Második Rész. Kedélyes Atyafiak

Az árkádos piaczú Zsolna városában élt sok-sok esztendővel ezelőtt egy Trnowszky nevü vaskereskedő, akinek három fia volt, Péter, György és Gáspár. Mikor a fiúk fölcseperedtek, a haldokló öreg úr pályaválasztásra szorította őket. Péter, a legidősebb, azt mondta: «Én a méhekre vetem magam. Ezek a derék, szorgalmas állatkák majd engem is táplálnak.» És lett Péterből viaszkereskedő. Egy egész országrészből ő vette meg a sejteket és a mézet. Egy egész országrész méhei voltak az ő rabszolgái.

A középső fiú, György, máskép okoskodott:

– Én orvos leszek, apám. Az én elementumom az emberek. A méheknek csak mézök van; igaz, hogy abból lehet pénzt csinálni, de az emberek harisnyáiban már készen állnak a szép lázsiás tallérok. Én ezekre utazom. Amikor beteg az ember, kutyába sem veszi a pénzt. S egyszer valamikor mindenki megbetegszik.

Erre az okoskodásra is helyeslően bólintott a vén Trnowszky. «Jó, hát tanuld ki a doktorságot!»

A harmadik fiú, a Gáspár, más nézeten volt, mint a testvérei:

– Az összes élő lények közül a legtiszteletreméltóbb, -62- apám uram, a birka: húsa is van, gyapja is van, teje is van. És ha egy garast teszünk bele, visszaad helyette egy forintot. Hát én juhokkal fogok gazdálkodni.

Az apa mindenik fiának háromezer forintot hagyott, – mondván a halálos ágyán:

– Helyeslem a terveiteket, csináljátok! Én majd az égből nézni fogom.

Nézte-e, nem nézte-e, nem az én gondom, de hogyha nézte, hát láthatta, hogy az a fia is meggazdagodott, amelyik mézzel-viaszszal («vostyinával», ahogy a tótok mondják) dolgozott, az is, aki a birkákra vetette magát. – Könnyű volt ez, kivált azokban az időkben, mikor még a legelő nem volt elkülönítve.

A tót városokban és falvakban a szegény embereknek nem voltak birkáik. Néhány darab birkát talán szerezhetett volna egyik-másik, de azért nem érdemes juhászt tartani. Ha aztán valaki sok birkát összeszerzett, szabadon legeltethette a közös legelőn. A birkákat az egész város kosztolta, de a birkák azért csak Trnowszky Gáspárt jutalmazták.

Ami a méheket illeti, azok meg éppenséggel szoczialisták. Bliktri azoknak birtok-viszonyok, telekkönyvek. Ahol egy virágot találnak, legyen ebben vagy amabban a határban az útszélen, vagy a pap kertjében, vagy a Vietorisz-kisasszonyok nyitott ablakában, az az övék – s aki ezek kiélvezésében meg akarná őket karhatalommal akadályozni, abba egyszerűen beleeresztik a fullánkjukat és punktum; nincs ellene apelláta.

A két testvér egy idő mulva megtollasodott s jól elhelyezvén a pénzeiket, idők folytával Zsolna város leggazdagabb, legtekintélyesebb polgárai lettek -63- – rettentő gyűlölséggel viseltetvén egymás iránt; nem volt az a piszok (a «Máticza» által kiadott szótárban), amit egymásra ne kiabáltak volna, – de a nagy antagonizmus daczára is mind a ketten inkarnátus pánszlávok voltak s mind a ketten eljártak Turócz-Szent-Mártonba a gyűlésekre, melyeket – zárjelben legyen itt megjegyezve – a mult évben akként zavart meg a nedeczi gróf Pongrácz István, hogy négylovas társzekeren állított be a főpiaczra, ahol a gyűlés folyt szabad ég alatt (éppen az ifjú Hurban szónokolt); lerakatott pedig az inasaival a szekérről húsz ebet, nyakukra, farkukra kötött csörgetyűkkel. Széteresztették azokat a szónoklatot hallgató tót hazafiak közé, melyhez fogható ugatást és csörömpölést tanuk állítása szerint még nem hallottak emberi fülek.

De bocsánat a kitérésért, mert nem a Pongrácz gróf kultur-missziójáról van itt szó (ahogy ő nevezte e rossz tréfát), sem arról, hogy az ifjú Hurban és a következő szónokok beszédjeit valóságosan a kutyák nyelték el (végre is, aki jobban győzi a szájával), hanem a két testvér egyenetlenségét volna feladatom kiszínezni, amely mindenben nyilvánult; követválasztásnál, ha az egyik Deák-párti jelöltet támogatott, a másik akkor okvetlenül Tiszáékra szavazott (akár megengedte Kubicza, akár nem), ha az egyik rétet vagy házat akart vásárolni és azt a másik megtudta, okvetlenül odament az eladóhoz, inkább ráigért egy csomó pénzt, csak hogy elkaparíthassa az orra elől.

Péter, a viaszkereskedő, sohasem házasodott meg, azt hozva fel indokolásul:

– Nem vagyok szamár, hogy amit keservesen szerzek, azzal az asszonyom az utczákat sepergesse (Péter selyem-rokolyákra czélzott). -64-

Gáspár pedig szintén nem volt szamár, ámbátor háromszor házasodott meg, ekképen vélekedvén:

– Az asszony mindig hoz valamicskét!

Két asszonyt temetett el, de csak egyszer keresztelt (jó is, mert az efféle sokba kerül). Az első feleségétől, Petrás Zsuzsánnától maradt egy fia, akit úrnak taníttatott Selmeczbányán.

Hogy a harmadik testvérről számot adjunk, hát bizony a Gyuri szamár volt. Kitanulta a doktorságot, de el is költötte, amíg tanult, a háromezer forintnyi örökségét (elnyelték a könyvek és a nagy leczkepénzek az egyetemen) s azután se boldogult. Az emberek gyógyítása hálátlan mesterség Zsolnán. Micsoda idea is volt az tőle! Zsolnán, abban a jó hegyi levegőben, hol venné magát a beteg ember? S azonfelül is jó, szelíd nép a tót, ha jön a halál, nem kötekedik az vele, nem disputál, nem erősködik, hogy «nem megyek, maradni akarok, iszom azt, iszom ezt, még amazt is megpróbálom», nem szalajt orvoshoz, patikába, hanem megadja magát «pod szmrty!» (gyere halál!) és behúnyja szemeit az örökkévaló álomra. Ha éppen próbálna is valamit, hát legfeljebb áthajtat a rajeczi fürdőbe, hogy egy pár marasztaló köpölyt tegyenek a más világra kérezkedő testére.

Szomorú, végtelenül szomorú viszonyok ezek orvosi szempontból. A paraszt mindenekelőtt nem beteg, de ha mégis beteg, nem gyógyíttatja magát, de ha mégis gyógyíttatja magát, nem fizet, mert nincs pénze. Ami az urat illeti, az ugyan szokott beteg lenni és az néha gyógyíttatja is magát és pénze is van néha, de mégse fizet néha se, hanem inkább azt mondja a doktornak jutalom fejében: -65-

– Legyünk, barátocskám, ezentúl pertu.

Dr. Trnowszky tehát szerzett sok jó pertubarátot egy életen át tartó praxis alatt, de olyan szegényen halt meg, hogy a temetés is alig futotta ki a vagyonkájából, hátra hagyván egy csomó czókmókot, nehány rossz bútort, orvosi szerszámokat és egy tizenegy éves kis leánykát, Apollóniát.

Gyönyörű leány-palánta volt, nemes, ovál arczán valami édes, szomorú kifejezéssel, hosszú pilláktól árnyékolt szemei üde, nedves fényben kéklettek; hát még az a szépséges kalászszín hajkoszorú a fején! Egy arra csatangoló híres festő meglátta, eszébe ötlött, hogy a Mi Asszonyunk, országunk patronája, körülbelül így nézhetett ki gyermekkorában, lefestette s képét (mely most egyik nemzeti gyüjteményünkben van) «Mária gyermekkora» czímen sokat magasztalták akkoriban a hírlapok.

A szegény doktor halála napján Blázy Miklós uram, a polgármester, találkozott az utczán Trnowszky Gáspárral s annyira ellágyította, beszélgetvén a gyászesetről, hogy az késznek ajánlkozott a kis Apollóniát magához venni s gyámságát elvállalni; amiért legott dicsérni kezdték városszerte. Lám, mégis van a fösvény kutyában egy szemernyi szív.

Nosza, meghallván ezeket, dühbe jött Trnowszky Péter, rohan a városházára lóhalálban, hogy ő akarja a gyámságot elvállalni, neki úgy sincs gyermeke, de meg annál a gazembernél úgy is tönkre menne a gyermek stb.

Mire Blázy uram megnyugtatta.

– No hát ön lesz a gyám. Gáspár úgyis csak immel-ámmal vállalkozott.

Hire ment Gáspárhoz a Péter lépéseinek. No iszen, az kellett, izében csörtetett a városházára, -66- miután ő vállalkozott elsőnek a lánykáról gondoskodni, magának követeli a gyámi tisztet, különben vonja le ebből a konzekvencziákat a városi magisztrátus.

A polgármester, mint minden opportunista, zavarba jött, nem birta magát többé elhatározni. Mindakét Trnowszky egyaránt hatalmas oszlop volt Zsolna városában, ha ők neki dőltek egy-egy tiszti széknek a közgyűlésen, ugyancsak ropogott, ha össze nem tört.

Tehát egyszerűen érintetlenül, függőben hagyta a véletlen támadt, kínos ügyet. Sok mérges pattanás múlik el önmagától.

De ez nem múlt el – mert a temetési szertartás végeztével, visszajövet a temetőből, kézen fogta Gáspár nagybácsi a kis árvát ott az egész gyászoló gyülekezet szemeláttára.

– Jőjj velem, gyermek!

Még el se mondhatta az utolsó szót, már oda ugrott Péter nagybácsi vörös paprika-arczczal, vasvilla szemekkel s kiszakítá a gyermeket Gáspár kezéből.

– Ne érintsd a gyámleányomat, te farizeus! Szeretnéd a becsületes testvért játszani, ugy-e? Ez ni! (Fügét mutatott neki az ujjával.) Egy, kettő, három, lépkedj előre Apolka!

