VI.

Csekély köz választotta el a püspöki lakot Rákóczi György palotájától.

Kivált «a harmadik udvar» oly közel feküdt, hogy -47- az öreg urat még az őrváltás is néha fölzavará álmából. S hányszor nem űzte szét a reggeli trombita a szent elmélkedések legerélyesebb szavait, midőn már tollban voltak, hogy a papirra szálljanak? A püspök néha «a harmadik udvarból» a szitokhoz igen hasonló kifejezéseket is vélt hallani, és szive elszomorodott arra a gondolatra, hogy a tettesek nem fognak megfenyíttetni; pedig ugyanazon udvarban hozattak a káromkodást büntető törvények. Ott van az országház, ott van a királyi tábla. S mégis szitkozódnak a testőrök!

Vagy talán nem hallott jól? Hisz! a püspök kapuja onnan alig van száz lépésre.

Dajka most rókamálos reverendában lépett ki a kapun.

Köszöntötték gyermekek és koldusok, közel s távol.

S van-e, a ki ne ismerné őt?

Épen ez a baj.

Merre forduljon?

Tegnap a harmadik udvaron át sietett a fejedelemnéhez. S mi történik?

Az első emelet egyik ablakából az utczára letekint Zsigmond urfi, ő fensége kisebbik fia, a leendő tudós, s tüstént «püspök bácsihoz» küldi komornyikját és tudakoltatja, hogy mikor lesz üres ideje, mert új értekezést, melyet most fejezett be, akarna neki fölolvasni.

A kapunál Dajka Kornissal, a fővezérrel, találkozott, s ez hosszasan panaszkodott Szeredi ellen, ki a fejedelemnél igen gyakran látható, s kétségtelenül valami cselen töri fejét. -48-

Az udvaron György úrfi, a fejedelem idősebb fia, vezetteté a temesi és szendrői basától ajándékba kapott arabjait, s a püspök bácsinak figyelemmel kellett végig hallgatni az irott képnél delibb állatok minden szép tulajdonait.

Midőn pedig a «második udvarban», hol a nagyasszony palotája volt, belépne, hát Csulaival, a ravasz káplánnal jön össze, s ez meg azt is ki akará halászni tőle, hogy mi okból megy a fejedelemnéhez s arról is adott szerény tanácsot, hogy ha szóbul szó támadna, ne mulaszsza el a kegyes nagyasszonyt informálni a magyarországi evangelikus status ujabb szenvedései felől.

Nem volt-e ezek szerint világos, hogy mind a béke, mind pedig a háború pártja, mind Kassai, mind a főurak közelebbről csak arról fognak beszélni, hogy a püspök a fejedelemasszonynyal valami különöst akar keresztül vinni.

– Még szerencsém, – gondolá Dajka János, lassan sétálva a palota felé, – még védpaizsom ez az asszony, kit magammal hozok. Különben másodszori elfogadtatásom megerősítené azt a gyanut, hogy országos okok vezetnek a fejedelemnéhez.

A püspök ily szempontból megint a «harmadik udvarnak» tartott. Hadd! lássák annyian, mint tegnap! S miért ne? Hisz! akkor ki-ki elképzelheti, hogy nem cselszövésben jár.

De ekkor Klára mennyi kiváncsi szemnek lesz kitéve? A harmadik udvarban György és Zsigmond úrfi körűl gyülöng az egész fiatalság, ott van lakása a magasabb udvari személyzet többségének; ott zajongnak -49- a «nemesi társaság» tagjai… ezek a deli és elkényesztetett testőrök.

A püspök tévedt nőnek tartván Klárát, lélekvádat érzett, hogy oly sok merész tekintet, kiváncsiságra és gúnyra hajló arcz elébe viszi. S hát ha még e henye és élvezetvágyó csoport közt van az a bűnös egyén is, ki az igézet rendkívüli eszközeivel – mert közönséges csábítás utján nem hihető – semmivé tevé ezt az ártatlan és szelid kinézésű nő becsületét, jövőjét? Valószinűleg magasrangunak kellett lenni a jellemtelen ifjunak; mert Klára külseje, magaviselete és műveltsége jó családra mutat. Minő találkozás lesz ez, minő jelenetek fordulnak elő!

