JOHNSON-JEFFRIES BOXMÉRKŐZÉS.

(Hangok a moziban.)

– Odanézz, barátom. Ez muszkli.

– Barátomm! Ez a Dzsonzon, úgy-e? Őrülmény. Szszsz…

– Elemér, was bedeutet das »elschő fordoló«?

– Ject kezdet man, tante.

– Most felállnak. Látod, a Jonszon mindig vigyorog. Nagyszerű, barátom.

– Mi van abba nagyszerű? Vigyorogni én is tudok.

– Puff. Ez volt egy flemm!

– Ez orrba megy. Nagygyon jóóó. Most kapott megint egy brusztflekket a tanár úr.

– Milyen vallású ez a Jeffries?

– Du, Elemér, warum schlagen sie sich?

– Das ist ein mérkőzés, tante. Sie versenyzen um ein díj.

– Bumm! Ez hasfájást fog képezni. Nagyon hirtelen csinálta a kis öreg.

– Pofába. Csak pofába. Pofába! Mért nem üt pofába? Hu, láttad ezt? De ezt láttad? Ezt a poficseket? Odanézz!

– Nézek, mit ordítsz?

– Most figyeld ezt, fiacskám, látod, mindig hasat védenek és orrot védenek, tempó az egész ügy. Tempóra megy ki az egész.

– Hát igazán, Adolf, te is tudsz így? A Glasernek mondtad.

– Semmi az egész. Tempó. Kitempózni.

– És nem félsz olyankor? Borzasztó lehet.

– Hidegvér az egész, fiacskám. És persze egy kis bátorságra megy ki az egész. Nem nagy dolog.

– És mernél ezzel is? Johnsonnal?

– Naaaa… Fogás az egész… Egy kis bátorság… Az ember roppant gyorsan mozgatja az öklöt, így csavarva, látod. egyik ujjal hirtelen be… aztán ki… látod? aztán hirtelen előre… látod?… nézd a kezemet… most fölülről megint, csak bátorság az egész… látod?

– Kérem, tessék vigyázni a tisztelt praclijával.

– Appardon… nem láttam…

– Hát nyissa ki a pofáját.

– Kérem, mondtam pardon…

– Nix pardon. Kuss: az a pardon.

– Adolf, te ezt hagyod?

– Csak nem csinálok skandalumot itt a moziba. Különben direkt sértés nem történt, azt mondta: couche, ez egy francia szó, olyan, mint: touche vagy mouche.

– Du, Elemér, was bedeutet das: »támad«?

– Draufugrani.

– Mennyit kap a győztes?

– Hetvenötezer dollárt. Akit legyőztek, az kap huszonötezret.

– Nevetség. Ezt akarod nekem beadni? Hiszen akkor én is kiállok ezzel a Johnsonnal. Annyira én is tudok boxolni, hogy legyőzzenek.

– És a pofonok, amiket kapsz?

– Szépen kapok. Felhúzom a keztyüt, bemegyek a pályára, rámosolygok a Johnsonra, erre fültövön vág, mondom neki: »engem vág maga fültövön, maga utolsó? Tudja mit, ilyen emberrel, mint maga, szóba se állok, adja ide azt a huszonötezeret, vigye el a többit, fusson ki a szép szeme!« Erre leülök a földre és mit mondjak neked, le vagyok győzve. Hadd legyen a hetvenötezer a Johnsoné, én nem irigylem tőle.

– Most, most! Plemm!

– Van ennek a Jeffriesnek felesége?

– Miért?

– Mert ezután a flekk után itélve, nem ajánlanám magamnak az ábrándozást.

– Oda nézz, ez a Jeffries folyton mozgatja a száját. Beszél ez?

– Hát persze, hogy beszél, hagyj békembe.

– Mit beszél?

– Mit beszél, mit beszél? Vicceket mond. Előadást tart a boxolás káros behatásáról a zsigerekre. Füst Milán szimbolikus verseit szavalja a Nyugatból. Mit beszél? Elhunyt nagybátyjáról emlékezik meg néhány kegyeletes szóban. Az idealizmusról beszél. Arról beszél, hogy a középkor piedesztálra állította a felmagasztalt női ideált.

– Bimm! Ez klappolt a hasüregbe!

– Mit csinál ez a Jeffries? Mér hagyja magát ez a bimf?

– Hja, a fekete lök most. Karambol.

– De mért nem üti kupán, most lehetne. Hisz ez csak ábrándozik, ez a sóhivatalnok. Itt ne ábrándozzék, – hallja, menjen a sárga holdvilágba! Nyavalyás.

– Ne szidja az unokafivéremet.

– Das sollst du lernen, Elemér.

– Úgy éljen az a vén fejed.

– Wie meinst du?

– Ich záge, igen, tante.

– Ó, ó, ó, szegény Jeffries! Nem bírja. Már alig áll a lábán. Végleg letört. Nézd, most milyen szomoruan néz azzal a szelid, kiütött szemével. Mintha azt mondaná: én csak egy szegény, szomorú világbajnok vagyok, miért bántanak engem itten? Már csak úgy legyint a kezével.

– Légy nyugodt, veled azért még elbánna.

– De iffiur…

– Semmi, ez boxolás.

– De iffiur, hasba nem szabad.

– Ez már nem has.