XI.

Kassai István köszvénye és rokkantsága miatt magas épületben nem lakhatik.

Fukarsága minél olcsóbb szállást követel.

A személyzet, mely körülveszi, csekély térben nem fér meg.

Rangjának mellőzhetetlen igényei vannak.

Mi magát illeti, még inkább szeretne egy csigahéjba, mely hátához ragad, bujhatni, mint Diogenes hordójába; de Erdély első hivatalnoka s egyik leggazdagabb földesura levén, kénytelen a fényüzés és kényelem ördögének is néhány szemernyi töményt égetni, s valamivel tekintélyesebb lakásra volt szüksége, mint apjának, a becsületes erszénykötőnek.

E czéloknak együtt véve kitelhetőleg megfelel a Miklós-kapu melletti ház, mely nem sajátja, de annyiban mégis sajátjának mondhatja, mert a községi tanács egy tagjától kamat fejében bérelte ki, s ha akarja, a kölcsönzött tőkéért minden perczben elfoglalhatná.

Az említett épület, a vár töltéséről tekintve, emeletes, s bár kicsiny, de számos ablakkal pislog alá az árkokba; míg ellenben az utczáról nézve földszintesnek látszik, lépcső nélkül vezet a felső osztályba, s az alsóba a cselédeknek töredezett kövű s vékony karfával ellátott hágcsón kell alászállani, mintha pinczébe mennének.

Meg kell vallanunk, hogy a vastag bolthajtású, -209- tág, de sötét kaszamátákban, számra elég szolgáló lélek van összezsufolva.

Kevés költségbe kerülnek. S miért ne tartaná őket, ha rangja s foglalkozásai nem engedik a vakondok elhagyottságát példányképül választani?

Az alsó sor szögletszobáját kizárólag titkárja birja, egyik könyvvívő a fejedelmi irodában, ki az egyiptomi hét sovány esztendő napjait éli most; de reménye van, hogy a kövér évek beálltáig fogai még mind ki nem hullanak, nyelve nem ragad szájpadlásához, s vékony tíz ujjával előbb-utóbb a közönségesnél nagyobb hulladékokat kaparhat el a kegyelem asztaláról. Titkári fizetése a levéltárnoki hivatalra nyujtott kilátás. Ez a honorarium, mely Kassai ő nagysága pénzládáját a maga teljes épségében hagyja, jámbor papirfogyasztónkat teljesen kielégíti. Hasonló tartásban részesül négy táblai irnok is, kik egy magtárhoz hasonló teremben laknak, szemök nem csekély erőltetésével régi okmányokat másolnak, ő nagysága olvashatatlan betűit tisztázzák le, s pihenés kedvéért a számtartói, kulcsári s házmesteri kötelességekben osztoznak, legény helyett a nagy úr bakjára ülnek fel, csinnyán kefélgetik a prémes dolmányokat, gyorsan postáskodnak a város egyik szögletétől a másikig. Álmuk a jól végzett munka után édes, s ez a fáradt emberek számára fentartott oly áldás, melyet tőlük, ha lehetne, drága pénzen vásárolnának meg a henye gazdagok, s melyet ők badar együgyüségökben, ha lehetne, készek is volnának eladni. Van még Kassainak egy pár úrfi apródja, kiket hazulról tartanak, s egy pár szegény -210- tanulója, kiknek számára alumneumot szerzett, kik úgy vétetnek, mintha a tanodában laknának, s kik nem mulasztják el név- és ünnepnapokon szép latin versekben magasztalni hatalmas pártfogójuk minden erényét s különösen bőkezűségét.

Ennyi nép elég zajossá tehetné az alsó sort, ha Kassai uram házában főtörvény nem volna a csend.

A korlátnok sovány lovai a szomszéd udvar telkén vannak elhelyezve azon becsületes gyertyamártónál, ki e szivességért előjogot nyert: a fejedelmi udvart a világítás minden anyagszereivel ellátni, a szerény mécstől kezdve a csillárok és kandeláberek büszke viaszgyertyájáig.