– Menjünk az «első udvaron» át – mondá a püspök, ki ez idő alatt nyugodt, hallgatag és összeszedett volt. Csak a szokottnál valamivel halványabb vonalai árulhatták volna el belizgatottságát.

Az öreg férfiu és a fiatal nő némán értek abba a kisded előudvarba, hová elbeszélésünk kezdetén a nép zajongva és követelve tódult.

Onnan néhány lépéssel Rákóczi palotája előtt voltak.

A főlépcső előtt kellett elhaladniok, hogy abba az udvarba jussanak, hol a fejedelemné és a herczegkisasszony laktak.

Dajka a lépcsőnél egy vedlett, kopott kocsit vett észre.

Kerek, piros és nyájas kifejezésű arczán szaporodni kezdettek a vékony redők.

– Sajnálom, – szólt egy éles, de tiszta csengésű hang, – igen sajnálom, hogy nagytiszteletűségedhez -50- a mult kedden nem lehetett szerencsém. Vékony ebéd volt, szent igaz; de oly philosophoknak, mint mi ketten, a tál fenekén is elég étel van. Socrates egy drachmával egész ebédre való olajgyümölcsöt vásárolt, s még maradt belőle annyi apró pénze, hogy Diogenes, ha akkor él, bámult volna gazdagságán. De talán kegyelmed, hum! hum! Pliniussal és Senecával tart, kik csak fejedelmi terítékű lakomák után szerették Stoa mértékletességét dicsérni.

– Nagysád, – válaszolá a püspök, – jobban ismeri szerény háztartásomat, mintsem feleletet várna kérdésére. Egyébiránt igen sajnálom, hogy akadályozva voltam Elemérre, távozása előtt, áldásomat adni.

– Soh’se búsuljon azon kegyelmed; Elemérnek saját nagybátyja áldására sem volt sürgető szüksége, he! he!… Talán a püspök úr unokahugát mutatja be ő fenségének?

– A méltóságos nagyasszonyhoz megyünk – válaszolá Dajka némi zavarral.

Most Klára látá a kisded alakot két csatlóssal a kocsiból leemeltetni. – A fejedelemasszony szokatlan órában nyujt kihallgatást: – jegyzé meg a földre tett egyén… S tehát unokahugunk! Gratulálok! Valóban csinos leányzó, he! he!

Klára az aránytalanul nagy fejet egészen feléje fordulni látta. Bokros szemöldök alól éles szürke szemek vizsgálták őt, s a sűrű fátyolon át is égették, meggyulasztották arczát.

Rémülten szorítá meg Dajka karját, s öntudatlanul szökelt ajkaira a halk sikoltás: Hisz ez Kassai!!

– Hisz ez Kassai!

-51-

– Igen, gyermekem! én Kassai vagyok, Kassai bácsi, a vén Kassai, he, he! – mondá vigyorogva a korlátnok.

Klára reszketett. Dajka meglepetve néz védenczére és a főurra. Nem tudá, mire magyarázza a nő félelmét és az aggastyán kémlő tekintetét.

– Kincsem, – szólt Kassai cynicus mosolylyal, – talán dajkád a sátán helyett velem ijesztett, ha sírtál, midőn az ágyból felvett, he! he!

– Igen! – rebegte Klára, halálfehér arczczal és tikkadt hangon.

Az öreg Kassai tréfásan nyujtá ki vázujjait, hogy Klára állát megcsipkedje, de ez végerőlködéssel taszítá el a feléje terjeszkedő kezet.

– He! he! nagytisztelendőségednek ugyan vadócz huga van.

– Most jött először a városba. Falun nevelkedett. De bocsánatot kérek, hogy sietnünk kell. Jer, leányom!

– A nagytiszteletű úr huga a legtökéletesebb nevelést kapta azon esetben, ha kezem ifju kéz volna.

