HATODIK FEJEZET

Szerző igyekszik megértetni a királynővel a férfiak magasabb hivatását // Tudomány, irodalom // Nehány szó Capillária épületeiről // Az oihák ruhái // Mivel táplálkoznak az oihák? // A bullok-hízlalás

A nők választójogának bátor és lelkes előharcosai, kik Európa szerte küzdenek a női nem sajnálatos elnyomatása ellen, bizonyára csodálkozni fognak s talán el sem hiszik nekem, hogy Opula, az oihá-k királynője, ki egész életét örömök és élvezetek keresésében, játékkal és cukorkák szopogatásával töltötte, s így a mi felfogásunk szerint, az elképzelhető legalacsonyabb szellemi életet élte, meglepően gyorsan fogta fel egész értelmét és jelentőségét mindama bonyolult kérdéseknek, amelyeket szárazföldi életünkkel kapcsolatban előadtam neki: – annál csodálatosabb ez, mert hiszen említettem már azt a szégyenletes és megalázó módot, amihez folyamodnom kellett, hogy teljesen közönyös értelmét érzékein keresztül közelítsem meg, az oiha-nyelv sajátságos, lelkendező, csupa-indulatszó, inkább érzékingerlő, mint fogalomkeltő zenéjével.

Magam is meg voltam lepetve, mikor fejtegetéseim egy pontján váratlanul megállított, kéjesen kinyújtotta tündéries testét s hosszú szempillái alól lenézve rám, jelt adott, hogy elég, mindent tud és hogy remélhetek. Ez utóbbit nem értettem, hogy mi összefüggésben van tárgyilagos előadásommal, de nem is volt módomban gondolkodni rajta, mert őfelsége másról kezdett beszélni.

Tudomásomra adta, hogy sok fölösleges dolgot beszéltem s legnagyobb megdöbbenésemre kijelentette, hogy az emberi fajta két nemének viszonyáról egész hamis fogalmaim vannak. Abból, amit előadtam, semmiképpen nem látja, mennyiben vannak minálunk elnyomva a nők és hogy általában nem érti, mit nevezek én elnyomatásnak. Igaz, hogy a mi nőink, ahogy leírtam őket, nem élnek olyan jól, mint az oihá-k – de viszont az a benyomása, hogy a férfiaink meg sokkal rosszabbul élnek és sokkal alacsonyabb szinvonalon állanak – körülbelül olyan viszonyban vannak a nőkkel, mint a cselédek.

Ez a meglepő kijelentés, mely homlokegyenest a valóság ellenkezőjét állította, annyira meglepett, hogy hevesen és haragosan tiltakozni kezdtem. Mosolyogva hallgatott és megkért, magyarázzam el, hogy gondolom, mire alapítom azt a meggyőződésemet, hogy a férfiak nálunk magasabb szinvonalon állanak, hogy a fajtát ők képviselik és reprezentálják, hogy a fajta fejlődését ők készítik elő s ők biztosítják a jövőt, egy magasabb és tökéletesebb élet irányában.

Boldogan, hogy nemem legdicsőbb szellemeiről beszélhetek, nehány nevet soroltam fel kapásból, megszemélyesítőit a legmagasztosabb és leghatalmasabb eszméknek, gondolatoknak, terveknek, felfedezéseknek és találmányoknak, melyek részben az emberi fajta testi fejlődését, kényelmét, részben pedig lelkének magasabb reformok felé törekvő vágyait készítik elő. Beszéltem a természettudomány lángelméiről, kik a logika anyagtalan birodalmának útvesztőiben oly összefüggéseket fedeztek fel, melyeknek gyakorlati megoldása lehetővé tette, hogy földön, vízben és levegőben legyőzve a holt anyag ellenállását, szabadabban és sebesebben közlekedhessünk, mint bármely más élőlény a Földön. Elmondtam, hogy évszázados munka eredményeként az ember ma már úgy tekinthető, mint az élő élet legmagasabb formája, lehetőségeiben egyesítve mindazt, amit az élet más fajták ezreiben, külön-külön produkál: egy személyben emlős és rovar és hal és madár. És ezt mind férfiaknak köszönhetjük, kik századokon át hangyaszorgalommal gyűjtötték és rakták össze a téglákat, hogy felépítsék azt a hatalmas épületet, ahonnan a jövő embere beláthatja a Földnek golyóját, melyen él s fejét a csillagos ég közelébe emelheti. Ez az épület egyre nő, egyre hatalmasabb lesz s végre el kell, hogy érje a mennyboltot, trónját ama Megnevezhetetlen Erőnek, melyet Kant kategórikus imperativus-nak nevez, a Legfőbb Erő trónját, melyet az emberi fajta hivatott betölteni és elfoglalni.

