicsit.» Szóval megindult a mindent elposványító trécselés. Kopereczky egy kis szünetett tartott, de a figyelem nem akart helyreállani, ő volt hát kénytelen fölemelni hangját a továbbiakhoz:

– Megnyugtató érzés száll szívemre, mert érzem a jóakarot, mely az itt egybegyültek lényéből kisugárzik és ismerem a mély bölcseséget, melylyel a megye vezető férfiai mindenha megtalálják a Scillák és Charibdisek közt is a kivezető utat, mert a honszeretet, a méltányosság és az igazság, e három csillag irányítja őket.

– Nini, – ugrik fel Klementy szerkesztő úr meglepetve, mintha valami váratlan ismerőssel találkoznék. – Hiszen ez az alispán beszéde! Gubó legyek, ha ez nem az alispánt paródiázza! Pszt! Csend legyen. Halljuk! Halljuk urak! Oho, hisz ez rettenetes módon érdekes!

Mint a futó tűz terjedt fülből-fülbe, hogy a főispán Poltáryt gúnyolja, megtanulván az ő beszédét egy hallásra, geniális módon, szóról-szóra visszamondja. No, minket ugyan bolonddá tettek. Hiszen ez egy nagy talentum. Halljuk csak, halljuk!

Egyszeribe olyan csöndesség lett, hogy az öreg Melfeller mérnöknek híres Pateck-féle zsebóráját hallani lehetett, milyen szépen ketyeg a mellényzsebében. Kopereczky erre lejebb eresztette a hangját és így folytatá:

– Különleges az önök helyzete, tisztelt köztörvényhatósági bizottság! Nem rózsákkal párnázott pihenő székhez érkeztem én ide, hanem mozgalmas csatatérre, nagy munkához. Körülvéve a nemzetiségektől, ádáz küzdelmet folytatnak itt önök, maroknyi magyarság. Az önvérükön kivívott jogokat önként, testvériesen osztják meg a nemzetiségi lakosokkal, de vajjon testvérek-e azért? Oh nem. Úgy állnak szemben egymással, mint a szarvasok a vadászokkal…

E hasonlatra mindenki ráismert s látták, hogy csakugyan a Poltáry beszédét ismétli. («Bevette és most kihányja», – a hogy Viléczy Ödön mondta.) Nosza, kitört erre a tetszészaj minden vonalon. Hohó! Micsoda kapitális ember! Egy lángész! Csodálatos emlékező tehetség. Ki is volt az, a ki egyszer az egész naptárt könyv nélkül megtanulta? Valami peregrinus. No, ez még azon is túltesz.

Minden szem Poltáry felé fordult; kékült, zöldült, a szakállát harapdálta. Nem tudta elképzelni, mi akar ez lenni. Zöldes fényű bikaszemei kidagadtak a csodálkozástól. Eleinte dühösen döfködte rezes kardjával a padlót, míg azt hitte, hogy a főispán valamely szellemi incselkedést folytat vele, lassan-lassan azonban rájött a valóságra, hogy a régi beiktató ülések jegyzőkönyveit ő küldte meg neki, s azokból épen ezt a beszédet tanulta be. Fatális egy véletlen! Most már minden napfényre kerül. Dicsőség, hírnév, szónoki nymbus, Isten veled!

Ellenben a bizottsági uraknak elég volt a gyűlölt alispán kínos feszengését látni, hogy egy pillanat alatt kiengesztelődjenek a főispán személyével, sőt hogy megszeressék.

– Önként elhullatott agancsaikra azt mondják, hogy azok értéktelenek, – szónokolt odább a főispán, egészen kipirulva, – nekik tropheák kellenek, agancsok, de a homlokcsontunkkal együtt. Nekik csak egy volna kedves. Vagyis a jogaink, de a bőrünkkel együtt.

Tomboló éljen-orkán zúgott fel minden oldalon, még a nemzetiségiek is tapsoltak, mert ők azt hitték, hogy ez most már csak mint satyra értelmezendő. – Ragadós lévén a tetszés, a hölgyek a karzatról a zsebkendőiket lobogtatták, Findzsa asszony azonban, a ki az első sorban ült, hangosan panaszkodott:

– Micsoda disznó nép ez; mikor az uram mondta ezeket, a fülük dobját se hajtották, most pedig a lelküket ordítják ki.

