V.

Hogy lelkem, ez a néma zongora
Valami fájdalomról rezdül által
S mig hahotáz az öröm mámora
Felhangzik hurjain egy tompa gyászdal.

Végre és mindezekfölött és eltekintve már most minden belső metafizikától: Kosztolányi Dezső kis kötete esemény a gyermekekkel foglalkozó irodalom történetében – olyan esemény, mint Molnár Ferenc rajzgyüjteménye volt, mely a városi gyerek külső képét formálta össze. Kosztolányi Dezső a vidéki, jómódu középosztály gyermekének a lelkét szólaltatja meg a saját lelkén keresztül – ezt a gyöngéd és bus, ámolygó lelket, mely tompitott szobák, függönyök és porcellánok, apró kis kegyeletek, nénik és rokonok és nagymamák, napos udvarok és Andersen-mesék, az egész „sweet home“ levegőjéből tevődött össze – mely végtelenül ismerős és végtelenül megható nekünk. Csodálkozva és mélységes gyönyörrel emlékezünk régelfelejtett illatokra, fakult szinekre – el tudtuk feledni? Hiszen ez volt az igazi, szebb és jobb, mint az, amit most élünk – szebb és vigasztalóbb, mint az, ami előttünk áll még. Igen: – ez volt nemes és hozzánkméltó: – igen, ezt akartuk mi tudatlanul, fájó és durva csaták közt, az élet ostoba kakofóniája közt zugó füllel és zavart idegekkel: – ezt a csöndet akartuk, mely ünnepélyes megilletődéssel állitja most meg a szivünket. Egy percig némaság van: – aztán távolról, áradozva növekszik valami régi-régi emlék – egy szonáta, amit elfeledtünk. Növekszik, árad, hatalmasb s telibb lesz, erőbe kap s ugy zendül fel a végén:

A trombiták kövér aranyló torkán
Egekbezengő beethoveni orkán.

Apró zajokon, zavaros és kicsinyes érzések szennyes vizein keresztül ime a szegény kisgyermek hozza felénk az élet legteljesebb érzését és legmagasabb állapotát: a fenséges és nagyszerü áhitozást.