A lányka szemeiből zápor módra ömlöttek a könnyek. Hagyta magát rángatni érzéketlenül. Nem tudta, miről van szó, nem hallotta szavaikat. Még mindig azoknak a rögöknek a dübörgése zúgott a fejébe tompán, zsibbasztón, melyek a koporsóra zuhogtak.

– Add ide azt a leányt, mert összetörlek! – hörögte Gáspár. -67-

– Azt szeretném én látni, hogy közelebb jőjj! A szemed közé köpök, te uzsorás.

– Huh, te tolvajok orgazdája! – ordítá Gáspár és rávetette magát Péterre s megmarkolva a fekete selyem nyakkendőjét, fojtogatni kezdte.

Nagy dulakodás támadt köztük, piff, paff, hullottak a pofonok és ökölütések, az istenfélő népek botránykozására.

Ilyen szégyen, éppen a temetés órájában! De jól járt az a szegény elköltözött lélek, beh jól járt, hogy kitette a lábát. Oh, hogy nem nyílik meg nyomban alattuk a föld!

– Hát nem kellene az istent is sequestrum alá vetni, – sopánkodott az istentelen vén eretnek Domák Mihály – hogy ilyen embereknek hajigál le vagyont, tekintélyt, szerencsét?

Egy szegény irnokné (akinek férje, Klivényi József, jogot formált az Apollónia elhalt anyjához), miközben a két összetépett ingű, kékre öklözött testvért szétválasztották a barátaik, czipelve őket erőszakkal külön-külön lakásaik felé, felkapta Apollóniát a kezébe.

– Ne sírj, kis rubintom. (Megtörülgette a lányka szemét gyöngéden, a saját ünneplő fekete kötényével.) Ne menj egyikhez sem. Mit keresnél, szegény pihegő galambka, gonosz ölyvek között! Gyere inkább hozzám. Szegény vagyok ámbár, mégis puhább ágyat vetek éjszakára, mert a szívem puha, kicsikém, te hozzád!

Megsimogatta a sárga hajú fejecskéjét, homlokán csókolta és a bámészkodó sokaság közül szinte észrevétlenül vezette el haza Apollóniát, míg a két nagybácsi mindenike dühtől zihálva, tajtékozva rángatta magát a békéltetők vasmarkától, hogy ujra -68- egymásnak rohanjanak, éktelen szitkokkal, fenyegetésekkel fújva, élesztve a bosszú tüzét:

– Kutyák isznak még ma a véredből!

– Pozdorjává törlek, piócza!

– Megmutatom, hogy én leszek a gyám.

– Az ugyan én leszek, ha az ég összeszakad is.

De ezalatt persze a gyermek eszükbe sem jutott. Csak másnap sürgette meg egyik is, másik is a polgármesternél, hogy váltsa be a szavát vagy különben vele gyűl meg a baja.

– Akarom a gyermeket, punktum. Meg kell lenni – követelte Péter. – Nekem van megigérve.

– Ha Péter lesz a gyám – üzengette Gáspár – lelövöm a polgármestert, mint egy hazug kutyát. Én ajánlkoztam elsőnek.

Ily nehéz viszonyok között ült össze harmadnapra az árvaszék s tekintettel a Trnowszkyak versenyzésére (no de ilyen parádét csapni ilyen mihaszna lány-kölyökért), tekintettel továbbá arra, hogy a Trnowszkyak hatalmas emberek, akiket a város ügyeitől elidegeníteni kár volna s tekintettel végre azon körülményre (mely azonban nem említendő meg a jegyzőkönyvben), hogy a leányka hazafiatlan nevelésben részesülne a boldogult Trnowszky fivéreinél, magasabb motivumokra visszavezethető nemzeti szempontokból is határozatba hozatott, hogy inter duos litigantes egy harmadik személy, Trnowszky Apollónia anyai rokona: Klivényi József városi irnok neveztetik ki gyámnak, felkéretvén az árva nagybátyjai, hogy miután a gyám szegény ember, nemesszívű rokoni gondoskodásukkal járuljanak a gyermek neveltetési költségeihez és fentartásához. -69-

Mikor megkapta Trnowszky Péter a végzést, mérgesen szakította szét száz darabra.

– Egy krajczárt se adok. Hát bolondnak néz engem az árvaszék? Süssék meg most már a gyermeket!

De haragja hamar elpárolgott; mert jól esett arra gondolni, hogy legalább Gáspár se lett a gyám.

Gáspár is éppen így gondolkozott és ő sem adott az Apolka fentartásához egy garast sem.

Klivényi irnok, ez a vén korhely, ki a gyámságot azért vállalta, hogy a két gazdag testvértől csurogni fog a jóság s abból neki is jut, csalódásában a gyermekkel éreztette bosszúságát. A szegény árvára szomorú napok vártak. Rongyokban járt, sokszor mezítláb, enni is csak lopva kapott néha a Klivényi nénitől, de a férjével, ezzel a vadállattal, ő se bírt.

A szegény kis Apolka, aki olyan szépen fejlődött az apja házánál, lesoványodott, elsatnyult; mert dolgoznia kellett napestig. Klivényi elbocsájtotta a szolgálóját s vele végeztette a ház körüli dolgokat.

– Hisz ingyen tartlak, te rongyos!

A sovány, vézna test tele volt kék foltokkal, mert az irnok, mikor este részegen jött haza, mindig megverte őt is, a feleségét is. S az irnok mindig részegen jött haza. A szűnnapok csak azok voltak, amikor nem jött haza és valahol a korcsmában aludt el az asztal alatt.

Két hosszú esztendeig nem történt az árvával semmi nevezetes eset; ki törődnék egy kis féreggel? Az emberek egy ideig szidták a két pogány nagybátyát, de azután másért szidták és a kis féregről mindenki elfeledkezett. Úgy elvegyült már ő a többi -70- szegény gyermekek közé, akiknek a picziny lábai öreg emberek levetett czipőiben tipegnek-topognak a földgolyóbison, hogy már benne is mint csak homályos álom élt az apai hajlék. Azt még hallotta néha-néha, hogy ez meg amaz a gazdag ember az ő nagybácsija, de ez is csak egy közömbös fogalom volt neki, nem egy olyan forrás, amiből keserűséget merítsen a jelenre vagy reményt a jövőre. Tudta is ő, mi a nagybácsi és mi a jelen vagy a jövő. Semmit se tudott. Csak élt, mert még meg nem halt. Élt, mert reggel felrángatta Klivényiné: «Tisztítsd ki hamar, fiacskám, a bácsi csizmáját». Elaludt, mert elnyomta este a fáradtság. Sírt, ha megütötték, mert fájt neki. De az életről nem tudott semmit, azt hitte, így kell annak lenni, csak a halált sejtette, hogy az rejtelmes, különös. De hogy örök-e, arról nem gondolkozott. Talán ha Klivényi néni felránczigálná a halottat: «Tisztítsd ki hamar a bácsi csizmáját», az is fölkelne. Talán a szegény apa is fölébredt volna.

A gyermek egy napon a nagy piaczról jött, egy tököt czipelve, mikor a Volek csizmadia inasa (aki megfódott csizmákat vitt Buronka szenátorhoz) oldalba lökte.

– Eredj, Apolka, ott megy a bácsikád, csókolj neki kezet.

Csakugyan Trnowszky Péter jött a templom táján, jókedvvel lóbázva csontgombos sétabotját, mert egy jövedelmező üzletet bonyolított le a várossal, mikor eleibe kerül a leányka és az inasgyerek szavára, abban a hitben, hogy annak úgy kell lenni, elkapja a fütyürésző öreg úr gyűrűkkel rakott szőrös kezét és megcsókolja.

Az öreg ránéz a rongyos gyermekre s fölismervén Apolkát, hümmög egy darabig. -71-

– No, no, hát te vagy? Ejnye adta, adta.

Keresgél a zsebében az aprópénzek között, de nincs egyetlen ezüst pénze se, pedig illenék ilyenkor egy fényes hatos. Kinyitja a tárczáját, hátha találna benne egy szép ropogós egyforintost. De csak ötösök vannak. Az sok, nagyon sok. Mit csinálna ez a gyerek egy ötforintossal?

Szerencsére éppen szemben van a mézeskalácsos bolt. Hopp! Ez jó lesz.

– Gyere utánam, te kis fruska!

Bementek, az ajtó tündériesen csengett s a mézeskalácsos a nagybácsi egyetlen szavára egy nagy paksaméta mindenféle formájú nyalánkságot összerakott, zsinórral összekötött és mindez az Apolkáé volt. Végtelen örömet érzett szívében. Azt gondolta, hogy mindjárt elájul a boldogságtól. Szemei meghomályosodtak és a homályban egy falka kutyát látott csörtetni maga felé, akik megrohanják, szétmarczangolják, kihúzgálják a kalácsokat a pakétból.

De mindez nem volt igaz, a nagybácsi hangja fölrezzentette:

– A kezedbe is válaszsz egy-kettőt, leányocskám, amit útközben megeszel.

Künn az ajtónál aztán elváltak. Péter nagybácsi a vendéglő felé ment, Apolka pedig hazafelé és mindenkinek eldicsekedett útközben, hogy a jó nagybácsi mit vett neki és ebből mindenki valami szerencsét jósolt, csak otthon Klivényi mondá sötéten:

– Mutasd, hogy mit vett a gazember.

Felszakította a spárgát, kibontotta a mézes süteményeket és elkezdte őket falánk étvágygyal ropogtatni, egyiket a másik után, minden falatnál felkiáltva: -72-

– Óh, a gazember, a gazember!

Zsolna városában ez a nevezetes esemény csakhamar szájról-szájra járt azon megjegyzés kiséretében: «Kezd már a világ felfordulni», s eljutván Trnowszky Gáspár füleibe, nagy bosszúságot okozott neki. Egész éjszaka nyugtalanul hánykolódék fekhelyén s reggel korán a Klivényiék lakása előtt leste az árvát, kit is megkerítvén, vitte egyenesen egy czipészhez, egy szabóhoz s egy fehérnemű-árúshoz, összevásárolván annyi portékát, hogy két boltoslegény czipelte az Apolka után, mialatt Gáspár nagybácsi megelégedetten mormogta:

– Egyél most mérget, utálatos fösvény kutya. Ez aztán a tromf!