A tömegek kiszámíthatlanok, mert szeszélyesek. A Malinka balul kiütött plágiuma megfordította a hangulatot és a különös körülmények között (a sors csodálatos kártyakeverő) keletkezett rokonszenv fölkapta szárnyaira Kopereczkyt és nem ejtette el többé. Egy elképzelt jó tulajdonság (ezúttal a rendkívüli emlékezőtehetség látszata) többet ér néha, mint száz meglevő erény. Az éljenzés, tetszészaj most már annyira hozzászegődött a beszédhez, mint a gazdátlan kutya, hogy bottal se lehetett volna elverni. Hova tovább nagyobb volt a lelkesedés, a mi természetes, mert mindég nagyobb lett a rekord is, a mit a főispán elért, még mindig szóról-szóra adván vissza a Poltáry frázisait, similéit és idézeteit, csak midőn madame Staëlt idézte, hangzott közbe zavarón a Horth úr chablonos kérdése, mely mintegy önkénytelenül csúszott ki száján:

– Milyen volt a keze?

Minden új éljen, mint valami bűvös ecsetvonás élénkített és változtatott némileg a Malinka fancsali ábrázatán, elannyira, hogy a vége felé kigömbölyödött, ragyogott, már szinte hinni kezdte, hogy halluczinált a Poltáry beszéde alatt, pajkos dzsinek bohókás játékot űztek vele; az öreg Noszty nem minden fenhéjázás nélkül súgta oda Rágányosnak: «Nézd csak nézd, micsoda fránya ficzkó ez az Izrael!» Sőt még Poltáry György is, pedig ez az egész lelkesedés, jól észlelte, nem egyéb volt, mint egy kis antipoltarismus, csakhamar megnyugodott, gondolván magában: A főispán most nagy dicsőséget aratott azzal a véletlenséggel, hogy épen az én egykori beszédemet magolta be s én azt nem gyanítva, közvetlen előtte elmondtam, mind azt hiszik ezek a maflák, hogy rögtönzött paródiát hallanak s bámulják őt, ünneplik, mert ezzel egyuttal engem vélnek inzultálni. Hát bizony elég kellemetlen, hanem segíteni nem lehet rajta. Mert ha én most leleplezném, hogy a főispán nem engem parodizál, hanem szegény feje nem tanult be más beszédet, s akarva, nem akarva, ezt kell elfujnia, akkor ugyan a főispán agyon volna ütve, de magamat is bemártanám, hogy kétszer mondok el egy beszédet. Legjobb tehát, ha elhallgatok s igyekszem kihúzni ebből a vak esetlegből a lehető legnagyobb polgári hasznot. A főispán nagyon jól tudja, hogy más beszédet nem tud, ennélfogva kutatni fogja, miként került össze a két beszéd s a megőrzendő titok ezerszerte jobban kapcsolja majd hozzám, mint bármely más szolgálat, a mit tehetnék. Nagyobb szerencse ennél nem is érhetett volna. A főispán még a helyemet is megfujja, a hova leülök, szóval a kezemben lesz, az én madaram ő már. Csak újjongjatok éljenezzetek ostobák, én a markomba nevetek azalatt.

Így formálódott ki apránkint általános megelégedéssé minden széthúzó érzés. Némelyek fitymálták, vagy kevésbe vették a főispánnak e mnemo-technikai erőműveletét, hogy mi van abban, visszakiabálni valamit, «hiszen a tükör is azt teszi, azért mégse bámulják meg, mint masinát», de a szájasabbak és műveltebbek letorkolták ezeket.

– Eh, – mondotta Petrovay Tamás nagytekintélyű aggastyán, a ki a pozsonyi diétákon képviselte hajdan a megyét, – mit ért a paraszt az uborkasalátához?

Ez a gúnyos megjegyzés megtette hatását. Senki se merte többé kétségbevonni a főispán lángelméjét s midőn beszédét bevégezte, valóságos gloriola látszott lebegni a feje körül. Hozzárohantak, ősi szokás szerint vállaikra emelték s úgy hordozták körül a teremben. Majd kivitték a balkonra is, hogy az odakünn összegyűlt köznépnek megmutassák.