Hogy érzékelhetővé tegyem ezt a nagyon is elvont képet, leírtam egy csillagász-tornyot, kietlen magas hegy tetején, távol a kicsinyes és nyüzsgő élettől, a tiszta légóceán legmagasabb rétegeiben. Üvegkupolája, mint egy ég felé fordított szem, mered csillagok felé: e szem bogarából átszellemült emberi arc tekint ki: egy ősz tudós arca, ki túl van már az állati test nyomorult vágyain, szükségletein, a hús sokféle vonagló lüktetésén – életereje egyetlen pontba futott össze: isteni, csaknem elvont pont, mint távcsöve lencséjének gyújtópontja, mely mennél kisebb, annál erősebb, annál inkább nagyítja meg s hozza közelebb az Elérhetetlent.

S leírtam ezt a tudóst, az igaz Férfit, a Jövő Lovagját, az Ismeretlen Szerelmesét, ki túl a kicsiny személyes élet s az önfenntartás ösztönének szűk börtönén, az egész Fajtát képviseli, az egész fajtáért harcol és emészti magát, hogy több és nagyobb legyen, mint amire született.

E mondatnál úrnőm félbeszakított s a maga közönségesen egyszerű és szinte parasztian triviális, de tagadhatatlanul világos és érthető modorában megkérdezte, hogy néz ki az a több és nagyobb, amiről beszélek. Óvatos szavakkal és kissé zavartan megpróbáltam elmondani, hogy ezt Ama Férfi egyelőre még maga se tudja, de szent hivatásának tekinti, hogy közelebb férkőzzék hozzá és megismerje. Éjjelét és nappalát ezzel tölti, olvas és tanul, mindent összefog, amit eddig elhalt társai, a mult mélyén, összegyüjtöttek – lángoló hittel, hogy egykor, ha ő nem, valamelyik kései szellemtársa mégis csak eléri. Beszéltem a könyvekről, amelyeket a régiek írtak, mindent összegyüjtve bennök, amit rövid életük alatt megfigyelhettek s tapasztalhattak. E könyvek egyre növekvő piramisát, melynek épülő felszinéről lehullanak az elhalt építők, minden ujonnan született férfi újra megmássza, hogy élete alkonyán, mire a tetejébe ér, megkísértse egy gondolattal tovább építeni. S addig-addig épül a Tudás és Megismerés piramisa, míg végre eléri azt az Ismeretlent, amiről beszéltünk.

Itt úrnőm megint megállított s egy megjegyzést tett, mely a hasonlatnak kómikusan anyagias értelmezésével tagadhatatlanul sok praktikus matematikai érzéket árult el. Azt mondta, hogy ez a piramis, amiről beszélek, így nem sokáig fog emelkedni. Mert az emberi élet, akár férfié, akár nőé, nem lesz hosszabb soha ötven-hatvan évnél, sőt, úgy látszik, inkább rövidebb lesz. Már most, ha ez a piramis egyre nő, nemsokára ott tartunk majd, hogy az ujonnan született kőmívesek, mire felérnek, éppen elmúlik ötven-hatvan év, s már nincs erejük és idejük hozzá, hogy tovább építsék. Kezdhetik az egészet előlről. Ő inkább azt ajánlaná, hogy mielőtt piramist kezdünk építeni, előbb talán azt kellene elintézni azzal a sok tudománnyal és tehetséggel, amivel dicsekedtem, hogy az ember az egyre növekvő és sűrűsödő okossággal és bölcseséggel, amit felhalmoz magában egy életen keresztül, ne forduljon fel és dögöljön meg ötven-hatvanéves korában, magával rántva a semmibe minden tapasztalatát, amiknek gyűjtését az újszülöttnek aztán újra kell kezdeni.

