TALLÓZÓ ÉVEK

„Én – – Egy nyilalló perc, mint fénysejtés, béna idegre, ha rámhat
Tudom, elevenig soha, soha sem ér.
– Hol az én életem? Mi az élet nekem? Mit ér?

1. E finom és érzékeny versek legfőbb karakterét egy sajátságos paradoxonban keresem: abban, ahogy Kaffka Margit a versköltészet ügyét általában felfogni látszik. Nála e szó „vers“ egyáltalában nem kötöttséget jelent, sőt ellenkezőleg: a legkorlátlanabb szabadság lehetőségét jelenti, korlátlanabb szabadságot és kötetlenséget, mint amilyent bármely próza biztosithat. A próza logikai összefüggéseket követel, bizonyos fegyelmet, mely egy pontra irányit minden asszociációt – e versek minden kényszer alól felszabadultak s a lélek valamely lirai állapotát adott pillanatban a fotografálógép vak hüségével adják vissza, kaotikus rendezetlenségben, zürzavarban, céltalanul és célzattalanul. Egy érzékeny s érdekes lélek beszél, amint a dolgok, emlékek és vágyak hatnak rá: s a vers kritikátlanul lestenografál mindent, hittel és bizalommal telve, szemben a bódult papnő minden szavával, melynek zavara és kuszáltsága talán valamely titkos jóslatot jelent, mit fel kell jegyezni.

2. Minden egyéb tizedleges fontosságuvá hanyatlik nála. Ritmushoz, rimhez, lendülethez, ökonómiához, a szavak elhelyezésének ama sajátságos müvészetéhez, ami valeurt ad a szavaknak, szóval mindahoz, ami egy vers zenéjében elvakithatja és szuggerálhatja a hallgatót: mindehhez kevés érzéke van Kaffka Margitnak. Hatni csak a nyers és puszta gondolattal, képpel, kapcsolattal akar, ugy és abban a percben, ahogy és amikor létrejött. Vagy talán egyáltalában nem akar hatni: – talán ő volna végre az a költő, kit a naiv impresszionizmus képzelt el magának s kinek nyomát eddig nem találtam sehol: a költő, „aki önmagának ir“. S talán pongyolája nem kacérságot s ingerlő célzatot jelent: hanem igazán azt, amit pongyolának jelenteni kell; hogy otthon van s otthon és egyedül érzi magát és jól érzi magát igy.

3. Ha otthon vagyunk szobánkban, hol minden butornak s minden szinnek külön és csak miránk vonatkozó jelentősége van: arcunk egyszerüvé és komollyá lesz s ellágyulnak a póz vonásai. Egyedül vagyunk s most minden egyformán fontos, ami körülvesz: érzéseinket és gondolatainkat, e meztelen gyerekeket egyformán szeretjük, mindegyik a miénk s a külső világ kritikája nem válogatja ki, melyiket öltöztessük föl elébb a poézis tarka ruháiba. A megszeretett otthon intim költészete, asszonyköltészet: érdekes és tanulságos, mint szobában magánoskodó ember tört szavai, önmagához intézett szavai, dudolása, amit kulcslyukon keresztül hallgatunk. Intim bibelődés: ravasz és agyafurt bogozása szálaknak, amin férfiember álmélkodva nevet s mégis imponál neki, nem érti: horgolás, igazi asszony-munka. Gondolatok, érzések apró kis szines szálait, amit idegesen rázunk mi le ruhánkról, mert mihez kezdeni nem tudunk velük: ő összefogja megint s köti-bogozza, s ime, kedves és puha ornamens jött ki belőle, falra, asztalra, mindenüvé – változást se vesz észre szemünk, és a szoba lakályosabb lett és barátságosabb.

… ott hozzám tartozik: irás, könyv, ruha, csomag,
Ó – otthoni csomagok – és otthoni gondok,
Érdekek, undorok, vágyak, bolondok!
… Most vetkőztetik le a kisfiamat.

Otthoni szobám. – Ott most lámpa nem ég
Homályban az asztal, a kályhasarok.
Ott halotti csendben a jövőmre várnak
Mert évekig láttak
És mindent tudnak rólam a butorok.

4. Kaffka Margit novelláira gondolunk, meginditóan, csudálatosan gyöngéd és finom leirásaira asszonyi lelkeknek, serdülő lelkeknek, egy érzésnek, egy képnek. Hódolattal s bókkal legyen mondva: e novellák adta meleg szenzációnál nem nyujtanak kisebb szenzációt versei, melyekben önmagát irja le ugy, mintha valamely bájos és meleg Kaffka-novella hősnőjét irná le, első személybe vetitve. S bókkal és hódolattal hajtjuk meg lobogónkat a versköltészet emez asszonyi és intim és egyéni felfogása előtt, mely nem a mi felfogásunk.