Mámorban úszott minden. Az arczok ki voltak pirulva a lelkesedéstől. A tegnapi tüntetés rendezői voltak a leghangosabbak az ovácziókban Mihelyt a főispán visszakerült a nép tenyeréről a biztosabb talajra, az anyaföldre, hizelgéseikkel vették körül, még maga Liszy ügyvéd is odakiáltott:

– Meghajtom zászlómat méltóságod lángesze előtt.

S ezzel meghajtotta a derekát. Úgy látszik, azt nevezte ő zászlónak.

Ezalatt Noszty Feri is ráakadt Homlódyra, a ki megmutatta neki, melyik a karzati hölgyek közül Tóth Mari.

– Ott balról az az orgonavirágos kalapú, szép kis pofa, nem igaz?

Feri föltette monokliját és megnézte műértő szemmel.

– Formás jószág, de mintha szeplős volna.

– A termete veri a liliomot.

– Úgy látszik, bátyám is a részletek embere, mint Horth Pista.

– Nem egészen, csak épen mondom, hogy a termete az, meg a rithmikus járása, a miért én dicsérem. Látnád csak járni.

– Kár, hogy a szemei aprók egy kicsit.

– Látnád csak őket rád szegezve, mikor nevetnek. Szép tiszta szemek, mint a kristálypatak vize, a lélek fenekére nézhetsz be rajtok keresztül.

– De már nem fiatal, a hogy nézem.

– Olyan huszonegy éves forma, de még ártatlan, mint a ma született bárány és olyan egészséges, mint a makk.

– Elég baj az, – sopánkodott Feri.

– Hogy-hogy?

– Az egészséges fa nehezebben gyúl meg, bátyám uram, a szúette könnyebben ég.

– Tüze válogatja, öcsém. Nem bízol magadban?

– Mutasson be neki, bátyám uram.

– Szivesen. Menjünk hát fel hozzájuk.

– Az anyja az, a ki mellette ül? – kérdezte Feri útközben.

– Igen, az anyja.

– Nagyon közönséges kinézésű. Miféle leány?

– Fogalmam sincs felőle, azt az egyet bizonyosan tudom, hogy nincs a Habsburgokkal rokonságban. A mellett azonban jóravaló asszony lehet, mert Tóth uram nagyon mngbecsüli. De siessünk fiú, mert mindjárt vége az ülésnek.

Nem könnyű volt pedig kikeczmeregni a nagy tömegből az oszlopos folyosóra, a honnan meredek, ódon garádicsok vezettek a karzatra. Útközben négyen-öten is elfogták Homlódyt valamely ügyben. Mert a régi megyegyülések részben börze jellegével is birtak; itt találkoztak a megye urai különböző vidékekről koronkint s vettek, eladtak, csereberéltek. Homlódy híres lovakat nevelt, tőle válogattak fogatokat a házasulandó uracsok, a községek ugyancsak nála tudakozódtak, van-e eladó csődöre, viszont ő maga is itt szerezte be, a mi neki kellett, teheneket Kajtáry Kelementől, merinói juhokat Balázs Gáspártól, gyümölcsfa-oltványokat a szenvedélyes pomológus Kapor Andrástól.

Feri tehát útközben is csak rövidebb, sűrűn félbeszakított időközökre élvezhette a Homlódy imformáczióit.

– Mondja csak, János bátyám, mért nem ment eddig férjhez? Azt az egyet nem értem.

– Nem tudom.

– Dehogy nem tudja. Olyan vén sas, mint maga, mindent tud.

Erre aztán elmosolyodott Homlódy.

– No hát tudom. Azért nem ment férjhez, mert Mari azokhoz a lányokhoz tartozik, a kik magukat rútaknak hiszik.

– Vannak is a világon ilyen leányok! – hitetlenkedett Feri.