Egyébként az egészből, amit elmondtam neki – úgymond – nem sok volt, ami érdekelte („értem“ és „érdekel“, e két fogalmat az oiha-nyelv egy szóval jelöli). Figyelmét egy kép ragadta meg, az is főként azért, mert valamire emlékeztette, amit nagyon is jól ismer. A csillagász-torony volt ez a kép, de nem a fényes üvegkupola, hanem az alap, amit tágas, oszlopokon nyugvó csarnoknak képzel.

És úrnőm nehány rövid és tartalmas szóval kapcsolatban beszélgetésünkkel, végre megértette velem, amit eddig csak homályosan sejtettem, hogy honnan származik Capillária gazdag és fényűző berendezése – a pompás paloták nehéz kövekből, furcsa félbemaradt tetőkkel – a monumentális csarnokok apró, könnyű csecsebecsékkel kirakva – a lenge öltözetek, – az egész gondtalan fényűzés: rengeteg munka eredménye – holott munkának, fáradságnak, erőlködésnek nyomát sem fedeztem fel az oihá-k társadalmában.

Nos, mindezt a csodát a bullok-ok építik, ezek a borzalmas kis szörnyetegek, akikre alig tudok émelygés nélkül gondolni. Hogy mi célból teszik, azt az oihá-k nem tudják és nem is érdekli őket – oknyomozó természettudománnyal sohase foglalkoztak, ők csak magával a jelenséggel törődnek s azzal is csak annyiban, amennyiben személyes jóérzésükkel valamely viszonyba kerül. Annyi azonban bizonyos, hogy a bullok-ok, az oiha-társadalom elcsenevészedett, eltörpült hímjei, vagy inkább háziállatjai, évszázadok óta valami ismeretlen célú rettentő erőfeszítést fejtenek ki, aminek nyomorult, szánalmas testi életükhöz semmi köze nincsen, mert hiszen nemcsak önmagukat, de utódaikat is feláldozzák ezért az erőfeszítésért. Magam is sokat láttam őket munka közben: óriási épületeket kezdenek összehordani, olyan nehéz és mély alapépítkezéssel, mely arra enged következtetni, hogy rettentő anyagtömegre számítanak, ami az alapokon kell, hogy nyugodjék. Értek valamit az építészethez és megállapítottam, hogy mindaz, ami körülöttem volt, s amiben az oihá-k laktak, egy-egy félbemaradt torony, óriási műnek készült, amit abbahagytak.

Opula most megmagyarázta nekem, hogy okoskodásom igen helyes volt: a bullok-ok csakugyan nem a maguk jószántából hagyják abba az épitkezést, s a maguk részéről korántsem tekintik befejezettnek, olyankor, mikor az oihá-k szempontjából már nagyon is alkalmas a benntartózkodásra. Hogy milyen magasra építenék a tornyot a bullok-ok, ha hagynák őket, azt eddig még nem lehetett megállapítani, mert ez az oihá-kat sohase érdekelte. Az oihá-k egyszerűen megvárják, míg az épület egy bizonyos magasságot elért és kényelmesen lakható – ilyenkor egy erős szesszel (illata, ahogy alkalmam volt tapasztalni, nagyon hasonlít bizonyos parfőmök illatához, amelyeket előkelő hölgyeink használnak) kifüstölik az egész helyiséget: – az építő bullok-ok megdögölnek, kiseprik őket s az oihá-k elfoglalják a palotát. Az életben maradt bullok-ok rögtön új tornyot kezdenek építeni s ez századok óta így megy, úgyhogy ma már több ezer pompás és lakható palota áll az oihá-k rendelkezésére.

E tárgyra vonatkozó mohó kérdéseimre úrnőm közönyösen és vállvonogatva elmondta, hogy egy beteg és szerencsétlen oiha élt egyszer, akinek az volt a mániája, hogy tud a bullok-okkal beszélni és érti a nyelvüket. Ez a szerencsétlen nő, akit társai a piszkos és korcs bullok-okkal való tisztátlan érintkezése miatt később elpusztítottak, azt állította, hogy a bullok-ok egyszer elmagyarázták neki, hogy mi a jelentősége számukra ezeknek a tornyoknak. E nyomorult férgek társadalmában az a rögeszme gyökerezett meg, hogy a sűrű és folyós közeg (szóval a tengerfenékre nehezedő vizek) fölött, amiben élnek, egy hígabb, világosabb, végtelenül nagyobb és szabadabb világ következik, ha valahogy el lehetne érni e közeg felszinét. Összeálltak hát, hogy tornyot építenek, ami odáíg érjen – e torony felviszi őket a tenger felszinére s ott egyesülhetnek majd azokkal az isteni lényekkel, kik ama távoli szférák vidékét lakják. Csakhogy – mint láttuk – a tornyot sohase tudják befejezni, az oihá-k felében elfoglalják tőlük s ők kezdhetik mindig előlről. Eszembe jutott, amit a méhekről tudunk s nem kérdezősködtem tovább.

Egyébként kiderült, hogy, hasonló módon, a bullok-ok nemcsak lakást, de ruházatot, sőt – ahogy már említettem s még majd beszélnem is kell róla, bárhogy undorít és megaláz e fejtegetés – táplálékot is szolgáltatnak az oihá-knak. Az a végtelenül finom és lenge selyemszövet, amibe az oihá-k átlátszó testüket burkolják, a már teljesen érett, öreg bullok-ok egy sajátságos terméke, olyanféle, mint nálunk a selyemfonál. Az öreg, teljesen kifejlett bullok rendes körülmények között (ha előbb meg nem eszik, vagy ki nem füstölik) begubózik: e célra agyából, száján keresztül, egy igen vékony, hosszú, fekete fonalat bocsát ki, hogy a gubó tömör és áthatatlan legyen. A bullok-gubót az oihá-k – éppen úgy, ahogy mi a selyemgubóval tesszük – forró vízbe dobják, a bullok-báb megdöglik s a fonalat le lehet fejteni s szövetet csinálni belőle. Egy ilyen fonál egyszer kezembe került – hoztam is belőle magammal s a vegyelemzésnél meglepetésemre kiderült, hogy ugyanabból az anyagból való, amiből nálunk a tinta készül.

De aránylag kevés bullok éri el ezt az öreg kort, mikor agyveleje, az oiha-gazdaság legfontosabb nyersterméke, tinta-szerű anyaggá változik át. Rendesen előbb összefogdossák őket az oihá-k, – a bullok-agyvelő ugyanis egyik főtápláléka ez ország bennszülötteinek, főtápláléka és csemegéje s azonkívül még egy fontos szerepe is van, mint tápláléknak, amire – vonakodva bár – de rá fogok térni. Itt csak e táplálék elkészítésének egy különös sajátságát említem meg. Arra még emlékszik az olvasó első lakomám leírásából, amit az oihák-kal együtt költöttem el, hogy milyen módon préselik ki ezt az agyvelőt a főtt bullok-fejből. Azt azonban csak később tudtam meg, hogy a bullok-velő, mint csemege, többféle minőségű. Őfelsége közölte velem, hogy nyers állapotban és hizlalatlanul a bullok-velő nem olyan jó minőségű, – de van a bullok-oknak egy bizonyos tápláléka, amivel ha megzabálják magukat, velőjük elsőrangúan finom és kellemes ízű csemegévé válik. Ez a táplálék nem a tengerfenéken terem: bizonyos alkalmakkor fölülről szokott lefelé szállingózni, réteges, soklevelű vékony lemezek alakjában, tele apró fekete pontokkal.

Mutatott egyet nekem ebből a növényből. Meglepetve kiáltottam fel: egy tudományos könyv volt, ha jól emlékszem, Nietzsche Zarathustrája, teljesen elázott, szétmállott állapotban. Úgy látszik, valamely elsülyedt hajóról került ide, más könyvekkel egyetemben. Őfelsége elmondotta, hogy a sütésre és evésre szánt bullok-ot néhány hétig rendesen ezzel a növénnyel szokták hízlalni, hogy agyveleje kellemes ízű és könnyen emészthető legyen.