Ezzel Kassai a tornácz felé fordult, s vezettetve lassan haladott a lépcsőn.

A püspök teli telt aggodalmakkal.

Világos volt, hogy a szeme előtt eljátszott jelenet mély jelentőséggel birt.

S ha első perczre nem is tulajdonítana a történteknek nagy fontosságot, a nő még mindig remegő tagjai ellenkezőről győznék meg.

Klára úgy nézett ki, mintha láza volna.

– Ily állapotban nem mehetünk a fejedelemnéhez -52-

E figyelmeztetésre a kis nő összeszedte erejét, s oly esdeklő tekintetet vetett az agg férfiura, hogy az készséggel folytatá útját a «második udvar» felé. Azonban a mint a Rákócziné lakta épülethez közeledtek, Dajka igen nyugtalanító elmélkedésekbe mélyedt.

– Na! ugyan megjártam, gondolá. Halálos ellenségemmé válik Kassai István uram! Ki hitte volna?… De, hisz az még sem lehet! Erőtlen vén róka!… még sem lehet… Leányom, – szólt, – Kassai nagy úr.

– Százszor nagyobb a gonoszsága.

– Hallgass, Klára! Az udvarban nem szabad így nyilatkozni… Csakugyan igaz! De még sem lehet. Öreg, rongált… még sem lehet. Leányom! Kassai ő nagysága, a mint gyanítom, nem ismert rád.

– Mert soha sem látott.

– S te hol láttad őt?

– Sehol.

– S hogyan ismertél rá?

– A hienát sem láttam soha s mégis tudnám, hogy az.

– Hallgass, Klára! A falnak is füle van… Elemér volt tehát… De, hisz ez becsületes, komoly és tiszta kedélyű ifju. Igaz, hogy fiatal… de még sem lehet. Kassai István uram, – szólt a püspök, – nem oly szigorú nagybátya, mint a világ hiszi.

– S vannak még rokonai is?

– Van unokaöcscse. S nem ismered?

– Nevét sem hallottam. -53-

Dajka megállott, s mélyen, hosszan nézett Klárára.

– Tekintetedet a fátyol elfödi, de hangod nem látszott csalni. Szemeim gyöngék! S valóban nem ismered Kassai Elemért?

– Nem.

– Úgy én, – szólt nyugtalanul a püspök, – úgy én attól tartok, hogy, hogy…

A püspök elakadt. Nem akará kisérni a fonalat. Szégyelte önmagától a szavakat, melyek már ajkain lebegtek.

Szerencséjére a palotánál voltak.

Klára csak a tündérmesékből ismerte az uralkodók dísztermeit.

S ha nem képzelte is, hogy gyémánt- és smaragdkövekkel rakott arany trónon, uszályos hosszú bársonyköntösben szoktak a fejedelemnék reggeltől estig ülni, s hogy diadémjeik középköve a rátekintő szemet megvakítja; ha nem hitte is, hogy az óriási porfirteremben beláthatatlan hosszú sorban vannak fölállítva a czifra apródok s igézetes szépségű delnők; ha nem gondolta is, hogy a padlózat a jégnél simább s átlátszó, és a tükör-falakkal együtt annyiszor veti vissza az ember alakját, hogy a ki megmozdul, lehetetlen el nem siklania és saját árnyaitól meg nem rémülnie; ha mindezt Klára nem képzelte is, de csakugyan szertelen fényt, pompát és ünnepélyességet kötött össze a fejedelmi lakkal és az elfogadtatásokkal. Kétségtelenül nagy elszánás kellett arra, hogy e kis falusi nő Rákócziné szine elébe merjen lépni, s ne remegjen a phantastikus képletektől, melyeket azon szerencsés lények körül vélt -54- föltalálni, kiket a gondviselés milliók fölébe emelt, határtalan hatalommal, kimeríthetetlen kincscsel, s talán a többi embereknél méltóságosabb alakkal és kiválóbb lelki tulajdonokkal is ruházott föl.

