Báró Kemény Zsigmond

1814–1875.

A negyvenes évek közepén Erdély még messze volt Pesttől, szinte a világ vége. Hirek onnan csak az utasok révén szivárogtak be. Járt ugyan az «Erdélyi Hiradó» is, de igen kevés helyre, s azt is három-négy napig hozta a posta a szörnyű alföldi utakon, mégis úgy a «Csigá»-nál, a hol az írók, ujságírók vacsoráltak, mint a magasabb régióban, az akkor szereplő politikusok: Széchenyi István, Deák Ferencz, Eötvös József környezetében a «Nemzeti Kaszinó»-ban, a hol esténkint találkoztak, vagy a Heckenast kiadói irodájában, a hol nappal kaszinóztak, egy erdélyi embert – Kemény Zsigmondot – kezdtek sűrűbben emlegetni, mindinkább hangoztatván:

– Nagy talentum, föl kellene Pestre hozni.

Harminczéves fiatal embernek mondták, de úgy írt a «Hiradó»-ba, mint egy hetven éves bölcs, mérsékelten, szenvedélytől ment hangon, gazdag élettapasztalat látszatával és mélységes analizissel. Egymásnak küldözgették a lapot az akkori celebritások, ha Keménytől volt benne vezérczikk, némelyik le is iratta, arról megint leírták számosan, így terjedt az országban – a jobb koponyák közt, (mert a gyengébbek be nem vették még akkor a sallang nélküli okos szót). Különösen «A korteskedés és ellenszerei» czimű füzete ébresztett nagy figyelmet.

Széchenyi lapot akart számára alapítani, de Csengery Antal megelőzte s az általa szerkesztett «Pesti Hirlap» munkatársának hívta meg. Helyét itt el VI. is foglalta 1846 őszén s leginkább politikával foglalkozott, hol csakhamar a legnagyobbak, legjobbak közt kezdték emlegetni az erős termetű, mord, mészároslegény kinézésű nagy publicistát, kit még mai napig sem multak felül.

Már ekkor, sőt előbb még az «Erdélyi Hiradó»-ban megjelentek a politikai czikkeken kívül koronkint elbeszélő művei, eleinte kisebb lélegzetű beszélyek, azután egy nagyobb regény, «Gyulai Pál», mely nagy figyelmet keltett pompás részleteivel. Ezt követték később a «Férj és nő», az «Özvegy és leánya», valamint a többiek kisebb-nagyobb időközökben, a mint a politikai élet szünetelése engedte. E munkabiró hatalmas ember pihenésül írta a regényeit, mint egy középkori edzett harczos, ki ha nehéz fegyverzetét leveti s a könnyebbikben hadakozhat, azt hiszi, hogy heverész.

Pedig ez a könnyebbik is nehéz fegyverzet volt. Szépirodalmi munkáiban egy mélyen látó filozófikus elme alapos tudása van lerakva, a kor- és jellemfestés kiállja a versenyt Európa legértékesebb ilynemű munkáival. De ezek a regények mégis unalmasak, mert elbeszélni nem tud, irálya nehéz, döczögős, nagy kitéréseket használ, a lélektani fejtegetéseket a szertelenségig viszi. Alkotásai formát és arányokat nélkülöző kolosszusok; nem tud építeni – a sok téglája miatt.

Mikor e regények megindultak, a magyar közönség még csak a puszta mesét tudja élvezni, csak most kezd kinőni a Meluzina és a Genovéva érzékeny történeteiből, a tudományba burkolt nemes poézis nem érdekli – mikor még magát a tudományt is csak apró adagokban és legfeljebb czukorba burkolva veszi be. Bár már kialvó félben van a Scott Walter láz egyebütt, nálunk még csak most gyulladozik a báró Jósika Miklós regényeiben. Jósika is történelmi tárgyakat dolgozott fel, de a külsőségeket VII. festette; körmönfont frappáns csattanókra feltagolt mesék keretében, várakat, udvarházakat, viseleteket, szokásokat, lovagokat, troubadourokat elevenít fel. Kemény Zsigmond ellenben a középkori felfogást, az akkor forrongó szenvedélyeket (többnyire sötéteket) személyesíti meg, tehát a lovagkor belső világát, minélfogva közel sem lehet olyan népszerű, mint Jósika, vagy az akkor kibontakozó Jókai, ki mint Aphrodite a vizekből, a magyar mezők hullámzó buzakalászai közül emelkedik ki, a magyar föld friss illatával.