Hanem ’iszen nem könnyű lefőzni Péter urat sem, ha egyszer «virtusra» kerül a dolog. Alig hogy tudomására jutott a «tromf», felbizsergett a kevély, gonosz vére:

– Micsoda, te akarsz itt szuszogni? Egy pár rongygyal akarsz port hinteni a világ szemébe? Velem akarsz kikötni? No gyere hát!

Rögtön elküldött a leánykáért és elvitte egyenesen az aranymíveshez, összeválogatván gyöngyöt, smaragd-gyűrűt, arany násfát, karpereczet, függőket egy halommal, ami csak szép és drága volt az üvegszekrényekben. Egy kastélyos kisasszony sem kap annyit a kelengyéjében.

E fordulatok megjavították egy kicsit a leányka sorsát, de jobban a Klivényiét, mert az értéktárgyak többnyire folyékony anyagokká változtak át, de nem csódamódon, egyszerűen a zsidó közvetítésével, kihez a derék gyám rendre elhordozgatta zálogba.

Volt dinom-dánom az «úri-vendéglőben», bor, punch, muzsikaszó, forintos bankók a Gongoly czigánynak, -73- akivel aztán éjjelenként bejárta a pánszláv házakat s elhúzatta ingerkedésül az ablakok alatt:

Cserveni kantár, bjeli kvon!
Predav szom ország, Bozse moj!

(Veres kantár, fehér ló! Eladtam az országot, istenem!)

Ez a merész czélzás Szvatopluk király ő felségének szomorú kalandjára, mindenha erősen boszantotta a zsolnai tót urakat. De éppen ezt akarta Klivényi, aki magyar érzésű volt és e magyarságból élt, táplálkozott. Mert már százszor is ki kellett volna tenni a szűrét (soknemű hivatali vétség és apró visszaélés terhelte Klivényit), de lehet-e egy nagy magyart elcsapni bünhődés nélkül? Klivényi ügye mindig a haza ügye volt. Klivényi nem volt ostoba; mindig jól tudta, hogy mitől döglik a légy. Annak a bizonyos «veres kantárnak» bizony több hasznát vette ő, mint Árpád vezér; ez volt az ő immunitása.

Az árvára most már nagyobb gondot fordított és iskolába is küldte. Egy napon, mikor a rubintos karpereczet adta a zálogba, hozott a kicsikének egy darab kókusz-szappant.

– Zsuzsanna – szólt a nejéhez – ma jól megnéztem a gyermek arczát. Tudod-e, hogy nagyon szép lesz, veszettül szép lesz, ha megnő. S végre is, miért ne lenne szép? Mondtál valamit, Zsuzsanna? Hogy semmit se mondtál? Okosan is teszed, ha hallgatsz. Mosdasd, fésültesd a gyermeket és járasd tisztán. Azt akarom, hogy csinos legyen. Az nem lesz nekem rossz, ha szép lesz, még talán neki se. Van valami átkozottul kellemes az arczában.

Aztán behítta Apolkát a konyhából, sokáig nézegette és átadta neki a selyempapirba göngyölgetett szappant. -74-

– No, kutyamája – fordítá a hangját szelidre, enyelgőre – mit hozott a gyámapa az ő báránykájának. Ide hamar kezet csókolni.

A lányka kezet csókolt és kitakarta burkából a tárgyat; s amint megösmerte, hogy szappan, édesen elmosolyodott. Nem a gyermek mosolya volt ez többé, mely a mézeskalácsoknál hasadt volt ki arczán, hanem a szűzé. Ah, szappan! Szagos szappan. Arczra való szappan. Elpirult egész a füle hegyéig és elfutott. Az a kis szappan-koczka annyi mindent mondott, finom ingerlő illata szállt, szállt az orrán keresztül, betölté egész lényét, minden porczikáját, átszivárgott az erein a vérébe és dörömbözött a szivén, felkeltve, életre ébresztve azt a kis szörnyeteget, mely, mint a karikába tekergőzött kigyó, dermedten, élettelenül alszik még a bakfischban, – a kaczérságot. Éva leánya, kopogtatnak. A szappan beszél hozzád. Hallod-e, sejted-e?

Apolka a tizennegyedik évébe lépett és szemlátomást szépült, – midőn egyszerre még váratlanabb fordulat állott be életében.

A polgármester, látván egyrészről a nagybácsik jóindulatát, másrészről, hogy az irnok a Trnowszkyak ajándékait – a polgármester hivatalos megjegyzését idézve – a saját czéljaira fordítja, említést tett egy ízben a leány helyzetéről a főispánnak (kinek a megboldogult dr. Trnowszky háziorvosa volt); ő méltósága élénken méltóztatott érdeklődni és megigérte, hogy az árva ügyét szivére veszi s kiragadja a korhely irnok kezei közül.

A legközelebbi főispáni ebédre mind a két Trnowszky meghívást kapott s ebéd közben a pezsgőnél, mikor minden szív ellágyul, ravasz diplomácziával előhozván az ügyet, rávette a testvéreket, -75- hogy a leánykát ne hagyják gonoszul veszni, vegyék magukhoz, még pedig egyenlőképen felváltva, mindenik egy-egy félévig tartsa és neveltesse.

Bezzeg lett ebből ismét világraszóló spektákulum.

Péter nagybácsi, akihez először került a leány, nyomban egy professzort hozatott hozzája Turócz-Szent-Mártonból, egy franczia leány játszópajtást Genfből, selyemruhákat, kalapokat, czipőket Beszterczebányáról, sőt képeskönyveket halomszámra Prágából s olyan fényben, pompában nevelte, mint egy herczegkisasszonyt, hogy az egész városnak elállt a szeme-szája. A félév elteltével aztán elküldte a professzort, meg a kis bonne-t, elcsukta a szép szalagos ruhákat, csecsebecséket a szekrénybe, ráadta a Klivényiéktől hozott foltos perkál szoknyácskát, a rongyos czipőt, a szinehagyott pepita kendőt és maga kisérte el a Gáspár házáig, egész a kis kapuajtóig, ott érzékenyen megölelte, megcsókolta.

– No eredj már most ahhoz a gazemberhez.

Gáspár nagybácsi még nagyobb káprázatba hozta a várost; nem csak ráliczitált Péter úrra, mert ő Bécsből rendelte a gyermek ruhaneműjét s egy ponny-fogatot vásárolt neki Galicziából, hanem azonfelül vérig megbosszantotta Pétert, egy olyan lépésre határozván magát, mely bár meggyőződésével ellenkezett, de sziven találta az ellenséget. Nem Turócz-Szent-Mártonból hozatta a nevelőt a leányka mellé, hanem Debreczenből egy tősgyökeres magyar tanítót, akire szigorúan ráparancsolt, hogy magyar szellemben kell nevelni a kis Apolkát. Egy elveszendő lélek ide-oda. Többet ér, hogy az a föld szemetje mérget eszik egy félévig.

A nevelő Szabó Pál el is követett mindent, -76- hogy a gyermek szivét megnyissa a magyar rokonszenvnek s elutáltassa vele a tótokat.

Tromf tromfra. A harmadik félévre Péter nagybácsi megtudván Bécsben, hogy ott a komteszeknek egy kis szerecsenjök is van, nosza rögtön ő is kerített egy szerecsent, a mellé hátas lovat, társalkodónőt, divatos ruhákat Párisból és Turócz-Szent-Mártonból két nevelőt, akik belecsepegtessék a szláv szellemet és elutáltassák a magyarokat.

De ez még mind semmi ahhoz a pazarláshoz képest, amivel erre Gáspár úr visszafelelt a következő félévben. Ezt tessék aztán utána csinálni!

Gyönyörű női fogatot vásárolt a Csáky grófnőktől, kékselyem bélésű baldachinnal a kocsi tetején; a bakon magyar kocsis, a lovakon czifra, sallangos magyar szerszám. Társalkodónő, nevelőnő, két apró inas nyalka huszárruhában, mind magyarok s mind az Apolka szolgálatára rendelve. A nagy kertjében egy kis palotaszerű villát építtetett neki, locsogó szökő-kutak előtte. Rózsabokrok, pálmák, exotikus növények köröskörül; drága brokát selyemmel bútorozott szobák bent, melyekbe minden héten össze voltak híva az egész városka előkelő leányai játszó-társaknak. Csak egy királyleány ragyoghat, dúskálhat ilyen pompában. Ámbátor tetszett ez a Gáspár úr Miloslav fiának is, aki épen vakáczión volt otthon a prágai egyetemről s igen jól érezte magát a feslő bimbók, bakfischek között.

A jogász urat eleget ingerelték az ösmerősök az apja ellen: «Megőrült az öreged, mindenedet elveri arra a fruskára! Ki látott már valaha ilyen szamárságot a világon!»

De a kis fruska olyan szép volt! Karcsú, nyulánk, olyan előkelő úri volt a drága selymekben, -77- csipkékben s olyan szépen tudott ránézni azokkal az édes szemeivel mindenkire, még a Miloslav gyerekre is, hogy csak helyeselni lehetett, ha nem hagyják szükséget szenvedni semmiben.

Az apát is váltig figyelmeztették a pánszláv barátjai, ismerősei:

– Ej, ej, Gáspár! Hová lett az eszed, vén Gáspár! Tréfa, ami tréfa. A leánykáért nem kár, de hátha a fiadra is ráragad az a veszedelem, amit a Péter boszantására a házadban összehoztál.

És csakugyan, a fiatal Trnowszky nagy barátságban látszott lenni mind Apolkával, mind a debreczeni nevelőjével, Szabó Pállal. Némelykor ott üldögélt a leczkék alatt a leányka szobájában.

De az öreg Trnowszky mégis csak makacsul rázta azt a nagy, kopasz fejét és vállat vont:

– Az mindegy. Ha az ember lő, hát lő. A serétekből oldalvást is eshetik valami… oldalvást is. De azért mégis csak lő. Hát én is csak lövök arra a zsiványra, míg csak el nem pusztul, meg nem pukkad a mérgében.

Az egész város kiváncsi volt, hogy mitévő lészen most Trnowszky Péter, ha újra hozzá kerül Apolka? És hogy mi lesz mindezeknek a vége? Meddig győzik ezt az oktalan liczitálást? Annyi egyszer áll, hogy alig következhetik magasabb skála. Rothschild kellene már ahhoz.