– Talán nincsenek, de ez az egy ilyen. Nem természeti törvény ez nem állítom, bizonyára nincs ez bent az asszonyi állatban, mint a teremtő által beoltott jellemvonás, hanem egy betegség kifolyása, a melybe többnyire a gazdag parthiek esnek. Ez a betegség abból áll, mindenkire gyanakszik, a ki hozzája közelít, hogy a pénzére vetette ki hálóját, minélfogva hűvös, visszahúzódó és bizalmatlan. A gyanakvás folyton nagyobbra harapódzik, míg rögeszmévé válik s elnyomja benne a természeti törvényt, a hiúságot. A végén már szinte megcsontosodott meggyőződése, hogy őt önmagáért senki sem szereti s derüre-borura osztogatja a kosarakat. Ez Tóth Mari belülről tekintve. Mert tudd meg, bruder, hogy az a millió forintocska, a mi a leányra néz, furcsa kis lidércz. Nemcsak azokat zavarja meg, a kik meg akarják kaparintani, hanem azt is, a kinek a mátkaládájában van.

Épen a karzat ajtajánál állottak, Feri visszarántotta Homlódyt.

– Azt hiszem, ne menjünk fel, – mondá váratlanul.

– Hogyan? Nem akarod, hogy bemutassalak?

– Azt látom, hogy a feladat sokkal kényesebb, hogysem elhamarkodva lehetne megoldani. Gondolkozóba ejt, a mit az imént mondott János bátyám, hogy a millió gonosz lidércz megzavarja a fejeket. Ez bizony igaz lehet és hogy én ebbe a hibába ne essem, egyelőre csak annyit mondok, a mennyit a lusta miniszterek szoktak, hogy előbb még tanulmányozni fogom a kérdést. Ismerni akarom teljesen a terepviszonyokat és haditervet próbálok csinálni.

– A mint akarod, – hagyta rá Homlódy vállat vonva, akkor hát menjünk vissza a politikához. Mit szólsz a sógorhoz?

– Nem mindennapi ember.

E pillanatban széttárták a huszárok a tanácsterem szárnyas ajtait s kifelé tódultak a bizottsági tagok «Éljen a főispán!» kiáltásokkal. Tehát vége a beiktató gyűlésnek.

– Puff neki! – kiált fel Homlódy. – Okosan tetted, hogy föl nem mentél a karzatra.

De a kihez a szavait intézte, nem volt mellette. Megfordult, hogy hova lett; hát az bizony visszament a karzat kijáratához, ott leste a letipegő hölgyeket, kik fölfogván a lépcsőknél szoknyáikat, csinos, formás lábakban és bokákban élvezetes szemlét nyújthatnak a kujonnak.

Homlódy a gyűléstermen át a főispán belső szobáiba igyekezett, a hová most bevonult meggyarapodott udvarával, alázatos hizelgőivel, hozzáragadt mamelukjaival Hanem iszen nem csoda. A meggyújtott lámpánál már mindjárt a gyufa serczenésénél ott vannak az éber muslinczák. Csóva Feri, a ki most diadalmasan vitte a főispán után az ott felejtett zergebőr keztyűjét, rájuk is teritette egy két megjegyzéssel a vizes lepedőt:

– Persze, most már gyülekeznek a jó legyecskék a mézre, de mikor még azt hitték egy óra előtt, hogy mérgezett víz, másutt röpködtek.

Az öreg Noszty megszólította Homlódyt.

– Nem láttad Ferit?

– Tóth Marit lesi, – súgta a fülébe Homlódy.

– Szeretem, – szólt sugárzó megelégedéssel, – hogy im végre már hozzálát a fiú valamihez.

Kopereczky ott bent a gratulácziókat fogadja. Boldog, a ki kezet szoríthat vele s bókot mondhat hozzá. Nagy dolog volt, remek dolog volt, ilyet még nem pipáltak Bontómegyében.

Maga az öreg Noszty is el van ragadtatva.

– Most már te vagy a helyzet ura, mert a bontói ember olyan, mint a legszilajabb csikó, rúg, kapál, harap, ficzánkol, de ha a hátára tudsz pattanni, megtorpan és engedelmesen poroszkál alattad.

– De hol vetted azt a pompás ötletet, – lelkendezett Rágányos, – visszamondani a Poltáry beszédét? Mert ez tett úrrá.

– Hol vettem? – mentegetőzött a maga szokott bonommiájával Kopereczky. – Könnyű volt elővenni, mikor csak ez az egy beszédem volt. Ezt is a Malinka csinálta, – a hogy szokás. Titkár esze tapossa simára a főispán útját, hiszen tudjátok.