A korlátnok konyháján takaros tűz ég s a szakácsnő, a szolgáló, a nyársforgató czigány és Demeter, az öreg étekfogó, János pap országa boldogságának felét, a henyélést, elég bő mértékben élvezik; a másik felét, tudniillik a sült galambokat, a patakkal folyó bort, a kolbászból font kerítést ő nagysága sem kivánja, – s mi okon lehetnének ők magas rangú gazdájoknál követelőbbek?

Elemér, kit Kassai házáig kisértünk, nem az alsó sorba nyit be, s nekünk, a hova csak megy, nyomban kell követnünk.

Az előszoba belső ajtójánál két irnok áll, Cerberusként őrízve a bejáratot; mert ő nagyságának sok a dolga, s most senkit sem fogadhat.

Elemér már készült visszavonulni, midőn a titkár nagy csomag irattal hónalja alatt, pápaszemmel orrán, jobb füle mögé szúrt s még tintanedves tollal, megjelen. -211-

Élénk, vidám, mindig mosolygó emberke ez. S ha meggondoljuk, hogy rég szolgálja Kassait, áldott humorára csak azon borból üríthetnénk méltán poharat, mely silány dongájú átalagban a hajófenékre dobva, át- és visszautazik az egyenlítőn, a nélkül, hogy legkisebb törést szenvedne, noha bizvást meg is eczetesedhetett volna.

– Vidd Gabi öcsém, – sugá a titkár, – az alsó csomagot a direktor ő kegyelméhez… Alázatos szegény szolgája Elemér úrfi! hogy s mint vagyok gratiájában?… a másik köteggel pedig Gazsi öcsém tüstént lódítsa valamelyik diákot a nagytiszteletű püspök úrhoz… Elemér úrfi után már másodszor tudakolt ő nagysága… Siessenek öcséim az iratnyalábokkal!… Nem emlékszem, hogy Kassai uram ő nagysága huszonnégy óra alatt kétszer kérdezősködött volna az iránt, kire nem haragszik. Egyedül ma történt kivétel. Mert, ha principálisom vonalaiból hibátlanul tudok olvasni, neheztelés helyett csak csodálkozni látszott, hogy az ifjú úr oly régóta nem mutatá magát nála.

– Sietek jóvá tenni hibámat.

Ezzel Elemér az étterembe lépett.

– Ne vegye rossz néven az úrfi, – szólt a titkár, – ha most előbb be kell jelentenem. Rohanok, tüstént itt leszek.

Elemér Bethlen Gábor s a Rákóczi-család olajfestésű s életnagyságú képein nyugtatá szemét, azon egyedüli tárgyakon, melyek nem zsibvásárról kerültek Erdély legfőbb hivatalnokához, s melyek a többi butorok által hagyák Kassai fösvénységét hirdetni, -212- hogy magok annál többet beszélhessenek alattvalói hűségéről, mi egyébiránt épen nem volt minden kétségen kívül, minden rágalmon felül.

– Tessék belépni! – szólt a titkár az ajtó szárnyait megnyitva.

Elemér ezüst rojtú és tengerzöld bársonyú karszéket látott a háttérben, ugyanazt, melyet Csáki szökésekor Bethlen István gróf garázda zsoldosai széthasogattak s az utczára dobtak, de a melyet Bogdán, egy bosnyák kereskedő, potom árért sajátjává tevén, szépen kitatarozott, s kamatpótlékul bátorkodott alázatos bókok közt a nagy úr dísztermében elhelyezni, a hozzá tartozó lábszékkel és gyöngyszín szőnyeggel egyetemben.

E karszék mély ülésének kell tulajdonítani, hogy egy nagy és tar fejen kívül alig volt valami kivehető Kassai István parányi alakjából; de az arcz szürke tömött szemívekkel, éles, majdnem szúrós személlel, redőtakart, azonban még mindig erélyes és kifejezésdús vonalakkal, mindent magában foglalt, a mi Rákóczi hatalmas tanácsnokán jelentékenységgel birt. Összeaszott s a szánalomig gyönge termetéről csak azon egyénre ismernénk, ki az öleb ugatásától is megszeppen, s a lőfegyver hangját kiállani nem képes; míg arcza a bátor, majdnem vakmerő államférfiút tünteti szemünkbe, ki az ellene törő pártok dühét megmosolyogja, s a politikai bátorságot a rablóéval egyesítvén, oly kevéssé döbben vissza a szigorú szabályoktól, mint az aljas bűnöktől, s bár a vérontástól retteg, egész családoknak akár kapzsiságból, akár állami érdekek tekintetéből, semmivé tételét -213- oly ingerlő játéknak tartja, mint a lovag a tornát, s lovagtársának egy lándzsalökés által a nyeregből kiemelését.

