TIZENHATODIK SZÍN.

(Az »Ember Tragédiájá«-nak újonnan felfedezett része, mely az eredeti kiadásból véletlenül lemaradt s mely a Keppler- és a Tower-jelenet közé volt ékelve. Madách Imre utólagos jóváhagyásával kiadjuk.)

–

Fényes helyiség a New-York irodalmi kávéház földszintjén. Elől asztalok és székek, könyves- és ujságospolc. Pincérruhás férfiak sürögnek-forognak. Olvasásba és írásba elmélyedt vendégek. Egy kis leány ibolyát és Pesti Futárt árul. Az ablakokon keresztül széles pászmákban süt a Nap. Távolról Kar énekel: eleinte alig hallhatóan, aztán erősebbé válik, mintha közelednék a hegyek felől.

Álhirlapirók kara (távolból):

Zúg a tenger, zúg az élet:
Ez nem véletlen, ez vélet,
Zúg az által, zúg a főleg,
Ó, előleg! Ó, előleg!
Téged isten hol ver, hol ver,
Ó, revolver! Ó, revolver!
Akadna egy tutis talán,
Ó, átalány! Ó, átalány!
Lapot kéne alap’tani!
Ó, Hatvany! Ó, Hatvany!
Csinálni kéne új revüt
Ó, az beüt! Ó, az beüt!
Napilapot, alabárdost,
Kis Szinházat, à la Bárdost,
Irok darabot, tanti, én
Ó, tantième, ó, tantième,
Egy millió, két millió,
Lapokba nagy ribillió,
Vagy egy mozit, vagy egy mozit,
Az jól hoz itt, az jól hoz itt
Téren és minden koron át,
Jaj! koronát! jaj! koronát!
Két koronát!
Egy koronát!
Holnap visszaadom!
Holnap! Holnap!
Holnap visszaadom!
H… o… o… l…

(Ez a szó: »Holnap«, lassan újra beleolvad az általános zúgásba és a Kar szózata a távol hegyekbe vész. Ádám, mint vidéki szerkesztő, Lucifer, mint könyvügynök, hirtelen megjelennek a bejárat mellett, egy asztalnál. Lucifer leülteti Ádámot.)

Ádám:

Mily ország ez s mely nép, melyhez jövénk?

Lucifer:

Kivántál kort, amelynek hajnalán
Az Eszmét érti s istápolja minden
S a vak tömegnek nyiltan hirdeti,
Kimondott szót s merészen szárnyalót,
Mely szebb szavakkal szebbet mond; s a nép
Megérti, mit a gondolat sugall
S a gondolat hatalmas szózatát
»Bár nem tanulja senki, minden érti«.
Nem így beszéltél? Nos, helyben vagyunk.
Tekints körül e csarnokok falán
S a síma márványasztalok felett,
Hol görnyedezve ül Korszellemed
S fajod. Itt minden eszméket teremt,
Ez mind az ihlet hős lovagja itt,
Művészetének önbízó hevét
Itt minden egyes fennen hirdeti
S nyiltan bevallja: »Én művész vagyok«.
Művész, az Eszme s Szépség hőse hát.
És minden érti az igaz valót,
Bár nem tanulja.

(A pincérhez):

Pikkolót, pohárba.

Ádám:

De mért oly ifjak, mondd?

Lucifer:

Törvény a szokás itt,
Hogy harminc éven túl e lángeszek
Tömény sósavba tétetnek, ecettel
És ünnepélyesen felvéve a
»Vén trotli« címet, nyúgalomba mennek.
Ezeknek volnék én is egyike.

Ádám:

Minő csodás! De mondd, ki e fiu,
Kit ott vállára ültet pár csavargó
S ki hetyke daccal dőre bort iszik
S fejére önti e hevült fiuknak,
Kik ordítozva fogják lábait?

Lucifer:

Nem ismered? E kornak igrice.
Duhaj fiu, de halljuk, mit beszél.

A duhaj (egy csomó sovány és pattanásos arcú fiunak a fején ül, akik szabályos időközökben átköpnek a szembenlévő asztal csészéibe):

Én őszös, nyeszlett úriságom
De undom, de köpöm, de szánom,
Ti vagytok a Geny,
Ti vagytok a Piszok.
De én iszok.
De én iszok.

A soványak (ordítva):

Halljuk! Halljuk!
Óriássi! Éljen! Éljen!

Álhirlapirók kara (távolból):

Ó vérzések!
Ó érzések!
Ó ások!
Ó látások!
Duhaj!… Duhaj!… Ó nagy!
A legnagyobb!…
Fejére babért,
Fejére koronát,
Két koronát,
Egy koronát,
Holnap megadom!…
Holnap… Holnap…
Ho… o… o… (Elvész a hang.)

