XIV. FEJEZET. »Nincs vesztegetni való idő!«

A vad iramot nem bírta el talán, elég az hozzá, hogy a szilaj »gebbe« éppen a Pályaudvar előtt egyszerre végleg megállt: lefeküdt a földre és boldog mosollyal arcán megdöglött.

Ki kellett szállniok.

A vakmerő tábornok útja elé tehát ismét áthághatatlan akadály gördült. A kegyetlen Végzet!

– Mit tegyünk? – kérdezte Puss és sápadtan nézett a tábornokra.

Ez nem felelt. Összeszorított fogakkal, keresztbefont karokkal, fehéren és nyugodtan nézett szembe a lemenő nappal, míg a Rottenbiller-szoros felől éles, fagyasztó sajtszag csapott szemébe. Hirtelen dacosan fellángoltak szemei. Felemelte karját és szilárd, rajongó hangon kiáltott:

– Nincs veszteni való időnk! Nem szabad visszariadni semmitől: cselekednünk kell! Fantasztikus tervem van: – de válogatni nem lehet. Ide hallgassatok, bajtársaim: – villamoson fogunk az Eskü-térig hatolni – egy szakaszjeggyel!!!…