I.

Bár a nap leszállott, künn az alkony szürkülete alig kezdődik, de benn, a vad tekintetű pincze-börtönben csak a fogoly sötéthez szokott szeme veheté észre a tárgyak körvonalait.

A vasajtó zára nyikorga.

Az éles hang Szőke Pista csontvelejéig hatott.

Halantéka úgy lüktetett, üterei oly lázasan dobogtak, mintha a végitélet trombitája harsant volna meg.

A porkoláb lép be.

Ételt hozott a rabnak, kit már az éhség gyötört és hozott egy kanna vizet, hogy szomját, mely miatt már nyelni és lélekzeni alig tud, enyhíthesse.

Szőke Pista mohón ragadta ajkaihoz az edényt, midőn meglátta a hajdut a börtönőr háta mögött, a mint a szomszéd falbilincs horgára valami podgyászt akasztott.

– Mi az? – kérdé gyanakvó félelemmel, szemét a hozott tárgyon, száját a kannán tartva, melyet erős kortyokkal ürített.

– A jobbágyruha – válaszolta a börtönőr, ujjával a hajdunak távozást intvén.

– Büntessen Isten, ha magamra veszem. -131-

– Nem is szükség, míg kegyelmed mostani ruhája testéről le nem rothad.

– Mit? Engem itt akartok tartani, míg megrothadok, míg a hús foszlányokban hull le csontomról, míg az éhes férgek lakomát ülnek az élő-halotton, s a sír pondrói elől fölemésztenek minden táplálékot? Borzasztó!… Ha! ha! Kassai úr ő nagysága jámbor becsületes ember! Úgy áldja az Isten, mint én kivánom!… Lám, lám! tehát három nap helyett három évtizedet fogok e dohos üregben heverni, ha! ha!… Oh ég!

– E falak közé csak terhes bűnöst szokás csukni – szólt vállvonva a porkoláb.

– Szegény szerencsétlen nőm, édes gyermekeim! S nyomorult, te a gyilkot nem hoztad el?

– Annyit teljesítek, a mennyit kötelességemmé tesznek – mondá hidegen és harag nélkül a börtönőr.

– Hol a gyilok? Sehol!… Előjelnek vegyem-e, hogy öngyilkos helyett gyilkossá szánt az ég!… Markolatig döföm bele a tőrt. De miért van a tőrnek markolata, hogy sokkal mélyebben ne lehessen döfni?… Oh! szép tavasz! te a földre ki fogod teríteni virághimes zöld szőnyegedet,… előmbe a bakó terít fekete szőnyeget, s hulló vércseppjeim lesznek rajta az árva pipacsok! Látom a tőkét… a bárdot! Börtönőr! hisz én élni kivánok! Börtönőr! tanum az ég: én élni kivánok! Ki meri mondani, hogy a sarló alá megértem? Ki gázol az Úr aratásában? Nem hallottátok-e, hogy én nem kivánok meghalni?… Oh! Klára! oh! gyászruhás özvegyem, -132- honnan vásárlod könnyeidet, hogy szemedben mindig új csepp van a régi helyett. Ha! ha! neki köntöse sincs! Kassai poroszlói letépték gyönge, finom, alabástromfehér tagjairól. Holla! takarjátok be testét a buja szemek és ostor elől. Jobbágynővé lett ugyan, de még ma szemérmes… eddig nem volt megszeplősítve és megostorozva. Várjatok, várjatok! majd szenved és sülyed… akkor lesz nektek való. Szent ég! megőrültem! Agyam fölolvadott, s mint az égő láva fog kitörni rekeszein. Hány felé pattant koponyám?… Segítség! segítség! Engem ne végezzetek ki. Hallod-e, börtönőr, engem ne tarts sokáig ezen ürgelyukban! Szántani, kaszálni, trágyázni akarunk. Én jobbágy vagyok. Elkésem a napszámtól. Barázdát akarok ekevasammal hasítani. Vagy a helyett gyilkoljak-e más vassal?

Szőke Pista rázta bilincseit és dühöngött, de a börtönőr már rég rácsukta az ajtót, rég eltávozott.

Mécstelen éj borítá el a börtönt, annak nesztelen magányát még rémítőbbé alakítva.

*

Rákóczi első hivatalnoka, a hatalmas és gyűlölt Kassai egy szökevény jobbágygyal szemben – mint látszik – nem hivé szükségesnek a kimondott szót megtartani.