Különös végzete volt Keménynek, hogy rendkívüli tulajdonai mellett, nagy műveltsége, roppant látköre daczára sem érvényesülhetett egészen sehol: a szépirodalomban idegenszerű, nehézkes irálya és a formaérzék hiánya miatt, a publicistikában mint a «Pesti Napló» szerkesztője mindig a népszerű áramlatok ellen úszott; kivált a forradalom után, a mérsékelt reformok embere és az ábrándok üldözője. Regényeiben becses volt, a mit mondott, de élvezhetetlenné lett a mód miatt, a hogy mondta. A publicistikában megfordítva, mesterileg voltak felbonczolva a kérdések, de az volt antipatikus, a mit bizonyított; végül lett volna még egy harmadik mező, a parlament; bizonyára a legnagyobbak közül való volt ő itt, de nem tudott beszélni, úgy hogy a közvéleményben elfoglalt positióját úgyszólván az a kortesvers rajzolja híven, mely a lipótvárosi választás idején termett róla 1867-ben:

Ha poros is a kabátja,
Deák Ferencz a barátja.

A közvélemény inkább csak elhitte őt nagynak, mintsem annak tudta volna. A Deákok, Eötvösök, Csengeryek után indult, kik őt megértették és sokra becsülték. Ama társaság előtt pedig, mely a Mihalek éttermében gyűlt össze esténkint, hol a szellemes VIII. Pompéry, a tudós Danielik püspök és az epés Kecskeméthy Aurél vitték a szót, ő volt az orakulum, Deák Ferencz valóságos personalisa.

De a mint haladott és művelődött az ország, mind közelebb-közelebb jött Kemény Zsigmondhoz, (a mely processus még folyton tart); ő maga, fájdalom, egyre távolodott önmagától. A sok munka, az éjjelezés, a sok fekete kávé és a gyilkos magyar konyha kezdte őt apránként megőrölni. A paralysis progressiva belemélyítette karmait. A hatalmas koponya tompult a rászálló ködben és borulatban, míg végre üres lett. Lélek nélküli tekintettel fogadja ismerősei üdvözlését az utczákon, nagy, kidülledt, véres erekkel befuttatott szemeiben csak ritkán csillan meg és egyre halványabban némi fény.

Csendes tompaságba merülve tengeti életét a 70-es évek elején budai villájában. (A nagy gondolkozó gondolat nélkül – a hogy felsóhajt Gyulai Pál.) Többnyire alszik, eszik és szuszog, csak ritkán, talán megszokásból olvastat fel magának; megesik, hogy az ő műveiből olvasnak fel neki.

Hallgatja, hallgatja az ismerős és mégis idegen dolgokat, fel-felkapja a fejét, melyben mintha gyulladozni akarna valami, de hiú erőlködés, megint lehanyatlik üresen, komoran:

– Erről én is akartam írni, – motyogja, – de nem volt rá időm.

Élete utolsó éveiben Kamarásra költöztette családja, hol 1875-ben egy zordon deczemberi napon másodszor is meghalt. Épen hatvanegy évet élt, egy nappal se többet vagy kevesebbet. Ismerőseinek, tisztelőinek csak az első halála fájt… Most csendesen alszik árnyas diófák alatt.

Mikszáth Kálmán.

-1-

A RAJONGÓK

-2-

Első kiadása megjelent 1858-ban. -3-