Jóizűn kaczagtak a körülállók. Természetesen nem hitték el. Már hogy is csinálhatta volna Malinka, mikor az csak abban a pillanatban születhetett. A főispán megjegyzése egy kis maró czélzás akar lenni az elődre, a ki tényleg titkárjával csináltatta a beszédeit. De milyen finom alakba önti gúnyolódását… Micsoda nagyeszű ember ez!

Míg a főispán úgyszólván cerclet tartott, mint egy kis király és zsebrerakta a dicsérő szóvirágokat, nyers őszinteséggel megjegyezvén: «Bizony higyjétek el, sohase hittem volna, hogy ilyen könnyű mesterség a főispánság», azalatt Noszty Pált a megfejtetlen kormánysürgöny bosszantotta s Malinkával együtt felturkálták a főispán bőröndjeiben az összes hivatalos iratokat, míg végre előkerült a kulcs. Vitte is nagy lobogtatva Kopereczkynek.

– Itt a kulcs, megvan a kulcs!

– Ez az? – nézegette meg kiváncsian Kopereczky. – Micsoda ostobaság, uraim, ez a mi hivatalos nyelvezetünk. Hát hogy lehet ezt józan észszel kulcsnak nevezni? Hiszen a horgonyt is vasmacskának nevezi a nép és okosan, mert megfogja a tárgyakat, mint a macska az egeret, csakhogy itt nem lehet félreértés, mert a voltaképeni macska nincs vasból, hanem mit szólnának hozzá a taljánok, ha egyszerűen macskának neveznék a horgonyt, vagy horgonynak a macskát? Viszont nem volna semmi kifogásom, ha levél-kulcsnak keresztelné el a miniszter a számfejtő ákom-bákomjait, de így igazán hülyeség.

Mindnyájan helyeslőleg bólintgattak.

– Biz Isten, igaz. Ő méltósága jól megmondja. Ime, egy főispán, a ki nem fél a kormánytól. Ennek aztán van gerincze fölfelé is, nemcsak lefelé.

Mily csodálatos a siker! Egy óra előtt még ő rajta nevettek gúnyosan, hogy nem tudja, mi a kulcs, egy óra előtt még ő volt ezért a szamár, most már színbölcseség, kijelentésszerű alapigazság minden, a mit mond és az adott esetben most már a miniszter a szamár.

Hát az jobban is megbírja, mert erősebb is és messzebb is van innen.

Az órák künn a tornyokon a tizenkettőt kezdték verni, mire megkondultak a harangok a négy különböző felekezetű templomokban.

– Hát itt van ni, – kiáltott fel vidáman Kopereczky, – milyen jó lenne most ebédhez ülni. De hallom, nem lett belőle semmi, nem akartatok a vendégeim lenni. Vagyis tegnap még úgy festett a dolog, hogy az ebéd nem látszott megtarthatónak, tehát kihagyták a programmból, én most hát Rágányoséknál ebédelek a rokonsággal. Ahhoz azonban meg át kell öltöznöm németnek. Ti csak maradjatok itt és igyátok a papramorgókat, mindjárt végezek.

Kitört a méltatlankodás, hogy micsoda szemtelenség volt azoktól, a kik ezt cselekedték.

– Nem aprehendálom én azt. – felelte Kopereczky, – ti is jobban esztek otthon, én is jobban eszem a rokonnál s ezzel vége. A pezsgő pedig megmaradt, majd megiszszuk, ha az asszonyt hazahozom, egy pár hét mulva.

Hát ez is tetszett mindenkinek, hogy ha majd az asszonyt «haza» hozza. Milyen kordiális és egyszerű.

Ezzel eltünt a harmadik belső szobájába és átadta magát a Bubenyik kezeibe, a ki már várt rá a keményre vasalt elejű inggel, meg a frakköltözettel, mert a családbeli hölgyek, úgy volt mondva, kivágott ruhában jelennek meg, a mi nélkülözhetetlenné teszi a frakkot. A hiánynak ellenlábasa a másik hiány. Csak az a különbség, hogy az egyik nemnél a hiány a derekat takaró öltönydarabon a legfelül van, a másik nemnél legalul. Igazán bolond ötlet azzal fejezni ki pompát, hogy valamit elvágnak egy szabályszerű, megszokott ruhadarabból.