A jó isten tudja, mi lett volna, ha egyéb események nem jönnek közbe. Az példáúl, hogy a zsolnai pánszlávok az Apolka magyar szellemű neveltetése miatt orrolván, Péter által is felizgatva, egy este macska-zenét adtak Gáspárnak és beverték az ablakait. Mire dühbe jött Gáspár és másnap mingyárt folyamodott és nevét és törvényes örököseét -78- Tarnóczyra változtathassa. (Jaj, megfordulnak sírjaikban a becsületes Trnowszky ősök csontjai.)

S így fokozatosan belekergetve a magyarságba, a fia pályáján is fordított egyet: ahelyett, hogy elküldte volna, mint előbb tervezte, még egy évig a szent-pétervári egyetemre, beválasztatta Zsolna városánál vice-jegyzőnek, mondván:

– Szagold meg egy kicsit itthon a közügyeket, fiacskám; két év mulva jön a követválasztás s te mégy fel Budapestre a parlamentbe, ha én mondom. S kevélyen ütött a mellének azon helyére, ahol a bugyellárisát tartotta, a mellény belső oldalán lévő zsebben.

Tarnóczy Miloslav tehát otthon maradt Zsolnán és hozzászagolt némileg a közügyekhez, de ki tehet arról, hogy a közügyeknél is édesebb illata volt az Apolka hajának.

Hát ott legyeskedett a lányka körül, lapdázott vele a pázsiton, a kertben, együtt lovagoltak ki a budetini erdőcskébe, segítette tanulmányaiban is, bogarakat gyüjtött, lepkéket fogdosott a gyüjteménye számára, kirándult a hegyek közé, hogy ritka növényeket hozzon lenyomtatni, megszárítani az Apolkának. A lányka rajongott a természetrajzért. Szabó Pál, aki nagy botanikus volt, csepegtette bele ezt a tudományt.

Miloslav úrfi pedig valóságos üzletet vitt a talált ritkaságokkal. Minden szokatlan kinézésű növényért kapott egy közönséges rózsát vagy szegfűt, ami éppen akkor a hajában volt Apolkának; egy hibiskus-virágért, minthogy az egy soha nem látott csoda-szépség volt, kapott egy szőke hajtincset. De én istenem, mennyi huzavonába, alkudozásba került ez, míg végre megtörtént a vásár. -79-

Szinte nem tudott betelni örömében a sáfrányvörös virágfürttel.

– Hol jutottál hozzá, Miloslav?

– A nedeczi várkertben szakítottam.

– Jaj de nagy ördög vagy! (És rámosolygott hálásan arra a nagy ördögre.) Jaj de kár volt letépni szegénykét.

– No csak meg ne sirasd, hiszen nő majd a tövén másik.

– És mennyi idő alatt nő meg a másik?

– Esztendőre ilyenkor.

Apolka elkezdett tapsolni, ugrándozni széles jó kedvében az udvaron, mennykék köntösének hasított, bő újja libegett-lobogott két oldalt, mint két tündérszárny.

– Hiszen akkor én jól megcsaltalak téged, te Miloslav, te csacsi, mert az én hajam két hét alatt is kinő.

Miloslav mosolygott és nemsokára szerzett valami beszterczebányai professzortól egy amerikai skarabeust; egy akkora bogarat, mint egy csíz. Egy igazi óriást a bogár-világban; két fényes gránátszin szarva van; barna, kétfelé osztott felső teste olyanformán néz ki, mintha a mi cserebogarunk ükapja lenne, az pedig mellette csak szopós-gyerek.

Mikor Apolka meglátta a bogarat, oda lett szenvedélyében:

– Meghalok, Miloslav, ha ide nem adod.

Miloslav pedig játszotta a makacsot, sopánkodott, esküdözött, hogy oda nem adhatja, mert így, mert úgy, ő is bolondja a bogárnak, de meg olyan bogár kettő sincs Magyarországban. Amerikai bogár! Az ördögbe is, az nem tréfa. Mennyi ideig kellett annak utazni, míg ide került Zsolnába! Az -80- igaz, hogy holta után tette meg az utat és ilyenkor kisebb fáradság, hanem azért mégis valami. Még ha esetleg odaadná is a bogarat Apolkának, bizony nem teheti olcsón.

– Hát mit kivánsz érte, Miloslav?

– Nem tudom én. (Pedig már tudta, mert mosolygott a selyma.) Hát mit adnál?

– Nem tudom én. (Pedig már sejtette, mert elpirult.)

Végre is aztán egy csókban történt a megállapodás, sok titkos, néha megzavart tárgyalások után.

Először csak elvben lett elfogadva az alku. Azután jött az első kérdés, hogy hol? A kertben. De hátha látják? No és ha látják is. Hát nem ér meg ez a bogár egy csókot, még ha látják is?

A skarabeus az Apolkáé lett. (Bolond ez a Miloslav, gondolta Apolka, hiszen talán ingyen is megcsókoltam volna.) S azontúl minden «régi pénz» kivétetett a forgalomból. Beállott a csókvaluta. A jelentéktelen bogarak és növények is, a miket Miloslav talált, csókokra váltattak fel. S az is mind kevés volt. Miloslav eleget sopánkodott: «De szegényes, de hitvány ez a felső-magyarországi flóra!»

Az öreg Tarnóczy nem sokat vett észre ezekből a dolgokból, mindössze a fia növénygyüjtő szenvedélyére tett néha egy-egy csípős megjegyzést:

– Gyerek vagy, nagy gyerek vagy, Emil. (Utóbb már a fiú szláv hangzásu keresztnevét is átfordította – hátha ez is boszantaná Pétert.) Milyen ostobaság! Egész nap bogarak és növények után mászkálni. Hát egyáltalán nem gondolsz arra, hogy innen-onnan képviselő lesz belőled s akkor nem növények, hanem helyiérdekű vasutak után kell futkároznod? -81-

Nem, az öreg Gáspár semmi mást nem sejtett és csak az utolsó napon világlott ki minden. A félév utolsó napján. A mikoron is Péter emberei: egy társalkodóné, «szlecsinka Skultéty» (Skultéty kisasszony) egy vén talp, a már említett kis néger (azóta se láttak Zsolnán szerecsent) és egy angol komornyik nagy pofaszakállal, hosszú, vállig érő hajjal, megjelentek Gáspár házánál, hogy a kisasszonyt elvigyék a másik nagybácsihoz. Künn a régi ponny-fogat várt, a régi kocsissal, ki vigan pattogott ostorával, míg a kis ponnyk lesütötték okos fejeiket, mint tavaly ilyenkor. Semmi se volt új, csak a méltóságos, komor magatartású komornyik, csattos czipőkben, térdig érő harisnyákban. Csak olyankor látni ilyeneket Zsolnán a marquisek körül, ha valami franczia vígjátékot adnak a szinkörben.

Apolka elsápadt, midőn beléptek a tornáczra, lassú reszketegség fogta el a lábait, kénytelen volt leülni.

– A kisasszonyért jöttetek? Úgy van, válnunk kell – mondá Gáspár nagybácsi nyugodtan, egy gyülölt pillantást vetve a testvérbátyja cselédjeire. Hát eredj fiam, Apolka a szobáidba, vedd fel a legrosszabb gunyáidat, azután menj isten hirével és vigyázz magadra, gyermekem, hogy abban a zsivány-fészekben el ne pusztulj egy félév alatt.

Apolka lehajtotta a fejét az asztalra, zokogott és nem mozdult.

– No hát, miért nem mozdulsz? Mért sirsz? Hiszen majd visszajösz.

– Itt szeretnék maradni – lihegte a leány csendesen, tompán.

– Ejh, lári-fári – mondá keményen a nagybácsi, – menned kell, punktum. – Mire visszajösz, -82- már hosszú ruhák fognak rád várni. Hallod-e, Apolka, hosszú ruhák?

Ezt azért mondta és tótul mondta, hogy a cselédek megértsék és elmeséljék otthon Péternek s hogy Péter, aki már megvarratta a félévre való holmit, új költségbe ugorjék, csakhogy őt megelőzze. Vidáman dörzsölte a kezeit e jó ötlet felett.

Apolka föltápászkodott, kitörülte szemeiből a könyeket, aztán odatántorgott a nagybácsihoz, kezet csókolt neki, az visszacsókolta homlokán, majd a Miloslavnak nyujtott kezet, aki az apja mellett állt, sápadtan, szótalanul:

– Ej, no, Miloslav – mondá és még mosolygott is, de fájdalmasan – most már úgyis tél van, nem szerezhetnél nekem növényeket.

– Hát persze – motyogta a fiú siri hangon.

Pedig dehogy volt tél, már éppen kezdődött a tavasz. A téli kertté alakított folyosó üvegein az első szűzies napsugarak mászkáltak kívülről, mintha bekéredzkednének a fűtött helyiségbe. Bent a sorjába rakott kaktuszok, fikuszok és leanderek álomból látszottak ébredezni. A külső melegtől mintha észlelni kezdenék, hogy egész eddig rá voltak szedve. Szegény hiszékeny virágok!

A macska kint az udvaron nyujtózkodott, a napfényen melengette öreg hátát. Egy gesztenyeszinü tyúk ma vezette ki először kicsinyeit s gangosan sétálgatott velök, a hó alúl kiszabadúlt különféle száraz kórók, csutkák között. Olyan egyformák most, a fehér hó mind sárgára festette. Ki birná megkülönböztetni, hogy melyik himbálta tavaly a tulipánt, melyik a basarózsát, vagy a pimpót. Szegény rövidéletű virágok!

Mindenütt a tavasz langyos lehellete suhogott, -83- csak az Apolka szívében volt tél, azért mondta a Miloslavnak: «Most már úgyis tél van».

És azután indult, tántorgó léptekkel, elől eresztve a hosszú folyosón a Péter nagybácsi cselédjeit, csak az ajtóban fordult meg s nézett vissza még egyszer.

– Elfelejtettél valamit? – kérdé Gáspár úr közömbösen.

– Nem, semmit – susogta elhaló hangon s nyúlánk termete kígyószerüen meggörbült, mintha össze akarna törni. Szeme behunyódott, mintha két nap aludna el egyszerre és a két nap helyén két patak nyitódnék.

Oh, de szép volt így. Nem is birta ezt tovább megállni Miloslav; egyszerre felugrott s utána kiáltá:

– Megállj, gyere vissza, Apolka.

