I. FELVONÁS.

(Vásár Döbrögben. Egy olyan igazi, magyar vásár Döbrögben. Kofák, népség. Szedte-vették nyüzsögnek. Sátor alatt fortyog a gatyamadzag. Fustélyosok kutyafát, tősgyökeret árulnak. Lacikonyhák, Ernőkonyhák, Izorkonyhák. Ludatlan Antimatyi megjelenik.)

Mihály bá: Huá mősz, Mötyi?

Matyi: Csak úgy lófrézok miegymás, ebura.

Alajos bá: Mer’ azér, hogy aszöngye, huá löttök a libáid, há’ sze Ludas vónálik!

Matyi: De mán, mondom, minek a’ nekem, mer ez csak úgy van, hogy én szöretem a libőt, tulajdonképpenségesképp utálom, mindazonáltságosságban.

Soma bá: Gondolod, milyen kiállhatatlan vagyik.

Döbrögi (bejön a színre): Héj, hogy ezek a libákok, amikség nincsenek itt?

Matyi: Húsz márjás, ötven, beleszámítva a díszletek kiállítási költségét és öt százalékot a tantiémekből.

Döbrögi: Te rosszszájú paraszt, hogy mered nekem nem mondani ezeket.

Matyi: Én már csak nem merem eztet mondani keednek, a macskafáját uraségének, nyalom a talpát az úrnak, nekem ne mondjon ilyet.

Döbrögi: No megállj, te gázember, ezért olyan huszonötöt nem vágatok rád, hogy attól váltasz koldulási engedélyt a belügyminisztérium megfelelő osztályánál, protekcióval. Ne húzzák le, fogjákmegek.

(Matyit lehúzzák és olyan őrült huszonötöt nem vágnak rá, hogy csak úgy poshad.)

Matyi: No wat! Háromszor nem fizeti ezt kendnek Ludatlan Antimatyi vissza. Meglátjátok, ezér’ háromszor nem verem meg ezt a sötét főnököt. Megállj csak, doktor úr, megállj!

(Mindnyájan el.)