– No, bracsok slatki, (no, édes testvérke) nyúzd le hamar rólam ezt a bőrt. Látod, öreg varangy, milyen jó vagy te most nekem, legalább tótul beszélhetek veled. Nem adom száz forintért, hogy a nyelvem «mezítláb» járhat egy kicsit. Kell az ilyen üdítő változatosság, hidd el. A láb is akkor érzi magát jól, mikor a szorítós csizma helyett papucsba jut. Hát ott voltál-e a közgyűlési teremben?

– Ott voltam a karzaton.

– Mit szólsz az esethez?

– Bizony nem hittem volna, méltóságos uram.

– Hát úgy-e értünk egy kicsit a csizióhoz? (Büszkén düllesztette ki mellét s ravaszul mosolygott) Te Bubenyik! A mi tótjainkat nehéz lett volna így lefőzni. Mi a nézeted?

– Az, hogy nyújtsa ide most a másik lábát is, és az, hogy sok ember egybevéve sokkal ostobább, mint csupán egyetlen ember, ha nagyon ostoba is.

– Hm. Ebben aligha nincs valami igazad. Halottad végig a beszédemet?

– Hallottam már én azt otthon is, mikor a méltóságos úr tanulta.

– Bent vannak már a kis arany gombok az ingben?

– Betettem őket.

– Hej, te Bubenyik, ha az a két vén sárkány ideadta volna véletlenül a két megmaradt gyöngyöt is, ez lenne ám most nagy effektus a melledzőben!

– Az ám.

– Pedig talán ide is adták volna erre az egy alkalomra, ha kértük volna.

– Nem hiszem, de minek is adták volna ide?

– A tekintélyt emelni.

Bubenyik egykedvűen intett a kezével.

– Abban is csak olyan főispán volna a méltóságos úr, mint az aranygombokkal, mert azt gondolom én paraszt észszel, nem a gombok teszik a főispánt, hanem azt, hogy maga gombolja-e azokat, vagy mások?

– Mit akarsz ezzel mondani, Bubenyik? Velem akarsz kikötni?

– Nem akarok én semmi egyebet, csak a mellényt akarom feladni, de egy kicsit mintha megsoványodtunk volna; várjon, majd meghúzom a csattal hátul.

– Úgy? Mit is mondtál előbb. Igen, hogy már otthon is hallottad a beszédemet.

– Hiszen nem volt az a méltóságos báró úr beszéde otthon, – vigyorgott Bubenyik.

– Hogy-hogy? – pattant fel a báró szigorúan. – Micsoda hülye megjegyzés ez, Bubenyik?

– Ejnye. Hiszen váltig szidta Malinka urat, mikor tanulgatta, hogy minek csinálta olyan hosszúra.

– Oh, te jerikói ökör te. Hát nem az enyém ez a frakk, habár szidom érte esetleg a szabót, hogy hosszúra csinálta?

– A frakk? No, a frakk. Az igaz, a frakk. (Ez az argumentum csakugyan megzavarta egy kicsit Bubenyiket.)

– Látod, hogy nem értesz a dologhoz, csak a világba beszélsz. De úgy-e szépen volt elmondva, mert erre már felelhetsz, az ilyet te is megérted és ez a fő.

– Kétségkívül szépen volt elmondva, tetszett mindenkinek, az asszonyok dicsérték a karzaton, hanem valami nem megy a fejembe.

– Mi az ördög lehet az, vén alamuszi?

– Az, hogy miképen fiadzhatta ez a beszéd a saját apját?

– Mijét, te bolond?

– Hát a saját apját, vagyis azt a másik beszédet, melyet a viczeispán úr mondott el előbb s mely úgy hasonlított ehhez, mint az egyik tojás a másikhoz.

Kopereczky a fehér nyakkendőjét kötözgette figyelmesen a tükör előtt.

– Hiszen voltál te vándorszinész is valamikor, Bubenyik, no ne pirulj el, hiába titkoltad, régen tudom, csak nem akartalak megszégyeníteni, de most bizalmasan beszélünk. Mondom, voltál te szinész is, minélfogva könnyen kitalálhatod a dolog okát. Vékony volt a garderobe, mi? Csak egy bársony-köntöstök volt, mi? S Moór Károly is abban pipeskedett és Bánk bán is. Nincs abban semmi. A közönségnek bizonynyal így is tetszett.