A lányka néhány lépést tett befelé, önkénytelenül, gépiesen, mintha egy láthatatlan, erőszakos hatalom kényszerítené:

– Mit akarsz?

Miloslav arcza égett, szemei fénylettek, hangjában soha nem hallott ércz csendült meg.

– Én felejtettem el valamit, Apolka. Elfelejtettem megmondani apámnak, hogy te nem mehetsz el többé innen.

Az öreg Gáspár megnyomkodta pipájában a hamut:

– Miféle beszédek ezek, te ficzkó? Hogy azt mondod, nem mehet? Hát hogyne mehetne?

Skultéty kisasszony, ki az ajtónál állt, meleg, czobolyprémes bundát tartva a karján, átadta a finom ruhadarabot a komornyiknak s maga Apolkához közeledve, megrángatta kissé a szoknyáját.

– Gyerünk már, kisasszonyka! a ponnyk fáznak odakünn. -84-

– Mingyárt, mingyárt!

Miloslav odalépett az öreg elé, lehajolt és kezet csókolt neki.

– Apuka – mondá behizelgőn, azon a régi gyermekes hangján, melylyel mindent ki tudott vinni.

– No, no, ne érzékenyíts el, kölyök, mert pofonütlek, beszélj világosan, mit akarsz?

– Azt akarom, hogy az Apolka ne menjen el többé tőlünk.

Az öreg csodálkozó szemeket meresztett rá.

– Ne menjen? És ugyan miért ne menjen?

Miloslav lesütötte a szemeit, mint egy leányka. Hiszen csak huszonhárom éves volt, bajusz még csak most kezdett serkedni ajkai fölött. Zavartan keresgélt a feleletek közt, végre is ezt az egy gyerekes, makranczos mondatot találta:

– Hát csak.

– Ez nem felelet.

– Megmondjam?

– Meg.

– Igazán megmondjam, apuka?

– Természetesen.

– De igérd meg, hogy nem haragszol meg.

– Jó, nem haragszom.

– De látod, még neki sem mondtam meg.

– Kinek?

– Az Apolkának.

– Mit?

– Azt, hogy elveszem feleségül.

Mondjam-e, ne mondjam, hogy lett erre a szóra Apolka biborpiros s hogy rohant el egyszerre, feldöntve vázát, virágcserepet, futott-futott végig az üvegfolyósón, ki az utczára, kis kezét szívére szorítva, -85- az öreg Gáspár pedig az indulattól hörgő hangon ordított fel:

– Hol a korbácsom, hol a korbácsom!

Hanem iszen nem várta a korbácsot Miloslav, futott ő is az Apolka után, kit éppen akkor emelt fel a kocsira Skultéty kisasszony. A komornyik is elhelyezkedett már a bakon, hanem jó szerencse, a szerecsen még nem kapaszkodott volt fel a kocsi hátuljára.

Miloslavnak volt még ideje megkérdezni suttogva, izgatottan:

– Mikor láthatlak, Apolka? Mikor válthatok veled egy pár szót?

– Jaj, minek volna az, Miloslav? Minek tettél olyat, te rossz fiú?

Apolka teste reszketett a meleg czobolybundában, melyet Skultéty kisasszony ráterített.

– Mikor, mikor? – sürgeté a fiú kétségbeesetten.

Apolka lehajolt hozzá és magyarul súgta, hogy ha hallanák is a cselédek, meg ne értsék:

– Tíz órakor este Péter nagybácsi le szokott feküdni, ekkor kinyitom az ablakot s beszélgethetünk, ha odajösz.

– Szeretsz? – lihegte vad szenvedélylyel.

– Nem tudom – felelte a leányka elhaló hangon, végtelenül szomorúan.

A kocsis megsuhintá ostorát s a két kis ponny megindult vígan koczogva, keresztül a piaczon, a Trnowszky Péter háza felé.

A kiváncsiak, az ácsorgók, akik meglátták útközben a fényes fogatocskát, a fejedelmi szolgaszemélyzettel, egymást figyelmeztették:

– Ni, ott megy a «herczegkisasszonyka», az egyik bolondtól a másik bolondhoz. -86-

A főpiaczról betértek rézsút a Buza-utczába, átmentek a kis kőhídon, ahol már hallani lehetett a nyíló kapu csikorgását a Trnowszky-portán.

– Itthon vagyunk – selypíté Skultéty kisasszony.

Apolka szétnézett, hogy merre van Péter bácsi, de ezúttal nem várta az udvaron a cselédek között, mint máskor. Az angol komornyik segítette le a kocsiról, aztán elől eresztve, végigvezette a szobákon. Skultéty kisasszony utánuk tipegett s kesernyés arczczal szórta az útbaigazításokat.

– Ez az ön lakosztálya, kisasszony.

– Tavaly is ez volt.

– De most szebb.

Csakugyan remekül volt bútorozva a boudoir; piczi rococo-székek, faragott apró asztalkák, szekrények. Minden oly kedves, olyan liliputi volt. Babának való szobák.

– Ezekben a szekrényekben vannak a kisasszony ruhái.

– Jó, jó, a ruhákat ráérek megnézni, de hol a bácsika, édes Skultéty kisasszony?

– A bácsika? Nem tudom, kisasszony.

– Keresse fel, édes Skultéty néni. Talán nem tudja, hogy már megjöttünk. Vagy talán nem akar engem látni?

Az öreg kisasszony elcsoszogott, csak a hosszú hajú, zordon angol komornyik állott ott némán, miután szépen lerakta a kocsiról lehozott plaideket.

– Ön is elmehet már!

– Nem gondolnám, te kis kígyó – szólalt meg dörgő hangon s egy rántással letépte magáról álhaját, fekete pofaszakállát.

– Szent isten, – sikoltott fel Apolka, elfehéredve, – maga az, Péter bácsi? -87-

– Nos, igenis én vagyok, kisasszonykám. S gúnyos alázatossággal hajtotta meg magát. – Persze, én vagyok, a jó bolond Péter bácsi vagyok. És a jó bolond Péter bácsinak az az ötlete támadt, hogy csinál egy rossz tréfát és megnézi az ő szeretett öcsécskéjének a háztartását színről-színre, úgy, hogy azt soha senki se tudja meg. A testvéri szeretet vonzott. S azonfelül gondoltam magamban, a hugocska fészkét is megnézem, a szegény ártatlan gyermekét. Látni, hallani akartam egyet-mást. De nem ennyit, nem ennyit.

Apolka egy székbe roskadt.

– Csak kelj fel, leány – förmedt rá, a gúnyolódó hangból egyszerre átcsapva a haragosba. – Ebben a házban nincs helyed többé!

A «Dudu» papagály a mennyezetes nyoszolyácska feletti kalitkából rikácsolni kezdte e perczben: «Jó, napot, Apolka, jó napot.» Az óra csendesen, kimérten ketyegett.

– Hát azért hizlaljalak én itt könyörületből, hogy azé a gézenguzé légy, a halálos ellenségem fiáé? Láttam, hogy sirattad, hallottam, mikor az ablak alá hittad. Szégyen, gyalázat! Az utczán nem akartam botrányt csinálni. De nem tűrlek itt egy perczig sem, hálátlan teremtés. Fel is út, le is út, takarodj rögtön a házamból!

A szegény Apolka keserves sírásra fakadt, még összetette a kis kezeit, még ráemelte könyörgő tekintetét, de szólni nem bírt; hasztalan is lett volna, az öreg kegyetlen kézintéssel mutatott az ajtó felé.

Mit tehetett, ment, ment úgy, amint jött, ki az ajtón, ki az utczára egy szál kendő nélkül, egyetlen szó nélkül. Még a koldus is visz valami kis batyut, -88- de neki semmije nincs. Elfogta a bizonytalanság rémülete. Lábai megcsuklottak, alig bírt lépkedni. Mintha még mindig várná, amint végigment az udvaron, hogy visszahívja az öreg. «Gyere no vissza, Apolka, ne bolondozz», hiszen csak kell szívének lennie. Zsibbadt piszmogással nyitotta ki az utczaajtót, még mindig figyelt, de semmi hang se szólította, csak a papagályé: «Jó napot, Apolka, jó napot!»

Künn volt az utczán, a széles, nagy világban. Hogy háborgott, hogy zajlott az a szegény szíve. Úgy érezte, hogy mindjárt meghasad.

Az utczaajtó félig nyitva maradt. Visszanézett önkénytelenül, talán minden utógondolat nélkül, vagy talán remélte még, hogy kinyílik az ablak s a nagybácsi inteni fog. De egy lélek sem mutatkozott az ablaknál, a nyitott ajtón is csak a Garam kutya sompolygott utána nagy lomhán, hozzá ért, körülszaglálta és visszafordult morogva. Ez a morgás volt a búcsuztató.

Hát már most hová menjen? Azok a többi házak két sorjában olyan ismeretlenül, idegenül meredtek rá. A kémények hogy füstölögnek. Mindenik házban főznek ilyenkor a városban. Hát neki hol főznek? A füst vidáman szállt, szállt a felhők közé. Minden kéményből oda szállt a füst, minden füst tudja az útját, csak ő nem tudja, hová menjen.

Hova egyebüvé, ha nem a másik nagybácsihoz?

Meggyorsítá a lépteit, mert fázott, didergett. Vékony májszín ruhácska volt rajta s bár a napfény nyájasan nevetgélt, még annyira nem vitte, hogy elkergette volna a telet. Makacs kutya az, kivált itt a felvidéken, harapdál, incselkedik, nehezen jön, még nehezebben megy: vissza-visszafordul -89- s mikor már a tavasz azt hiszi, hogy ő az úr s zöld selyembe öltözteti a vidéket, még akkor is megteszi azt a hóbortos tréfát, hogy bekukkan s nagy hirtelen bemeszeli fehérre.

Futva érkezett a Tarnóczy Gáspár házához s megrántotta a kapuajtón a csengetyűt.

Gáspár nagybácsi épen künn az udvaron őgyelegvén, maga jött ajtót nyitni s óvatosságból kinézett előbb a kémlő lyukon. Csodálkozva pillantotta meg Apolkát, de csak félig nyitotta ki az ajtót.

– Mit keresel itt? – kérdé haragosan, de egyszersmind csodálkozva.