Ott hevert ő piszkos börtönben, undorral telve a lég iránt, melyet beszív, a fal iránt, melyre hátát támasztja, a nedves föld iránt, melyet lába tapod, a ronda pokrócz iránt, mely a koldusrongynál még épebb ugyan, de már förtelmesb és visszataszítóbb. -133- Ott hevert ő elvégre önmagától is iszonyodva. S mily kecsegtető alakban lebegett most szeme előtt a durva, azonban tiszta pórköntös! Ez is rövid időn szenynyel fogna beboríttatni, ezen is penészfolt törne ki; de pár napig megmentené viselőjét az undor legélesebb, legközvetetlenebb okától. Ha nem szégyelte volna, a börtönőrt most már figyelmeztetné, hogy öltöztesse őt más mezbe, habár a rabszolgáéba is. S miért nem tud meghalni? hisz! az öngyilkolásra a falbilincs horga, vagy a nyakkendő, melylyel lélekzetét elfojthatná, szintugy vezetne, mint a tőr, melyet Kassai megigért, de el nem küldött. Szőke Pista a halálnak ezer különös nemét forgatá eszében, s mindeniket áhitá, s mindeniktől visszaborzadt. Egykor, midőn magával leginkább küzdött, s midőn legnagyobb szüksége volt vagy egy kevés vigasztalásra, hogy elviselhesse az életet, vagy egy kevés csüggedésre, hogy a halált önkezével megtalálja, – egykor, midőn hasonló hévvel akart imádkozni és átkozódni s nem birván a két indulat rohama közül választani, sötéten tekintett a parányi világosságra, mely a nap keltét vagy talán leáldozását jelentve, a börtön komor üregét fölkeresé, – egykor, mondom, a falszögleten a fény élénk rezgése tünt szemébe. Rég nem látott csoda a homály tanyáján! Oh! mily felhőtlennek kellett künn az égnek lenni, hogy a pazar sugarakból e vak helynek is jutott valami osztalékul! S a nedves fal vakolatján mily porondcsilla volt elég bátor fölfogni és visszaverni a sugárt; honnan származik a fény e megtörése, e parányi, de majdnem -134- lángoló tükör, mely a rab elébe kihivón, kaczérul villog? Soká, soká nézett Szőke Pista, mígnem arczát tenyerével borítá, s ajkai szitkokkal teltek Kassai ellen.

Tőle elérhetetlen távolságban egy tőrt vett észre, melynek hüvelyén és markolatán gyémánt- és rubinkövek játszottak a börtönbe lopózó világgal. Mikor és hogy jutott oda e fegyver, gyanítani sem tudta.

A börtönőr még aznap föladá a fogolyra a jobbágyruhát; de egyszersmind nehéz vasat veretett kezére és lábaira. A falbékóhoz bilincselést megszüntette. Szőke Pista már a közönséges rabok osztályába látszott soroztatva. Eddig az országra nézve veszélyes egyénnek tarthaták fölvigyázói; most csak valami csinyen vagy gonosztetten kapott bűnösként tünt föl. A börtönőr nyersebb modorán eléggé észlelhető volt e változás. Nem is köszönt, midőn az ajtót rácsuká, s míg az öltöztetés folyt, a «kegyelmed» helyett megkisérté «tenek» szólítani; de a sötét és parancsoló tekintettől még egyszer s talán utoljára visszadöbbent. Szőke Pista most valóban csekélynek tartá az életet, s a halál színletlen ohajával ragadta meg a tőrt; de a kimulás küszöbén Klára képe visszacsábítón lépett elébe. Reszketeggé lett keze, ingadozóvá akaratja. Nem tartá ugyan többé bűnnek, eldobni magától oly életet, melynek tartalma csak két szóból áll: nyomor és megaláztatás; de gyávaságnak hivé annak egész terhét öngyilkolása által nejének gyönge, finom, törékeny alakjára vetni. A mellére szegzett tőrt szeméből egy keserű cseppel hullatá a földre, s a másik perczben bősz haraggal -135- ismét fölemelte. – Add nekem, Uram! – kiáltá öklével görcsösen szorítva a markolatot, – add a machabeusok bátorságát, hogy tudjak ölni, és szemhunyorítás nélkül töröljem le házam ellenségének, kit földre verek, arczomra feccsent vérét.

A rab ezer esélyt gondolt ki Kassai meggyilkolására; de mit használt a boszu ábrándja azon száraz tény ellenében, hogy a szökött jobbágy nejének gyalázatját és inségét még tetézni fogná, ha orgyilkos és kerékbetört gonosztevő özvegyévé válik.

Mihelyt Kassai, mint földesur, törvényes jogait igénybe veszi, vége szakad minden reménynek, akár a boszun, akár az Istenben helyzett bizodalmon épüljön az: – ezt hitte a szerencsétlen szombatos, midőn a tőrt megint kihullatá kezéből.

– De miért akarná épen az én testi munkámhoz nem szokott családomat jobbágyúl Kassai? – sugá ekkor a szenvedőnek mentőeszméül egy gonosz démon.

– Ő fösvény, – fűzé tovább a rab, – de nőm vagyonából teljes kárpótlást adhatunk neki. Miért ragaszkodnék tehát személyünkhez? A fösvénységnek ellenkezőt kellene tanácsolni. Vagy tán gyűlöl engem? Hisz, akkor látott először, midőn bilincsbe veretett. S miért említé, hogy ha bármelyik bevett vallás szolgái közé tartoznám, most nem volna joga mint szökevényt fölkeresni? Ah! és hogy dühöngött a nép a szombatosok ellen! Igen, Kassai alkudni kiván velem, s a váltság ára hitvallásom… Ne említsétek, hogy Eleazar a kegyetlen Fülöp poroszlóira hidegvérrel tekintett! Szökött jobbágy volt-e ő? -136- Fenyegette-e egyéb kín, mint a mit a bakó eszközeivel lehet a testből kicsikarni? Jelent-e meg lelkének más látvány, mint a vértanuság dicsfényében ragyogó halál képe? De én azt a fájdalmat érzem, melyet nőm és gyermekeim fognak szenvedni, s idegeim nem birhatják a terhet, melyet a szolgaság testökre, az elaljasodás lelkiismeretökre fog rakni. Térdet hajtok templomod bálványai előtt Izrael zsarnoka Fülöp, hogy szivem bálványait oltalmazhassam, Átok legyen a napon, midőn a szombatosak közé fölvétettem magamat s meggyőződésemért családom szerencséjét áruba bocsátottam!…