Ádám:

Mi zagyva szókat halmoz oly bohón
E furcsa lény, s azok mit éltetik?

A duhaj:

Nyál-ország és kese kicsik,
Kese kicsik, kicsi kocsik,
Nem vagyok én közületek,
Vagyok búsa órjás-virág,
Mit fogjátok a lábamat?
Eresszetek, mert pofozok,
Eresszetek, mert pofozok.

A soványak (ordítva):

Nagyszerű! Felséges!
Micsoda erő! Micsoda szenvedély!

(Még jobban fogják a lábait.)

Ádám:

Mi furcsa kép! Bolondos társaság,
Kik ők sajátlag?

Lucifer:

Ez, s fajod, a lényeg.
De meg ne sértsed e derék fiukat,
Mert önhitére büszke mindenik.

(A szinész belép.)

Ádám:

A lelkesülés érdemük nekik
S ifjú szivektül mást ki várna még?
De hát a szellem s művészet uralma
Ha termett is ily dőre vakhitet,
A lelkületre üdvös volt bizonnyal.
Szelidebb s finomultabb hangulatra
Csitítva mult koroknak durva népét
S a zord kedélyt nemesbbé csiszolá
S megértővé.

A szinész (egy ujságírót vág pofon, de úgy, hogy az lefordul a székről):

Nesze, Politzer úr.
Majd írd máskor, hogy tehetségtelen
Vagyok.

(Nagy röhögés. Politzer feltápászkodik. A szinész megszorítja nadrágszíját és fogadja az üdvözleteket.) Ádám (aki felugrott, most elhülve megáll):

Mi az? S amazt nem védi senki?
E jó fiut, ki lelkesen s mohón
Vélé szolgálni az igaz ügyet
S megírta arról, hogy kontár csupán?

Lucifer:

Akad védője, várj.

Kád (szerkesztő, Politzerhez):

Hát apikám,
Ez poficsek volt. Tudja mit, írok
Egy ziccert neki, a hasába, jó?
Hogy meggebed. Váltója van neki
S a papájáról tudok valamit.

Ádám:

S e szélesarcú és dagadtszemű
Hóhér, ki ez, ó Lucifer, beszélj!

Lucifer:

Ez Kád.

(Kádhoz fordul.)

Mester, távolból jövénk
S e csarnokokba nagy híred hozott.
»Futár«-odat csudálja fajzatunk.

Kád:

Hallja, ne dumáljon nekem, mer’ a szájára ülök. Ha tud valamit valakiről, akkor beszéljen, tíz kroncsiig tuti, másképp steigoljon innen a sárgába.

Ádám:

Ó Lucifer, mi rettentő beszéd!
Hová lett nyelvünk, a dicső, s nemes,
Holott szavában e nyeglének itt
Külvárosoknak szennye háborog.

Álhirlapirók kara (távolból):

Bóruch, ate, adonáj,
Kádasnak te ne dumálj.
Kádas! Kádas! Ó a nagy,
A legnagyobb!

Szósz (a szociálfilozófus, Ádámhoz):

Az, hogy itt egy külvárosi, hogy úgy mondjam nyelvgörbe képződik, az egy kulturjelenség, amit kultur-csavarodásnak nevezhetnénk. A fajiságnak egy talaj-rétegeződése szemlélhető az effajta kifejezésekben, mint: »dumálni« meg »steigolni«. Bomlott kulturéletünk nő-példányai és him-egyedei mintegy csúcsgörbéi ennek a fajiságnak. Különben pedig, úgy hallom, ön jambusokban beszél: ez egy jellemző kulturjelenség. Ön egy elfajult kulturegyede, hogy ne mondjam kulturparazitája ennek a kornak: az első csimpánzság jellege önben elfajilagosodott és holmi gondolkodási és értelmi sallangokat vett föl. Ön egy kulturcsimpánz.

Ádám (fölháborodva):

Hogyan? Csimpánz, én? Hah, te gaz lator,
Hiába voltam Keppler s Márius
És Hellászban hiába harcolék
Különb eszmékért, mint e korcs tömeg?
Hiába törtem eszmék gátorán
Az Úr szinéig, s szembeszállva, hah,
Az elemekkel, mindhiába szálltam
Az űrbe vissza, csillagok közé,
Hogy visszahullva, ember, képedig,
Sárral dobál – s csimpánznak elnevez
E nyegleképű és csupasz legény?
Majd megtanítlak, korcs!