A Kassaival kötött véletlen ismeretség miatt ingerűltségbe hozott kedélyére tehát csillapítólag folyt be az, hogy a püspök meglehetős terjedelmű, de igénytelen külsejű épülethez vezeté, melynek új cserépfödele és régi falai még csak a szépség varázsával sem hatnak rá s annál kevésbbé a nagyszerűség megdöbbentő arányaival.

Üvegtáblákkal elzárt folyosóra érkeztek, mely a szoba rendes légmértékeig volt fűtve, s melynek koczkaköveit durva szőnyeg borította, hogy a járó-kelők zaja a termekig ne hatolhasson.

Égetett agyagú virágvedreken egy csoport ritkább növény terjeszté zöld ágait és ékes virágkelyhét a sugarak felé.

Klára közűlök majd mindeniket megismerte.

Régi barátnői voltak, kik vagy gyógyerejök, vagy szépségök és megkülönböztetett külsejök miatt, a kis szombatosné kegyét birták.

S bármennyi gond terhelte Klára szívét, egyenként észrevevé őket, mintha nyájasan köszöntötték volna, s a bókot viszonozni kellene.

A fejedelemné magánhasználatra föntartott folyosója szárnyas tölgyajtón végződött, hol a bejáratot nagy rézgombú pálczával egy vörös ruhás és ezüst zsinóros csatlós őrzé, ki a Klára által látott suhanczoknál aligha nem volt egész fővel magasabb.

Ez alak már emlékezteté a szombatosnőt azon -55- mesékre, melyeket a kis Endrének a hosszú téli estéken beszélt a királyi udvarok óriásai és törpéi felől. Óvatosan simult közelebb a püspökhöz, s üterei gyorsabban vertek.

A csatlós vidám tekintettel nyitott ajtót.

Tárt szobákon mentek keresztül.

A bútorzat mindenütt kényelmes, derék, tömör és tartósságra készített volt; de fényűzés és hivalkodás nélküli.

Klára látott karszéket, mely szakasztott olyan volt, mint boldogult atyjáé; látott rózsafa-asztalkát, mely az anyjáéhoz hasonlított: látott a keleti szövetű és valószinüleg igen drága divánok mellett kerevet- és székpárnákat, melyek az általa hurkolt, himzett, s rojtozott darabok másai lehetnének.

Mint tetszett ez neki! Mint megnyugtatá és kecsegteté ez őt!

A falon életnagyságú képek függtek, különböző korú némbereké és férfiaké. Volt vénebb magánál a püspöknél, de katonásabb tartású. Volt a kis Endrével egyidejű is: elég csinos alakú, de talán még sem olyan szép, mint a Klára gyermeke. A nők és hajadonok többnyire barátságos tekintetűek voltak és szelidek. Közűlök egy sem határozottan kevély. Pedig ez az egész társaság alkalmasint a fejedelem és fejedelemné őseiből alakult. Férfiak, nők a két család multjához tartoztak. Testükön nem volt bíborpalást, tekintetökön lenézés vagy harag. Jámbor, vendégszerető magyar uraknak és asszonyságoknak látszottak, kik Klárát bátoríták, hogy ne tartson semmitől, s mondja el őszintén, a mi szivén fekszik. -56-

A szombatosnő meg is fogadá a becsületes képek tanácsát, s míg a püspökkel a nyitott szobák hosszú során áthaladtak, arcza egészen derültté, magatartása biztossá vált.

Hihető, hogy e kedvező eredményre szintén hatottak a fejedelemné cselédjei is, kik a mint a különböző ajtókon mentek, jöttek, tiszteletteljesen hajták meg magokat a püspöknek és Klárának, s egyenként valami dolgot igazítottak, zaj, sietség, követelés nélkül.

Szóval a palotában semmi sem volt visszataszító, sőt minden oly szelid, mint a kolostorban, oly megnyerő mint egy igazi nőnél és oly rendezett, mint a józan embereknél kell lennie, kik a világgal és magokkal békében élnek.

Azonban, míg Klára reménynyel és bizalommal telt el, Dajka János aggodalmai minden nyomon sűrűbben jelenkeztek.