– Ereszszen be, bácsikám, ereszszen be!

Halk, nyöszörgő hangja szívrepesztő volt.

– Mondd meg előbb, mit akarsz?

– Könyörögni akarok, hogy fogadjon be; a Péter nagybácsi elkergetett a házából.

Gáspár úr méregbejött, a szemei szikrákat szórtak.

– Úgy? Elkergetett a zsivány? És most ide akarsz jönni végkép az én nyakamra? Persze, persze. Hát olyan nagy szamárnak tartasz te engem? Ugy-e jó volna, még jobban behálózni a fiamat? Nagyon korán kezded a mesterséget, kis pondró. Elpusztulj innen, mert a kutyákat uszítom rád. Hallani se akarok többé felőled.

Ezzel becsapta az ajtót s Apolka künn maradt a hidegben.

Még egy óra előtt irigyelt kisasszony volt, a két testvér gyülölködő szeszélyének eszköze. Még fényes fogaton robogott az imént, most félénken lapul meg a házak mellett, amint a mellék-utczákon át egyenesen Klivényiék felé tart. A korhely irnokban van egyetlen reménye. Talán befogadja. De hátha az sem fogadja be? Több rokon, ismerős -90- már nincsen, csak még a Vág, az örökké siető vén folyam. A Vág befogad mindenkit, a Vág nem válogatós. Akiknek föld-anyánk azt mondja: «Nem kellesz itt, mit keresel itt, nincs számodra semmim» – vízanyánk sokkal jobb, gyöngéden odainti: «Hát gyere hozzám!» s ezüst-fodros ágyat vet az elfáradtnak.

Klivényi otthon volt és amint megösmerte Apolkát a küszöbön, elébe futott, összecsókolta, a néni sírva fakadt örömében.

– No hát eljöttél – szólt Klivényi. – Meglátogattál. Szép volt tőled. Kutya mája, de megszépültél. Hallod-e Apolka, olyan vagy, mint egy feslő liliom. Hát mit hoztál nekünk, édes galambocskám?

A leányka szomorúan rebegte:

– Bizony csak magamat, csak magamat.

S aztán elbeszélte egész terjedelmesen, hogy bántak el vele a nagybácsik. És irulva-pirulva bevallotta azt is, hogy a Miloslav az oka mindennek. A szegény Miloslav, aki azt mondta az apjának, hogy feleségül veszi; ezért haragudott meg Gáspár bácsi s a komornyiknak átöltözött Péter bácsi. Jaj, olyan gyerekes ez a Miloslav; micsoda bajt csinált, istenem, istenem.

Az írnok csak hallgatta, hol összeránczolt homlokkal, hol fölkaczagva. «Oh a zsiványok, a zsiványok», – azután így szólott nyájasan:

– Okosan tetted, fiacskám, hogy derék gyámatyádra gondoltál. Nagy szatiszfakczió az nekem. Ezentúl megint a mi leányunk leszel, punktum.

Szép agátköves ékszert pillantott meg a fülében. Vígan dörzsölte meg a kezeit, míg ellenben szemeit az égre emelte:

– És így minden nélkül eresztettek el a zsiványok, így minden nélkül! -91-

– Dolgozni fogok, bácsika.

– Ugyan ne izélj! Dolgozni, ezekkel a te remek fehér kezeiddel. Hiszen csak ösmerek talán istent, hogy ne hagyjam.

– De hisz a bácsika szegény és nem tarthat el ingyen.

– Szegény az ördög, gyerekecském, mert lelke nincs; de nekem van lelkem s meg tudom becsülni, mi mire való. A csizmatalpba a király se veret arany szögeket. Az volna, fiacskám, a nagy pénzpocsékolás, ha dolgoznál s kemény munkában rontanád a karcsú derekadat, finom varrásokban a ragyogó szemeidet. Az volna a nagy pénzpocsékolás, kutya mája!

A lányka csak hallgatta, de nem értette meg, mosolygott is hozzá.

Apolka Klivényiéknél maradt és most a korhely sokkal szelídebben bánt vele, mint két év előtt. Miloslav mingyárt másnap kiszimatolta hollétét és sokat őgyelgett a ház körül, hogy egy-egy perczre láthassa, hogy egy pár szót válthasson vele titokban, mert Klivényi ellenezte a találkozásokat.

– Meglövöm a fattyút, ha itt látom, sóval lövöm meg – fenyegetőzött minduntalan. – Nem hozzád való, ha mondom. Vigyázz, vigyázz, Apolka, ez nem úr, ez tolvaj, ez lopni akar.

– De bácsikám, hiszen unokatestvérem – és szemérmetesen elpirult.

Klivényi fölemelte ökleit s ajkai rángatóztak.

– Nem engedem, hogy engem meglopjanak, azaz hogy téged, azaz hogy engem is. Nem, nem! Ha még egyszer látlak azzal a tacskóval beszélni, Apolka, abból baj lesz.

De a szerelem leleményessé teszi az embereket. -92- A szerelemhez ravaszságot is ad az isten. Az Ámor nyila mézzel van megkenve, de e mézbe az égiek egy kis rókazsírt is csöppentenek.

Klivényi szívéhez könnyű volt hozzáférni és Miloslav csakhamar eltalálta ezt az utat. Ez az út egy pompás kiszívott szivarszipkán keresztül vezetett. Az irnoknak ugyanis többféle mellékkeresete volt. A város fösvény, nem ad elég fizetést, de az embernek van esze, hogy használja. Klivényi az átírt bélyegekből ki tudta venni valami vegyi szerrel a tintát s ez is hozott valamicskét a konyhára, de a főjövedelmét a tajtékszipkája képezte. «Körülbelül annyit hoz, – szokta mondani, – mint egy kisebbfajta falusi birtok». A szipkát minden hónapban kijátszatta száz ötvenkrajcáros numerusra. Ez ötven forint havonkint, csinos kis összeg és nem verheti el a jég, nem moshatja el a víz. Biztos jövedelem. Mert aki nem tesz, az egyszerűen pánszláv és komisz ember, abban egy egész hónapig turkál a Klivényi gonosz nyelve.

Ami a szipkát illeti, azt gondolnátok, valami műtárgy, valami remek. Dehogy; hisz akkor nem érne semmit, mert aki megnyerné, zsebre vágná és vége lenne, de a Klivényi szipkája egy koromfeketére szítt, török pasát ábrázoló locskos, szutykos jószág, amit úri ember utálna a szájába venni. A nyerő tehát ősidőktől fogva mindig visszaajándékozza a szipkát Klivényinek, mert mindig valami kényes, finnyás úr nyeri.

Egy nap Miloslavhoz került az ív, ez az örök vándor s a viczejegyző úr ötven numerusra írta rá a nevét. Ötven numerus nagy dolog! Hisz akkor kétszer is ki lehet játszani a szipkát ebben a hónapban! (Éppen a szép május volt.) Klivényi ezen szipka -93- szerint osztályozta az embereket; aki két számot tett, arra már azt mondta, hogy jó ember, a három szám azt jelentette: «ritka becsületes ember». A négy számból nagy jövőt jósolt az illetőnek, de ötven számot megtenni olyasvalami volt, ami elkápráztatta, ami minden haragját, epéjét elsöpörte.

– Ohó! – kiáltá – hisz ez egy fenomenális ficzkó, egy aranylélek! – s mikor este meglátta az úri vendéglőben, nyakába borult elérzékenyülve, «pertu» lett vele. Természetesen Miloslav fizette a borokat.

És azután mindennap találkoztak. Elválhatatlan barátok lettek. Néha most már elmehetett Miloslav az irnok házához is s beszélgethetett Apolkával (ámbár Klivényi Argus-szemmel figyelt). Apolka teljesen beletörődött az új állapotba s ha kérdezték, elfelejtette-e már az elmult fényt, mosolyogva vont vállat: «Hisz az csak komédia volt».

A nyár elejével szinészek érkeztek Zsolnára, Lengefi Elemér kitűnő társulata, kik egy deszkából összetákolt nyári szinkörben játszottak. A város megélénkült általuk, a vidékről be-bejöttek az előadásokra az előkelő urak, a budetini honvédtisztek meg éppen mindennaposak voltak.

Klivényiné már hetek óta beteg volt, negyven fokos lázban feküdt, midőn egy délután fütyörészve jött haza az irnok a hivatalból.

– Apolka, – szólt – egy derék, finom úrral ösmerkedtem meg a napokban. Egy igazi főúrral, aki az utczán látott téged és nagyon megtetszettél néki. Azt mondja, hogy olyan vagy, mint Tündérszép Ilona. Egy kedves, jó bácsi az, aki két jegyet vett a mi számunkra a szinházba. Csinosítsd fel magad, Apolka, mert elmegyünk. És légy nyájas iránta, gyermekecském. -94-

Apolka szabadkozott, hogy a nénit kell ápolnia.

– Igaz-e, néni?

De a néni nem felelt, a szegény, kiaszott asszony átlátszó sárga arczbőrrel, öntudatlanul feküdt vánkosain.

– Csitt, egy szót sem, meg kell lennie – felelte Klivényi keményen. – A szomszédasszonyt, a Kubiknét elhívjuk, az fog vigyázni a betegre. Mi haszna volna annak, ha itt zörögnénk az ágya mellett? Ha az Isten akarja, hát nélkülünk is meggyógyítja. No, hát nem igaz?

Kubikné, egy bagolyképű özvegy tímárné, eljött este.

– Vigyázzon, Kubikné – rendelé az irnok – és ha vizet kérne, adjon a betegnek, ha pedig egyebet kérne, azt is adjon, ha talál.

Aztán karon fogta Apolkát és elmentek.

– Szépen, magasan tartsd a fejedet, délczegen lépkedj, szívecském, hogy lássanak, hogy bámuljanak. Kijebb dülleszd egy kicsit a melledet… Hm, értem azt a selyma Ádámot, hogy ilyen nagy étvágya volt az almákra. Igy ni. Igy vagy te gyönyörü.

Zártszékjegyeik voltak, mingyárt az első sorban. Az idegen úr már várta őket; finom arczú, előkelő magatartású férfiú volt, már egy kicsit idős, de élénk és ruganyos. Nagyon, nagyon kedves úr volt, minden szava ropogott és olyan édes volt, olyan kellemes volt, mint a czukor.