(Hátrakap egy székért, de Béla, a pincér, aki azt hiszi, hogy kabátot akar lopni, lefogja.)

Béla:

Álomkép, ne mozdulj.

Álhirlapirók kara (távolból):

Képedre, ha mászott,
Te akarod megfőzni a Szószot?
Szósz! Szósz! Ó a nagy!
A legnagyobb!

A drámairó (egy ujságíróhoz):

Ki ez a tisztelt úr? Nagyon hangosan beszél.

Ádám (feléje fordul):

Te zord s hideg tekintetű alany,
Kinek szemén egyetlen vízüveg
S egyetlen szemmel nézel úgy reám,
Beszélj te nékem eszmékről, miket
Keresni jöttem s nem lelek sehol.

A drámairó:

Nézze, barátom, ezekkel nem viszi sokra, három korona kapcsán, ami hihetőleg a zsebébe van. Ezeknek a forinttalan dolgoknak már lejárt az ideje. Na, akar egy koronát?

Ádám:

Te fanyar elménc, mondd nekem, ki vagy?

A drámairó (monoklit csap föl):

Hogy tetszik mondani?

Ádám:

Távozz, ne szólj. Te hitvány érdekért
Eladtad im az eszmét – s nem pirulsz,
De kérkedően szóllasz: jól van úgy,
S példádat még követni hirdeted?

A drámairó:

Alászolgája. Adja át üdvözletemet tisztelt barátjának, aki egyébiránt nagyon hasonlít Hegedüs Gyulához. Ki az?

Lucifer:

Én, Lucifer.

A drámairó:

Az ördög? Hányadik kiadás?

Lucifer (zavartan):

Ezt nem értem.

Ádám:

Hogyan, Lucifer? Rajtad ő kifog?

A drámairó:

Látja, kérem, a dolog nagyon egyszerű. A kitünő Madách érdemeit különben méltányolva, úgy veszem észre, uraságodból eddig mégis egy kiadást tudott csak kipofozni. Vallja be, én nagyobb sikerrel alkalmaztam önt. Ön nem tehet nekem szemrehányást. Ha azonban az ön barátja tovább is folytatja támadóhangú előadását: akkor rögtön beleegyezem kiadóm sürgető óhajába, mire önt lefordítják angolra s így nem szólalhat meg többé ebben a darabban, melyet magyar nyelven adunk elő. Hát gondolja meg. Alászolgája.

Lucifer (alázatosan):

Igenis, nagyságos úr. Majd beszélek vele. (Csitítja Ádámot.)

Álhirlapirók kara (távolból):

Hehe! Hihi! Bruhaha!
Madách Gábor, Madách Pista
Pitiáner nimolista
Ája, mája,
Nem volt neki koronája,
Száz koronája!
Két koronája!
Egy koronája!
Holnap megadom!
Ho… o… ol…

Ádám:

Elég – elég… ó, borzalom fog el!
Lélektelen vásárt találtam ott,
Hol eszméket s igazságot kerestem.
De mondd –: a zsenge gyermeklelkeket,
Kiket nemesb csirába hajthat ám
Egy jóltevő s irányító hatalm: –
Ki istápolja gyenge lelküket
E zord s rideg és számító világban?

Lucifer:

Jöjj hát és láss.

(Felmennek a karzatra.)

És nézd meg őt magad.

(A karzaton ül a modern »Nyaggat« című revü szerkesztője, mint Tudós, fehér köpenyben. Anyák gyermekeiket hozzák elébe. Éppen egy gyermeket tapogat.)

Egy előfizető:

Tudós – véleményed?

Szerkesztő:

Ebből műkritikus lesz.

Ádám:

Hogyan? E nyirkosszivű bölcselő
Nem fél-e zsenge gyermeklelkeket
Az Eszme szent honába vonni be?

(A Tudóshoz fordul.)

Mester! beszélj hát – távolból jövénk.
Hogyan lehet, mondd, hogy erő s anyag
Magában egy, de külhatásra más:
Előtted egyként megnyilatkozik?

Szerkesztő:

Mit akar? Kéziratot hozott?

Ádám:

Ezt nem értem.

Szerkesztő:

Mondja, mibe hisz ön: a neo-impresszionizmusba, vagy a nio-neo-impresszionizmusba?

Ádám:

Lucifer! Mi ez? Megint az »i« betü?!
A homouzjon átkos végzete!!

Szerkesztő (fejalkatát vizsgálja):

Na jól van, írja le ezt a mondatot: »Az élet egy fekete hajó«.