A csak imént történtek után alig hozhatta kétségbe, hogy ez a némber, kit ő most a fejedelemné elébe visz, Kassai István személye vagy családja ellen emel panaszt.

Ez lidércznyomásként nehezedett a szent férfiu kedélyére.

Ő kész volt ugyan vallása érdekében megküzdeni bármely magas állású egyénnel, ha e vakmerősége okvetetlen bukásra vezetné is.

Kassai ellen már többször lépett föl; nyiltan a fejedelmi palotában, czélzatokkal a szószékből. A tanácskozmányokban adott szavazata, s a predikacziókba szőtt intései, sokkal határozottabb szinezettel -57- birtak, hogy sem Kassai neheztelését magokra ne vonják, s a püspök urat némely kellemetlenségnek ki ne tegyék.

De ez nem tántorítá meg a jámbor öreget.

Igyekezett Kassai politikáját háttérbe szorítani, s a háborút óhajtó párt malmára hajtani a vizet.

Helyzeténél fogva bejárása lévén az udvarba, több versen informálta a fejedelmet, s mint tudjuk, most arra is rászánta magát, hogy a nagyasszony befolyását vegye igénybe. De, boldog Isten, mekkora különbség, a nézetek fölötti tusa helyett, a személyiségre vonatkozó vádakra keresni eseteket, nyujtani alkalmat!

S lehet, hogy nagy bántalmat követett el Kassai azon csodálatos némberen, ki a fejedelemné védelmeért akar folyamodni; de vajon oly természetű-e e bántalom, minőnek a püspök képzeli?

Kassai István képtelen a csábításra koránál, Kassai Elemér pedig jelleménél fogva.

Egyébnek kell tehát fönforogni.

És ekkor nem követett-e el maga a püspök talán még nagyobb megbántást Klára ellen, mint Kassai?

Vagy nem czélzott-e a fejedelemnénél csábításra, megcsalatásra?

Nincs-e a magas nő, bár homályos szavakkal, mintegy arra előkészítve, hogy egy tévedt nő vagy leányzó esd becsületének helyreállításáért?

S mit használ, ha a kifejezések befátyolozottak voltak, midőn a fejedelemné éles fölfogású, s beható tekintettel bir?

Mit használ, hogy a püspök csak sejtelemről beszélt, -58- holott a némberek tiszta hirét, a gyanu legvékonyabb köde is elsötétíté.

Ilyforma elmélkedések fordultak meg a jámbor Dajka János elméjében.

Igen kényelmetlenül érinté kedélyét mind Kassai, mind Klára.

Mit tegyen?

Gondolkozásra nem volt ideje, mert a nyilt teremsor végén az apród hirtelen föltárta a végzetes ajtót. Két kis szobába lehetett most betekinteni, s ottan látható volt a fejedelemné alakja, a mint a háttérben egy palotahölgy kezéből nehéz vászondarabokat vesz át, s figyelmesen vizsgálva rak az asztalra.

A püspök karon fogta védenczét, bátorítván őt.

Klára az első megdöbbenés után elég időt vett, hogy szemét a fejedelemnére vethesse.

Erdély és a magyarországi részek nagyasszonya alig haladta túl a negyvenedik évet s viruló egészségnek örvendett.

Vonalai inkább jellemzetesek mint finomak, s egészséges kinézésű arczán bizonyos parancsoló kifejezés, bizonyos áhitatos szigor mérséklé a jókedvet, az életteljt és a szertelen tevékenységi vágyat, mely más előzmények mellett és más életviszonyok közt, mindent magához sodró végletig fejlődhetett volna ki.

Rákócziné néhány lépést tett a püspök felé, ki a szerényen hátravonult Klárát magához inté.

– Istenem! tanu előtt kell nyilatkozni! – gondolá a szombatosnő s minden ereje és nyugalma, melylyel szívét a szelid ős-képek biztatásai betöltötték, mint a fészekből a madár, egyszerre elröppent.

Lorántffi Zsuzsánna.

