I.

Füst Milán lirája – éljünk e paradoxonnal – objektiv. Nagyon érdekes, nagyon tanulságos e megállapitás, mihelyt észbevesszük, mennyire hozzászoktunk, hogy lirai versekben szubjektiv, tehát primitiv szemléletet keressünk. Az az érdekes komplexum, mely a megismerésből s annak elvonásából tevődik össze, s melyet objektivitásnak nevezünk: nagyon nehezen gyuló fütőanyaga érzelmeinknek – ritka s bátor költészet, mely lirává tudja bontani ujra. Valahogy ugy kell elképzelnünk, hogy Füst Milán a primitiv, szubjektiv szemlélettel igen korán végzett: gyötrődő agya nagy erőfeszitéssel csakhamar kikászolódott önmagából, hogy önmagát kivülről, a többi agyak között figyelje; – s az utánakövetkező lirai korszak már ugy találta ezt az elmét, szemlélő és összebasonlitó munkában s igy fertőzte meg. Az objektivitásból származott megismerést mélységes szomoruság és kétségbeesés követte. Objektiv szomoruság. Itt nem egy vergődő és ijedt lélek panaszkodik váratlan támadásokon: – fegyveres katona áll komoran, aki tudja, hogy harcba küldték és hogy e harcban el fog esni ő is, mert e harcban mindenki elesik. Nem lehet remélni semmit az élettől: mert maga az élet is reménytelen. A nap százezermérföldes lángjaival unottan érleli ezt a fanyar gyümölcsöt: a földet: – s a költő odaérzi magát egy szőlőhegy tetejére s tudja, hogy nincs menekvés: alatta gömbbé zárul össze a látszólag határtalanba futó messzeség és sehol nem vezet ut a boldog végtelenbe, hova áhitozunk. S a kinlódók sokasága reménytelenül nyüzsög a gömbön: összeszorultak, mindig többen lesznek, nem menekülhetnek semerre s kinjukban egymást marják s tépik: skatulyába gyömöszölt bogarak nyüzsgő sokasága. Félni és irtózni kell tőlük, nem tehetnek máskép, bántaniok kell egymást.

Ó Uram, engem bántanak
– – – – – – – – – – – – – – – –
Utánam jönnek, üszkösbottal szurkálnak szörnyümódon
– – – – – – – – – – – – – – – –
S tiszta ruhámmal, ujjaimmal ragadós mézfürdőbe lök az Álnok
– – – – – – – – – – – – – – – –
És más lehelletét utálom s gyakorta mosom kezeim –
Mért kell hát érintkeznem, mért kell élnem, mért nem bontják
Hüs tiszta örök ágyam, tiszta angyalok
Vagy mért hogy ebszájjal magamtól mindenkit el nem marhatok?

Füst Milán kivételes lirájának legjellemzőbb vonása ez a megdöbbentő pesszimizmus, mely valami sajátságos, görcsös erőlködésből származik, hogy minden érzése mögé az anyagi objektiv világról való összes megismerését odakényszeritse. Mihelyt az érzés vagy gondolat megszületik: kinzó kényszer formájában jelentkezik azonnal a megismerés: hol és mikor származott e gondolat? Egy ember érzett valamit: egy ember, a földön, a földön, e régi golyón, mely az ürben lebeg.

… e kis bolygócsillagon…

Minden belső tünethez meghuzza a tér s idő összes lehető koordinátáit, hogy abszoluttá tegye: lelkének munkáját ugy képzelem, hogy valahány lépését vagy mozdulatát nyomon kiséri a gondolat: e mozdulat a végtelen ürnek e s eme pontján történt e végtelen időnek e s eme pillanatában. Igy nyer minden kis emberi érzés valami végtelen és nagyszerü perspektivát: kilövelve az abszolut térbe, hol végtelenné s határtalanná növekszik, mint a reflektor fénykupja, mely egy csillogó kis pontból indul ki a sötétség felé. Figyelnünk kell legkisebb mozdulatunkra, mert végtelen jelentősége van, mihelyt meghosszabbitjuk irányát a földi sikon tul: s mikor szeretőnk füléhez hajolunk, hogy megcsókoljuk – talán azért érezzük azt a belső, rejtelmes remegést, mert öntudatlan énünk látja parányi ivét e mozdulatnak ugy rajzolódni az égre, mint, üstököst, százezer mértföldes uszállyal.

Füst Milán minden érzésében az Abszolutat keresi: ama ritka költők közé tartozik, kiket kozmikus erők ihletnek.