– Igen, – jegyezte meg Bubenyik, – de Moór Károly és Bánk bán sohasem jelentek meg egyszerre a lámpák előtt, mert akkor nem tudom, hogy lettek volna. S mindezekhez még neveli a csodálatosságot a sorrend, mert ha méltóságod mondja el előbb a beszédet, akkor még lehetséges volna a megoldás elgondolása, de így igazán megfoghatatlan, mikép tudta az alispán úr elmondani?

– Mit? Ki nem találtad volna? Olyan stomfax vagy? Hát a Malinka adta oda neki. Hiszen világos.

– És ezt a méltóságos báró úr helyesli?

– Hogy helyeslem-e? El vagyok ragadtatva. Hisz ennek köszönhetjük a sikert. Micsoda taktikai húzás. Fenomenális ötlet, Napoleonhoz illő, nem Malinkához. Hanem én azért mégis jobb szeretem, hogy Malinkának jutott eszébe és nem Napoleonnak. Ha most király lennék, aranygyapjút adnék a ficzkónak.

– Majd nyírunk neki a Jóskáról, ha hazakerül a czigányoktól.

– Vigyázz magadra, mert ha azt a fiatalembert én előttem bántod, biz’ Isten menten hallani fogod a krapetzi harangok zúgását.

A mely igéret a családi szótár képletes kifejezései szerint két csattanós pofonra szólt, de nem mindég következett be, míg ellenben néha bekövetkezett minden igéret nélkül is. Nincsen a természetben egyformaság.

Most bizony inkább csókolkozni szeretett volna Kopereczky. Hiszen minden úgy ment, a hogy azt a magyar agy elképzeli: «a kinek az Isten hivatalt ád, ád az ahhoz észt is.» Ime már megvolt a nagy ész is, daczára, hogy a mai nap eseményei még nem voltak kimerítve.

Visszament vendégei közé, – nem fogytak, szaporodtak Noszty Ferivel, ki a «Kék golyó» kapujáig kisérte messziről Tóth Marit (csakugyan elbűvölő a termete) ott elvesztve őt falánk szemei elől, gomolygó tervekkel jött vissza a társasághoz, a hol apja könyörtelenül befogta a számjeles sürgöny kifejtéséhez: «Ide, ide, számok ellensége!» Mire Kopereczky visszatért, most már olyan alakban, mint egy kivénült báli alak, mindjárt észrevette a rajta függő szemeken, hogy azóta valami fontos történt és már mindenki tudja, csak még ő nem. Csodálkozást, irigységet, hódolatot, a pillanathoz kölcsönvett mosolyokat vett észre a jelenlevőkön, részint idegeneken, részint rokonokon, ámbátor még a rokonok is inkább idegenek voltak. Csak a két Noszty, az apa és fiú arczában volt valami rejtelmes, valami mélyebben fekvő, melyet az úri közöny nem jól takart.

– Apa, – szólt Feri, – közölje talán Izraellel a sürgöny tartalmát, hátha sürgönyözni akarna annak következtében valahova.

– Milyen sürgönyt? – kérdé élénken Kopereczky.

– A belügyminiszterét, a mit kifejtettünk, – szólt az öreg egy jó Mikulás jámbor hangján. – Az ebédhez szántam, de nem bánom, ha most tudod is meg.

S ezzel keresgélni kezdett a zsebében, mintha csak aranyos diókért nyúlt volna be.

Kopereczky mohón kapta ki kezéből, föltette csiptetőjét és olvasni kezdte. Mindenki tudta már, mi van benne. Eldicsekedték a Nosztyak. Negyvenezer forint évi jövedelem csöppent le a menyekből. Minden szem reá nézett, hogyan fog viselkedni. Negyvenezer forint nem csekélység. Az már pénz. Kurjanthat az ember, tánczra is perdülhet, megölelgetheti az egész tisztelgő frequencziát. Negyvenezer forint évenkint! – Az ördögbe is, ezen akár meg lehet venni apródonkint az egész tótországot. Denique, a kinek az Isten észt adott, ad az ahhoz dominiumot is.