-59-

– Élnek-e szülőid, Bodó Klára? – tudakolta a fejedelemné, miután a püspök az alázatos bemutatást s védenczének a legmagasabb kegyben ajánlását bevégezvén, engedelmet kért, hogy Zsófia herczegkisasszonynál tehesse tiszteletét.

– Meghaltak, kegyelmes asszonyom!

– S kinek mentél gyámsága alá?

– Még néhai édes anyám kimulása előtt szerencsém akadt.

A fejedelemné szigorú tekintetet vetett Klárára.

– Egy derék, egy nemes érzésű férfiu boldoggá tett keze- és szivével.

– S te az ő jóságát hálátlansággal jutalmazád?

– Teljes szivemből igyekeztem gondolatait is teljesíteni; s bár soha panasza nem volt ellenem, úgy hiszem, sokkal maradtam adósa, mert szerelmemen kívül mivel fizethettem volna azon végtelen boldogságért, melyen hét év óta részeltetett? Kegyelmes asszonyom! jámbor életű, nagy müveltségű, gyöngéd érzelmű férj neje vagyok, s két angyal anyja. Az ég minden áldása szállott reám, érdemetlenre.

– Gyalázat! gyalázat!… midőn ily bűnös vagy s még szinem elébe mersz jönni?

Klára megrettenve tekintett a fejedelemnére.

– A hűtlenséget a férj rosszasága sem menti, s midőn férjed érdemeit hozod föl, még megköveztetésedet is szelid itéletnek kell hogy tartsd.

– Asszonyom! ki mondotta, hogy hűtlen volnék?… Szent Istenem! úgy nézek-e én ki?

Klára feledve minden illemet, megragadta a fejedelemné kezét. -60-

– Szombatos vagyok… Hitsorsosaink közt nincs elvetemült nő.

Ekkor észrevevé helytelen magaviseletét, arczán eláradt könnyekkel omlott a fejedelemné lábaihoz.

– Bocsánat! kegyelmes asszonyom, megbocsáthatatlan vakmerőségemért! Térden állva esdeklek, ne utasítson ki méltó haragjában! Midőn e teremből távoztam, végem van, s vége egy egész családnak!

– Kelj föl, Klára! Az Istent is nem térdünkkel, szivünkben tiszteljük. Miért borultál le egy szegény szolgáló előtt, ki épen csak úgy tartozik, mint te, az alázatosság köntösében járni. Bálvány vagyok-e én? Mit sírsz? mit zokogsz? Kelj föl hamar!

Mekkora zavarban lett volna a tisztes, az ősz fürtű püspök, ha e jelenetnek tanujává lett volna; de ő már a lépcsőkön is lement, s Zsófia herczegkisasszony fényes lakához közelít. Útközben alkalmasint azon eszmével tépelődött, hogy talán Klára felől tévedésben volt, s elejtett czélzataival félrevezette a fejedelemnét is; mik lesznek ily botlás következményei? nem fog-e neheztelni a nagyasszony? s mekkora hordereje lehet annak, ha ő csakugyan rosszul fogta föl védencze panaszának mivoltát? Ezek mind oly kérdések, melyek az érdemes férfiut bizonyára elkisérik a herczegleány termeibe is.

Egyébiránt a jámbor püspök félreértése a végzet teljesülését segítette elő, mert Rákócziné a közelebbi időkben annyira óvakodott oly dolgokba vegyülni, melyek szorosan nem tartoztak köréhez, hogy -61- a püspök minden közbenjárása hasztalan lett volna, ha az erkölcsiség kényes pontja nem forog fönn. Klára soha sem nyert volna kihallgatást, ha a csábítás megbüntetése, a ballépések jóvá tétele, a hiterkölcsös élet terjesztése nem lett volna azon czél, melyért Lorántffi Zsuzsánna, a kegyes és tisztaéletű nő minden egyéb tekintetet háttérbe szorít. E kérdésben ő nem akart óvakodó lenni, itt mindig kész volt férjére nyilt és vissza nem utasítható befolyást gyakorolni.