Felkelt, mikor az Apolka jött és bemutatta magát:

– Én báró Behenczy Pál vagyok.

S mindez olyan előkelően, finoman csengett, a czipője talpa recsegett, a monoklija fénylett, ragyogott a szemén s a zsebkendőjéről, az egész ruhájáról rezeda-illat áradt szét a környéken. -95-

A leányka félénken húzódott el tőle, lopva tekintett rá és megborzongott, ha megszólította, pedig egyre megszólította; összerezzent, felelt kurtán, idegenszerű hangon, olyan furcsának tetszett neki a saját hangja, hogy rá nem ösmert, aztán figyelt, figyelt a darabra, melynek az volt a czíme: «Mátyás király lesz». Ah, milyen szép volt a kis Mátyás virágos, szoknyás köntösében, hát még anyja, a fölséges Szilágyi Erzsébet, ki egy közönséges paraszthalinát viselt, mely arany papiros-szalagokkal s apró, szintén papirból kivágott csillagokkal volt díszítve.

A második felvonás utáni közben eltűnt a báró és csakhamar egy csomag bonbont és czukros mandolát hozott Apolkának.

A leány Klivényire nézett, hogy elfogadhatja-e, az beleegyezően hunyorított a szemével. Apolka azonnal ropogtatni kezdte a mandolákat, fogacskái az alabástrom fehérségével ragyogtak a sötét-piros színű ajkak között.

– Ah! – sóhajtott fel minduntalan. – Haza kellene már mennünk, bácsika. A néni talán nagyon is rosszúl van.

Klivényi bosszúsan felelt rá:

– Ugyan ne prézsmitálj örökké! A néni olyan szívós, mint a macska; nem lesz semmi baja, ha a házon hajítod is át. Ha már itt vagyunk, nézzük végig a darabot. Sőt tovább megyek; ha a néni beteg, az annyit jelent, hogy nincs otthon vacsora, vacsorálni tehát elmegyünk a vendéglőbe.

– Én is, bácsika? – kérdé félénken.

– Te is, fiacskám.

A szinházban ott volt Miloslav is, aki a felvonás között átjött beszélgetni; előre mondott egyes részleteket a darabból, hogy negyvenezer -96- ember fogja kikiáltani a kis Mátyást királylyá a Duna jegén.

– Oh, de gyönyörű lesz! – kiáltá Apolka elragadtatva, ki együtt érzett a rabságban levő Hunyadi-gyerekkel.

Azt is megujságolta Miloslav, hogy a primadonna miatt holnap párbaj lesz a Szmialovszky Antal és Kalina Gyuri között és hogy ma az egész szinész-trupp ott fog vacsorálni az «úri vendéglőben».

– Mi is oda megyünk, Miloslav. Reménylem, velünk tartasz?

– Természetesen.

– Ha megengedik, – szólt közbe Behenczy Pál – én is önökhöz csatlakozom.

– Nagy szerencse lesz, – felelte Klivényi és bemutatta Tarnóczy Miloslavot a bárónak.

Előadás után négyen foglaltak el egy sarokasztalt. Behenczy franczia pezsgőt hozatott és «Zsolna legszebb virágáért» ürítette poharát.

– Istenemre mondom, szeretnék még egyszer huszonötéves lenni. Mit szólana hozzá, szépséges kisasszonykám?

Apolka semmit sem szólt, csak a szemeit sütötte le.

– Annyi idős az ember – mondá az irnok vidáman – amennyinek érzi magát. Igyunk, urak. Szervusz, Miloslav! Te is kóstold meg, kis egérkém, legalább a szájacskádat nedvesítsd meg. Ugy-e jó? Mi? Hop, nini, lebomlott a frizurád, Apolka.

Egy fél hajkéve hullt le a vállaira, az irnok megfogta és megdörzsölte az újjai közt, mint a szövetet szokta a kereskedő, aztán jelentőségteljes pillantást vetett Behenczyre, a nyelvével csettentve mondá: -97-

– Finom dolog!

Miloslav felugrott indulatosan:

– Klivényi, pofon ütlek!

Ez a szó vérig fölháborítá Klivényit; olyan vörös lett, mintha karmazsinbőrből volna az arcza.

– Te? Engem? Egy Klivényit? Egy tejfelszájú ficzkó egy Klivényit? És miért? Hát mi közöd neked a leányhoz? A leány az enyém, én tartom, azt teszem vele, amit akarok. (Felgyűrte a kabátja újjait.) No, gyere hát, ha mersz!

E feleselést csak részben hallotta Behenczy, mert a budetini honvédparancsnok elmenvén asztaluk mellett, megszólítá:

– Jó estét, Pali! Hol veszed itt magadat?

Behenczy fölkelt az asztaltól és udvariasan rázta meg kezét.

– Eljöttem egy kicsit szórakozni Zsolnára.

– Úgy? – tréfálózott a parancsnok, egy oldaltekintettel a pezsgős üvegekre. – Te már, amint nézem, benne vagy a juliusban.

– Nem még. A julius érintetlen. Jó gazda vagyok. Most csak a várharangokat adtam el. Abból tart még. Mert csak rátában fizetik azok a gazemberek.

– Az ördögbe is – kaczagott a parancsnok – erről már hallottam valamit a fiadtól.

– Ah – szólt czinikus mosolylyal, néhány lépésnyire kisérve a parancsnokot, ki a tükör alatti asztalhoz tartott, ahol a tisztek ültek – hol találkoztál a pulyámmal?

– A nedeczi várban van, az unokatestvéremnél.

– A bolondnál? Haragszik?

– Mulat. De úgy látom, te is azt teszed, vén selyma. Ej, no, hol szedted fel azt a kis virágot? -98-

– No, ugy-e, fölséges egy csirke. Úgy véletlenül bukkantam rá.

– Olyanféle?

– Az lesz. És istenemre mondom, ha most a kezemben volna az ötezer forintom… De nézd meg csak jól, milyen termet, milyen arcz, milyen idomok…

Oda tekintettek, de már akkor az egész közönség is oda bámult az ádáz jelenetre, mely már-már harcziassá kezdett kifejlődni. A fiatal Tarnóczy felkapott egy poharat és a Klivényi arczába vágta, erre Klivényi se rest, felhorkant mint egy megvérezett bika, fölemelt öklökkel rohanva Miloslavra. «Jaj, ne bántsa, ne bántsa!» – kiáltá elhalványodva Apolka és Miloslav elé vetette magát.

– Agyon taposlak, te béka! – ordítá az irnok s feldöntvén széket, asztalt, megragadta a lány haját és a saját keze körül fonva a csillámló arany fonalat, ellódítá a szegény gyermeket, ki zokogva tántorodott a falnak, a másik kezével pedig fojtogatni kezdte a fiatal embert.

A korcsmáros, a csaposlegény és a vendégek közül is néhány ismerős odaszaladt, a verekedést megakadályozni, mikor egyszerre felrántotta a vendéglő-ajtót az öreg Kubikné, a timárné s utat törve magának Klivényihez, lihegő hangon kiáltá:

– Meghalt a nemzetes asszony, meghalt, meghalt.

Rögtön megösmerte a Kubikné huhogó hangját s eleresztette zsibbadtan a Miloslav nyakát. «Meghalt», motyogta és bambán nézett maga elé.

Látta képzeletében a kiaszott hullát, a sovány kezeket, a vékony arczot, mintha egy jégcsapot húzgálnának keresztül a derekán, eszébe jutottak a temetési költségek s elkáromolta magát. Aztán Miloslav -99- felé fordult s ujra kigyúlt szemeiben a düh. «Szerencséd, hogy meghalt», hörgé.

Majd lehajtotta a fejét, alázatosan, mint egy keresztényhez illik, s lassú léptekkel ment a ruhafogashoz a kalapjáért.

– Menjünk, Kubikné! (Kihúzta lófejekkel mintázott zsebkendőjét, megtörülgette izzadt homlokát, mintha hirtelen eszébe jutna, a szemeit is.) Isten akarta így! Bizonyára ő akarta. Jer, Apolka!

A leányka keze után nyúlt, de az hidegen húzta el a magáét.

– No ne haragudj, ne okoskodj, hiszen nem akartalak bántani.

Megfogta a vállát és erővel vonszolta, nem bánta, mint egy fadarab, nem érzett, nem gondolkozott, csak sirt, sirt, hangosan, keservesen. A szegény Miloslavnak majd a szíve szakadt meg miatta.

Behenczy utánuk szaladt az ajtóig.

– Igen sajnálom, Klivényi úr, igen sajnálom. A viszontlátásig, szép Apolka.

Apolka nem felelt, hanem az irnok visszafordult s egy pillantással két pezsgős palaczkra a hütőben, fájdalmasan felsóhajtott:

– Szegény Zsuzsanna, szegény Zsuzsanna, de rosszkor haltál meg!

Künn sötétség volt, barna felhők úsztak az égen, az eső lába lelógott és minthogy a naptár szerint holdvilágnak kellene sütnie, még a piaczon se voltak meggyujtva a petróleumlámpák; de a levegő langyos volt, majdnem fülledt, egy levél se zizzent a fákon. A toronyóra tizenegyet ütött vastag, kongó hangon. Ilyenkor semmi élet nincs Zsolnán, csak ahol betegnél virrasztanak, ott ég a gyertya. Az utczák néptelenek, csak egy-egy egerésző macska -100- suhan el világító fényes szemekkel, kinyujtózott testtel.

– Nem ártana egy lámpás, Kubikné! – szólt az irnok a vén asszonyhoz, ki minduntalan megbotlott a hepehupás talajon. – Te pedig, Apolka, kapaszkodj a karomba, mert én úgy tudom az utat, hogy bekötött szemmel is haza futnék, olyan gyakorlatom van.

(Hogyne, húsz év óta mindennap megteszi ezt az utat holtrészegen is.)

Apolka félt. Még soha se látott halottat és a nénire gondolt, aki most halva fekszik, de a lelke elröpült. Úgy érezte, hogy amint lép, mindenütt mellette huzódik egy árnyék és az is lép egyet: a néni lelke. Ösztönszerűleg oda kapaszkodott a férfi karjába.