Elemér pár szobán át a karosszékhez közelítvén, nagybátyja jelleme felől semmi általános szemlélődésekbe nem merült. Csak saját ügye foglalkoztatá, s meghányván a lehetőségeket, czélszerűnek hitte, hosszas kerülgetés helyett, kérésével – mint mondani szokás – az ajtóval együtt hullani a ház közepébe. Mihelyt tehát a nagybátya alig észrevehető főingással viszonozta bókját, s mihelyt mutató ujjával egy szék felé intett, mi annyit jelente, hogy Elemér leülhet s nagy úri kegy helyett rokoni szivességgel van látva; az unokaöcs határozott és nyugodt hangon mondá: – Egy rám nézve nagy fontosságú kéréssel jöttem urambátyámhoz.

Kassai fölebb húzta térdén a lábzsákot s ajkszögletével gyér bajuszát némi mozgásba hozta. Úgy látszott, meg volt lepetve, s nem kedvezőleg.

– Hm! a mennyire e szűk időben, hm! a mennyire mostoha körülményeim közt lehet (mert az ember csak addig nyujtozzék, a meddig a pokrócz ér) örömmel szolgálok öcsém. Hm! pénz kell? most drága a pénz, a gabnának semmi ára, nagy a luxus, a parasztok is kucsma helyett forintos süveget hordanak. Hm! lóra kell a pénz? adósságra? Van egy fiatal nyerges paripám, elhozatom számodra, hm! Talán csak nem csináltál sok adósságot? Eddig nem voltál szeleverdi, mint a főnemesek fiai, kik ha dénárjok nincs, jobbágytelkeket vetnek koczkára, ha vadászebök nincs, őseik díszkardján cserélnek egyet, -214- ha lovuk megsántul, czímeres levelöket adják a kupecznek zálogba, s ha egy ledér pórlyány szemökbe mosolyog, lovagi sarkantyújokon vásárolnak a szatócstól piros szalagot. Hm! te nem tartozol e csürhe, de gőgös néphez. Egyszerű, rangtalan házból származtál. A porból fölcseperedettek hiuságával sem birsz. E szemétdombon termő ostoba gombák, még rosszabbak a kétszersült úrfiaknál is. Hm! adósságod van? Reméllem nem sok és nem könnyelmű. Száz tallért talán még nélkülözhetnék. Szép összeg! Rendelkezésed alatt áll, öcsém, hm!

– Nagy hálára kötelez urambátyám kegye, de pénzem van.

– Van? hm! kevés ifju beszél így. Kedves öcsém, terjeszd elé kivánságodat.

– Szeretnék a mezei hadakhoz rögtön áttétetni; ez csak urambátyám közbenjárása mellett lehető.

Kassai arcza pergament-sárga lett, és sűrű piczi redői hemzsegtek, mint a megmozdult hangyaboly.

– Hm! szólt szárazan és epésen.

– Nem hittem, hogy kérésemmel urambátyámnak kerűséget okozhassak.

Most az összevont szemívek alól ki-kivillant Kassai égető tekintete, míg homloka gondolatokba látszék merülni, gúnyos ajkszögletei pedig szilárd állának vadállati, majdnem a marczangolás dühébe borult kifejezést szereztek.

– Ezt is Pécsinek köszönöm! – sóhajtá az öreg nagybátya harag és boszu közé vegyített bánattal. – Veled akar ellenem demonstráltatni. Az unokaöcs nem szeret nagybátyjával egy városban lakni, egy léget -215- szívni és sajnálja, hogy vele együtt kell látnia éjjel a csillagokat, reggel a kelő, este a leáldozó napot. Hm! balog nézése van a sátán leányának, kit a minap a nép dühe ellen védelmeztél. Ismét megbűvölt ámító tekintetével. Lázadásra birt a vérségi kötelékek ellen, parázna vágyakba meríté lelkedet. Hm! itt fogsz hagyni, nemde? s ez jelentse azt, nemde, hogy Kassai Istvánt elitéli maga az unokaöcs? hogy Kassai Elemér Pécsi kedvéért szégyenli családnevét, s pirul a vagyonon, melyet vén gonosztevő rokona örökségül hagyományozott? Erre tanított, úgy-e Deborah kaczér szeme, álnok sóhaja, hitegető ajka? Megint szerelmet igért, hogy megint megcsaljon.

