III. Tatárjárás.

–

RIASZTÓ HIREK ÁZSIÁBÓL!
!!BATUKÁM! TATUKÁM!!
MIT MOND N. BÉLA?

–

Azokra a riasztó hírekre, melyeket Marczali ujságíró-kollégánk pendített meg először jelentéktelen folyóiratában, a »Magyarország történeté«-ben: munkatársunk elhatározta, hogy utánajár a szenzációs eseménynek, melyet kormánypárti körökben, úgy látszik, kétségbeesett erőlködéssel igyekeznek eltussolni – egyetlen kormánypárti lap se írt a dologról, az ellenzéket is lepénzelték. Munkatársunk nem riadt vissza a nehézségektől, hogy a fenyegető fontosságú ügyre világot derítsen és jelentkezett a kormány-manipulációnak legtitkosabb fészkében, a sóhivatalban, ahol udvarias, de szigorú formában felelősségre vonta a külügyminisztert, aki sóhivatalnoki álruhában végezte aknamunkáját egy asztal mellett.

– Mit tud ön a tatárok fenyegető közeledéséről, melyet Marczali jelentett folyóiratában?

A külügyminiszter eleinte úgy tett, mintha nem tudna semmit a dologról.

– Milyen tatárok? – kérdezte. – Onnan mi nem kapunk sót.

– Kegyelmes uram, figyelmeztetem, hogy minden titkolódzás hiábavaló. Ön igen jól tudja, miről van szó. A tatárok, Batukám vezetése alatt, egészen a Kárpátokig nyomultak elő és most Kiev mellett táboroznak. Félő, hogy Budáig meg se állanak, ha a mozgósítás nyomban meg nem történik.

Az álruhás külügyminiszter zavartan nézett munkatársunk pupillájába és a telefonhoz sietett. Úgy látszik, értesítette a kormányt, hogy munkatársunk mindent tud. Azután visszajött.

– Hát kérem, – mondta – ha ön tatárjárásról beszél, erről csak N. (Negyedik vagy Quart) Béla tud felvilágosítást adni. Keresse föl őt.

Munkatársunk megkereste a lak- és címjegyzékben N. Béla címét. Kvart Bélának volt beírva. A New-York kávéház kártyaszobájában találta munkatársunk.

Mit mond N. Béla?

Udvariasan állt munkatársunk rendelkezésére.

– Parancsoljon velem – mondta.

– A tatárjárás ügyében jöttem. Milyen intézkedéseket tettek önök?

– Tatárjárás? – nézett N. Béla.

– Kérem felségedet, legyen őszinte. Batukám Kiev alatt van már.

N. Béla megnézte munkatársunkat, aztán végre nyilatkozott.

– Hát nézze kérem, – mondta munkatársunknak – ha már így szóba gyött a dolog, hát minek tagadjam, nekem is nagyon kellemetlenek ezek a tatárok. Véleményem azonban az, hogy Marczali úr túlozta a dolgok jelentőségét. Engedelmet kértek, hogy átutazhassanak az országon.

– De felségednek nem szabadott volna megadni az engedélyt.

– Őszintén szólva, nem nagyon bánom az egész esetet. Nem is éreztem itt jól magam, ebbe a Balkánba, ahol se kultura nincs, se igazi udvartartás. Ady Endrével már régebben megbeszéltük, hogy itthagyjuk Budát és kimegyünk Párisba, vagy Németországba esetleg, ahhoz a Henrikhez. Közbe itt egy kicsit járnak a tatárok. Mit árt az? A kulturának ez csak hasznára lesz.

– Hasznára? Ugyan?! Ez talán mégis csak túlzás.

– Hát mondja csak, – fejezte be N. Béla – el tud képzelni egy kulturállamot, amelyik még a tatármártást se ismeri? A nagy invázió után erről szó se lehet majd. Mire visszatérünk, mindenütt tudni fogják majd, hogy bankettot tatármártás nélkül művelt ország nem rendezhet. Azért éljenek a tatárok, éljen Ady Endre és úgy éljek én!

Nem folytathatta, mert telefonértesítésre két ember érkezett és munkatársunkat és N. Bélát meghívták kocsikázni egy kicsit.