Lucifer (súg):

Mind nagy betüvel írd, Ádám, te ló.

Szerkesztő (megnézi):

Nem jó. Versekhez nem ért, azt már látom. Hanem maga biztosan kitünő zenekritikus. Maga zenekritikákat fog nekem írni. Érti?

Ádám:

De nem, hogy vennék tollat s kérkedőn
A hangok szent művészetébe én
Kontárkodó, birálgató szavakkal –
Hiszen nem értem s nincs tanúlatom.

Szerkesztő:

Ne beszéljen. Én azt jobban tudom, hogy maga mihez ért. Azonnal üljön le és írjon egy zenekritikát. Mars.

Ádám (ijedten leül).

Lucifer (súgva):

Ne félj – hiszen Hellászban harcolál
S Achilleszt büszke karddal átdöféd –
S most borzadasz?

Ádám (remegve rágja a tollat):

Mi volt az ehhez? Ezt mégsem merem.
Mit írjak és miről? Hisz nem tudok.

Szerkesztő (Luciferhez):

Maga ne zavarja, az ebattát. Hagyja dolgozni. Magában különben egy olyan neo-primitív költőt sejtek. Maga üljön le és írjon valami gyerekverset. Érti?

Lucifer:

De én az örd…

Szerkesztő:

Hallgass!

(Lucifer ijedten leül egy másik asztalhoz.)

Szerkesztő:

Kengyel, maga meg segítsen annak a kritikusnak.

Egy kis fiu (fürgén Ádámhoz szalad):

Ne tesszék félni, majd én szedítet madánat, csak ilja szépen, hogy a toloratura énekelész szetszuál-psziholódiai alapon intáb medlátász dolda és nem medérzészé…

Ádám:

Hah, mit kívánsz, te gyenge csemte, mondd?

A kis fiu:

Udan, mada tehetszéttelen majha, mada pajalititnok, mada akarja az apját tanítani? (Kiveszi a kezéből a tollat és tovább írja a cikket. Több hasonló fiu közeledik.) Pincéj, egy adad anyatejet, pohájba. (Gyermekek köldökzsinórokon ugrálnak. Nagy zenebona.)

Ádám:

Lucifer, hah! gyerünk! (Átrohannak a karzat másik oldalára.)

Egy álhirlapiró (felrohan a karzat másik lépcsőjén, lefelé kiabál):

De hát persze, mondom nektek, hogy szerkesztő! Az a másik, az a sánta nimand, az a kiadó. Csak gyertek. (Megrohanja Ádámot.) Szerkesztő úr, egy rövid kéziratot hoztam.

Ádám:

No várj! Ne vágtass! Gondold meg dicsőn,
Ha jól megért a lelked belseje…
Mit van mit tenni e parányi rög?
A kéz inalva ír, de áll az agy
S ha büszke lelked…

Álhirlapiró:

Mit tetszik povedálni annyit, főszerkesztő úr, kedves mester. Itt van egy vers. Csekély előleg…

Második álhirlapiró:

Meg itt is egy.

Harmadik álhirlapiró:

Meg itt.

Negyedik álhirlapiró:

Meg, íme, itt.

(Körülveszik, kéziratokat nyujtanak át. Ádám kétségbeesetten kapkod, fuldoklik. Végre bemenekül, hátul, egy helyiségbe. Lucifer utánaveti magát. Elől, egy széken, ott ül Fleur Noire, mint agg ruhatárosnő, harisnyát köt. Ádám lihegve és zavart szemekkel megáll.)

Lucifer (megáll és a Nőre mutat):

Isméred őt, Ádám?

Ádám:

Ah, Éva, Éva!
Ó balzsam és talizmán! Ó a nő!
Te, ki lugast varázsolál nekem,
Hát így talállak?

A ruhatárosnő (feláll és vigyorogva közeledik):

Hallja, valamit akarok sugni magának.

Ádám:

Ah, ah, mi édes, édes enyhület,
A természet vigasztaló szava,
Ó sugd fülembe azt a szent igét,
Mit férfifülbe nő sughat csupán
S mely a vén földet ifjuvá teszi,
Legyen bár külsőd poklok fajzata,
E szó kibékít és felold! No súgd!

(A nő súg.)

Ádám (felordít):

Lucifer! Meneküljünk! El innen!

Lucifer (egy kicsit végre maga is megijed):

Mi az, mi az, mi az, mi az, mi az?

Ádám:

Azt súgta a fülembe: »Ádám, én költőnőnek érzem magam.« El! El!

(Elsülyednek.)

– Függöny. –