– Esküszöm, hogy soha méltatlanabbul nem vádoltatott Deborah, soha szíve nem volt tőlem távolabb, mint most, és soha ajka őszintébben nem fejezte ki, a mit keblében hord. Mi a távozási vágyat bennem fölébreszté, nincs a boldogság reményével, nincs a szerelem álmaival kapcsolatban. S ha urambátyám tetteit kárhoztatnám is, nézeteim alapjául nem fogadnám el sem a tömeg rágalmazásait, sem a versenytársak gyanusításait, sem az ellenség gyűlöletét. Itélnék és cselekedném saját eszem szerint.

Kassai kételkedőn nógatta fejét. – Miért akarsz, – szólt metsző hangon, – épen azon jelenet után távozni Fehérvárról, melyben az utczacsoportozat Pécsi Simon ellen dühöngött, s épen azon jelenet előtt, melyben Pécsi azt készül bebizonyítani, hogy az én bujtogatásom nélkül a nép ragaszkodnék hozzá? Vagy talán semmit sem tudtál arról, hogy Gécziné temetése ellenem használtatik bizonyítékul? -216-

– Legkevesebbet sem – válaszolá Elemér. – A mi pedig – folytatta rövid szünet után, – az utczacsoportok lázítását illeti, e részben én urambátyámat vétkesnek azért sem hihetem, mert nincs okom rövidlátónak tartani.

– Köszönöm, Elemér! – szólt félgúnynyal és félbókkal Kassai. – Igen le vagyok kötelezve, Elemér! a te gyöngéd, a te kiméletes, a te engedékeny nézetedért. Hm! tehát oly bűnt nem követnék el, mely még inkább volna ostobaság. Ezt mondád, hm! Igazad van! S hová vágynál áttétetni? A fejedelemnek mezei hada szétszórva fekszik. A véghelyeken kívül Déván és Kőváron van derekasabb csapatunk. De az elégületlenek szükségessé tevék, kivált a Küküllő torkából Marosvásárhelyig, a hol csak nagy áldozat nélkül lehet, őrséget tartani. Hol óhajtanál mezei kapitányságot? Hm! legmesszebb Fehérvártól, legmesszebb tőlem, nemde?… Gyűlölöm Pécsi Simont, tört ki most megint a nagybátya. Ha miattam nem tagadta volna meg leánya kezét tőled, s ha soha ellenem semmi bűnt nem követ el, akkor is hasonló erővel gyűlölném. Ha elégetné házamat, elrablaná vagyonomat, nem növekednék gyűlöletem iránta, s ha megmentené életemet, nem apadna. Állandó és teljes leend e gyűlölet koporsóm zártáig. Te tudod, s mégis az ő részén vagy. Ne szólj Elemér, ne válaszolj, intett kezével az öreg. Hallgasd végig, a mit mondani akarok. Ha én Pécsit úgy szeretném is, a mint gyűlölöm, a fejedelem és ország érdekében óhajtanom kellene, hogy vagy életének világa aludjék ki, vagy befolyásának minden -217- eszközei, a vagyontól a becsültetésig, széttöressenek.

– Szörnyű, szörnyű – kiáltá Elemér, nem fékezhetve magát.

– Szörnyű lehet, de igaz. Kételkedel? Lám, mily bölcs a fiatal kor, midőn csak érzései után indul! Pécsi fényes elméjű, kellemes modorú és nem rossz szívű férfiú, mondod. Megengedem. De mi hasznát vettük elhiresztelt elméjének? Ő egy őrültházi vallás élén áll. S modora? Simaság, aljas hizelgés a főurak irányában; finom, de annál sértőbb gőg, a nép ellenében. Csekély sorsú szüléktől származott, hogy megvesse eredetét, s a nagyok közé tolakodik, hogy visszataszíttassék általok. