I. FEJEZET. Egy vakmerő fogadás.

– Tartom, tábornok.

– Rendben van, mylord.

Ez a röviden és határozottan elhangzott párbeszéd egy közepes ízléssel berendezett szálloda második emeleti ebédlőhelyiségében folyt végbe. Két magas termetű férfi állt egymással szemben: az egyik, lord Vack-Beél Rochester, szőke szakállú, nyugodt tekintetű, negyvenes ember. A másik Sanssou tábornoknak nevezte magát, mozgékony, fürge járású úr volt ez, azonnal fel lehetett ismerni, hogy a víg Gallia szülötte. Élénksége szembetűnő ellentétet képezett az angol főúr kimért modorával.

– Ön tehát azt állítja, – folytatta, e jellemzést bevárva, lord Rochester két centiméterre kimért hangon – ön tehát azt állítja, hogy másfél, értsd másfél nap alatt eljut innen, a Csömöri-út végétől a Filatori-gátig, beleszámítva minden közlekedési eszközt, melyet igénybe vehet.

– Állítom, kedves lord. A terv talán fantasztikusnak látszik első percben, s a helyzet ismerői talán mosolyognának rajtam. De ez csak sarkalja az én ambiciómat. Ön ismer: ura szoktam lenni szavamnak.

– Jó, de itt nem a holdbautazásról van szó. Azt értem. Azt meg lehetett csinálni egy kis energiával. Az ember vesz egy golyót és felrepül vele. De tudja ön, mi az a Csömöri-út? És tudja ön, hol van a Külső-Stáció-utca? És elképzeli-e ön, uram, mit jelent a Lábficam-köz Budán? S látta-e már a Rákóczi-utat olyankor, mikor javítják? S látta-e már Budapestet éjjel?

– Bízza csak rám, kedves mylord. A fő az, hogy ön tartsa a fogadást.

– Tartom, tábornok.

– Rendben van, mylord.