– Így, így – mondá az irnok lágyan – ragaszkodj hozzám, hiszen már nekem sincs senkim. A Zsuzsanna itt hagyott. Jó asszony volt, türelmes asszony volt, de úgy látszik, mennie kellett, hát elment. Talán, ha tartóztatom szegénykét, ha orvos lett volna kéznél, ha megboldogult apád életben van, ki tudja, talán maradt volna. Egyébiránt mit tudnak az orvosok? Semmit se tudnak. És végre is, mit ért volna Zsuzsannának a maradás? Semmit. Szinte azt mondhatom, hogy jól járt és ha meggondoljuk a dolgot, Apolka, még talán te is jól jártál, mert… mert…

A leányka karját közelebb szorította magához és megállt a Wurda-ház előtt, mint aki valami fontosat mond, titokzatos lassu szavakkal.

– Mert, látod, azelőtt semmit sem adhattam, nem volt semmim, de most már, ha akarom, nevet adhatok neked. -101-

Apolka, bár nem igen figyelt a szavaira, mintegy ösztönszerűleg meghökkent s szinte akaratlanul kérdé:

– Mit tesz az, nevet adni?

E pillanatban a Wurdáék kőrisfáján, melynek ágai áthajlottak a szomszéd utczába (ahol Klivényi lakott), egy halálmadár kezdte kiáltozni borzalmasan: «kuvik, kuvik». Az irnok a ruháján keresztül is érezte, hogy a leányka reszket. Lehajolt hirtelen és egy követ vett fel a földről, aztán a fára hajította:

– Hess, gyalázatos! Ne ugass! Hiszen már elvitted!

De a leányka nem a kuviktól reszketett, attól az előbbi egy szótul fázott, annak a rettenetes magyarázatnak az előszelétől, ami következett.

– Hogy mit tesz az: nevet adni? Hát az azt teszi, szivecském, hogy valaki légy a világban. Hogy állásod, rangod legyen. Mi vagy te most? Egy porszem, egy semmi, akit eltaposhatnak. De ha én nevet adnék neked, akkor volnál nemes Klivényiné és az már valaki. Hát érted-e már?

– Nem értem, bácsika – dadogta a leány, – mert hiszen csak a felesége lehetne Klivényiné.

– Hát persze. Hiszen éppen arra gondoltam, kis bolondom, ha már te veszed ki a szájamból.

– De az nem lehet… nem lehet – rebegte fojtott, elhaló hangon.

– No ugyan miért? – pattant fel az irnok. – Beszélj őszintén.

Egy hangot se volt képes Apolka kiejteni, melle zihált, levegő után kapkodott.

– Hát mégse szólasz? Akarom, hogy felelj…

– Hát azért, bácsika, hát azért, mert én még -102- nem vagyok nagy leány. Hiszen még én kicsi vagyok és… és…

– Értelek, azt akarod mondani, hogy én meg öreg vagyok. Persze, hogy persze. De iszen én ezentúl is csak apád maradok, te kis csacsi. Apád, aki rólad gondoskodik. Miattam azt szeretheted, akit akarsz, én csak a nevemet adom, én csak egy áldozatot hozok neked… Jó lesz-e igy?

Egy-két lépést mentek szótlanul, éppen a halottasház kerítéséhez értek már, a néni árnyéka még mindig ott lépkedett, ott suhogott a leányka balján.

– Nos, jó lesz-e? – kérdé újból Klivényi türelmetlenűl, míg elől Kubikné a kapuajtócskát nyitogatta, – mi a feleleted, Apolkám?

– Ez! – kiáltott fel hirtelen elhatározással.

De már akkor kirántotta karját a Klivényiéből s rohant, rohant lélekszakadva az éjszakában. Kip, kop! dobogtak a kövek kis czipői alatt, a merre futott.

Az irnok alig birt szóhoz jutni meglepetésében. – Megállj, megállj! – ordítá azután. És ő is utána iramodott. De poczakos teste nem volt a futásra berendezve, meg-megállt kifújni magát, biztató szavakat hangoztatva utána:

– Hiszen csak tréfáltam! Semmi se igaz. Becsületemre mondom, nem igaz. Gyere vissza, kis rozmaringom!

Majd ujra szaladt egy sort és ujra kiáltá: «Hiszen csak tréfáltam, nem igaz semmi sem!»

A karcsú alakot elnyelte a sötétség, sehol se látszott, sehol se hallatszott már semmi nesz. Ki tudja, hol fut már! Vagy talán meghúzódott valahol a kapuk alatt, a sövények mellett.

– Gyere, gyere, Apolka! -103-

Hallgatódzott minden felhivása után. Mély csend volt. Semmi válasz sem jött, csak a Trnowszky Péter udvarából felelte gúnyosan egy kakas: kikiriki!

* * *

Rebernyik János, a Blázy polgármester úr hajduja, vidra-fogásra indult az éjjel. Ő találta meg Apolkát elájulva a Vág partján. Mikor fellocsolta, a leány rimánkodott neki, hogy hagyja beugrani a Vágba.

Rebernyik azonban nem engedte.

– Nem hagylak, kis lányom, mert én keresztény katholikus ember vagyok s ezt a vallásom tiltja. Te tán lutheránusnak néztél engem? Nem, nem, haza jösz velem. Jobban szerettem volna egy vidrát vinni haza, de így is jó. Hogy nem jösz? No azt szeretném én látni! Hát tudod te, hogy kivel beszélsz? Rebernyikkel, a hatalom emberével.

Elvitte erővel a városházára és a polgármester úr szobájában terített Apolkának ágyat a hajdúköpenyegekből.

Mikor aztán reggel a mai vásár miatt a szokottnál is valamivel korábban döczögött be hivatalos helyiségébe a polgármester, ezüst gombos botjával ütögetve maga előtt a földet és garádicsokat, hogy előre érezzék, ki jön, bezzeg felette elcsodálkozék vala, hogy valaki fekszik a diványon. Talán valamelyik szemtelen korhely irnok? Hanem, amint jobban odanézett, látta, hogy ilyen gyönyörű irnokot isten még nem pingált erre a világra; de meg a csapadékos, nedves perkál szoknyácska is kilátszott lent a pokrócz alúl. A formás, keskeny lábacskák egymáson keresztbe téve pihentek. Az egész szobát betöltötte a szűz, üde test kilehelése, a frissen szűrt tej illatához hasonló. -104-

A polgármester becsengette Rebernyiket és halkan kérdé:

– Ki az ott, te? Nem merem felkölteni.

Rebernyik aztán elbeszélte, hogy az bizony a Trnowszky doktor árva leánykája, az Apollónia, hogy s miként találta meg és miként akarta magát elölni a Vágba.

A polgármester lelkiismerete megmozdult: «Egy kicsit könnyelműen vettük a sorsát», mormogta, majd megdicsérte Rebernyiket:

– Derék ficzkó vagy, öreg, hogy megmentetted. Ne, itt van egy szivar!

Kihúzta a tárczáját, de szivarjai közt hiába keresett kurtát, hát egy portorikót volt kénytelen adni, de hozzátette: «Ilyet a király se szí».

A beszélgetésre felnyitotta szemeit Apolka. Nagy, fényes szemek voltak azok, mosolygók, frissek, édesek, mint a hajnal, arczán fényes, szelid pir ömlött el, mint a hullámokból kelő Aphroditeén, – mert ő is a hullámokból jött ragyogó álmok közül. A «tegnap» csak egy régmult volt, messze az álmok mögött. S amint a rózsás álmok oszlottak, szálltak, még ott csillámlott visszaverődésük arczán, ajkai körül; csak midőn végkép elillantak, kapcsolódék össze hirtelen a «tegnap» a mához és Apolka elkezdett egyszerre hangosan sirni.

A polgármester odaült hozzá s gyöngéden kikérdezte élete sorját. Apolka mindent elmondott őszintén. A becsületes öreg úr meg volt hatva és fel volt háborodva.

– No, semmi az, – vigasztalá. – Minden jóra válik, még ma gondoskodom, hogy elhelyezzelek valahová, valami becsületes emberekhez, ahol jó dolgod lesz. Tudsz-e dolgozni? -105-

– Senki se tanított – felelte szomorúan.

A polgármester nagy fejvakarások között vette a kalapját, botját (mint mindig, ha halaszthatatlan dolga volt).

– Hát csak maradj itt, míg nem intézkedem. A Rebernyik majd reggelit hoz a kávéházból. Én meg addig nyakamba veszem a várost.

Lement mély gondolatokba merülve, kavargó tervekkel fejében, a piaczra. Az úri vendéglő előtt néhány úr sörözött és a budetini tisztikar. A honvédparancsnok megszólította. Éppen panaszkodni kezdett, hogy milyen furcsa eset történt vele, egy szép leány hogy akarta magát a vizbe ölni, akit most már el kellene helyeznie, (így van az, ha az embernek nincsen családja; mingyárt magamhoz venném), mikor egyszerre csak óriási csapat gyerek, asszony és ember kezd futni Budetin felől a piacznak, őrült lármával, jajveszékléssel:

– Jaj, jön a muszka! Jön a muszka!

– Megbomlottatok! – kiáltott rájok a polgármester.

– Nyakunkon az ellenség! – csörtetett most elő egy városi hajdú és jelenté: – Egy egész tábor jön!

S valóban e perczben a toronyban is elkezdte félrekongatni a harangot a vén toronyőr, Hrubcso Pál.

A polgármester bosszusan intett fel neki a kendőjével, hogy hagyja abba.

– Nem szégyenlitek magatokat, szamarak! Bizonyosan egymást bolondítjátok el.

Egyre több-több ember jött futva, némelyek batyuban czipelve hátukon a holmijukat, síránkozó nőket szétszórt hajjal, megrémült gyermekeket, mankóval -106- szaladó aggastyánokat lehetett látni. A gyolcsosok, vargák és mézeskalácsosok, akiknek a budetini úton voltak a sátraik, kezdték portékáikat nyakra-főre behányni a ládáikba.

– Nézzen csak oda, polgármester uram!

S im, a fölkavart porfelhőből csakugyan kezdett kibontakozni egy magyar ruhás vitéz, ágaskodó paripán, kivont villogó karddal. Utána valaki egy zászlóval s a háttérben beláthatatlan barnaságban gomolygott valami tömkeleg. Ágyúszekerek nehéz, tompa dobaja lüktetett messziről…

A honvédparancsnok felkiáltott:

– Macska legyek, ha ez nem az én rokonom, gróf Pongrácz István, a hadaival!

-107-