S im olvasta Kopereczky a következőket: hogy a külügyminiszter útján arról értesül a belügyminiszter, miszerint jelenleg Nápolyban időző Kopereczky Izsák Izrael báró lovaglás közben leesett a lóról, olyan szerencsétlenül, hogy rögtön meghalt. Minthogy úgy tudom, – fejezi be a belügyminiszter barátságos fordulattal, – hogy az illető főúr, bár ellened utóbb a prágai örökség ügyében állítólag pört indított, közeli rokonod volt, megelőzve a hivatalos utat, magánúton is sietve értesítlek. A beiktatás lefolyásáról értesítést várok.

Bármennyire rátapadt is minden szem, mindent inkább láthattak arczán, szemeiben, mint az örömnek valamely felcsillanását. Hja, mégis van a kék vérben valami. Ez a rongyos tót bárócska nem ujjong a negyvenezer forintnyi jövedelemnek. Szinte hihetetlen. Sőt, nézd, nézd, homloka hogyan borúl el s valami ónszinű réteg vonódik szemeire, arczvonalai elnyúlnak s érezhető, hogy róluk a jókedv és megelégedés érzése elröppent.

Noszty Pál a hasát simogatta kezeivel. Annyira tetszik neki a veje magaviselete. S gondolatai ilyen irányban kergetőztek:

– De iszen a mi Izraelünk derék spéczi, jövője van. Tudja az arczát fékezni s hozzá idomítani a helyzetekhez. Olyan államférfi lesz ebből, mint a patyolat. Ki hitte volna azt? Hm, nagy rejtett erők laknak ebben a kutya szláv fajban!

Kopereczky még egyszer elolvasta lassan a sürgönyt, miközben tudva, vagy nem tudva, idegesen morzsolta és tépte szét a piros szegfüt görcsösen összecsukódó markában, aztán egészen lehangolva, zsebre gyűrte a távirat szövegét és így szólt Malinkához, ki a falon levő megyei térképet tanulmányozta.

– Malinka! Most én ebédelni megyek, tegyen fel egy sürgönyt a belügyminiszter úrnak, hogy a beiktató közgyűlés a szokott módon és rendben folyt le, semmi czikornya és punktum.

Ezzel aztán megindúlt lefelé a lépcsőkön a kiséretével, a hol rendre megnyilatkoztak a különböző csoportokban a vélemények, persze halkan, in camera char itatis.

– Ez aztán nobilis ember. Az az érzés, hogy egy rokont vesztett, mennyire felülkerekedett benne ama nyárspolgári kapzsiság fölött, hogy negyvenezer forint jövedelemhez jutott. Ilyen esetben más ember nem hogy el nem szomorodik, de el se birja titkolni az örömét. Bizony Isten olyan puha szíve lehet, hogy kenyérre lehetne kenni.

Noszty Pálnak, a ki hallotta ezt a véleményt, nem egészen kvadrált, hogy vejéről puhaságot hireszteljenek; tartsák inkább keménynek, féljék inkább, mint szeressék, mert a félelem a tekintély szoptató dajkája, a szeretet csak pesztonka mellette.

– Nem hiszem, – vágott közbe, – magunk közt legyen mondva, hogy Izrael a rokonát sajnálja és hogy annak a halála szomorította el, mert hiszen ellenségek voltak és most is pörben álltak; a hogy én ismerem a vőmet és a kevély lelkét, az bántotta őt a sürgönyolvasáskor, hogy Kopereczky létére a lóról esett le a megboldogult, mert ezt szégyennek érzi a Kopereczky néven.

Ez a jellemvonás még magasztosabbnak látszott a bontói karok és rendek előtt, csóválták is a fejeiket: «Teringette faszekere.»

Pedig hát nem volt igaz se az, se ez, Kopereczky a valóságban azért vágott olyan savanyú képeket, mert elgondolta, hogy ennek az eseménynek az ötletéből mekkora eret vágnak majd rajta az após, meg a kis sógor… Hiszen már a levélolvasás alatt is úgy feszengett ott előtte Feri úr, mintha ő lenne az a szilaj csikó, a kinek a hátáról a szegény Kopereczky Izsák Izrael leesett.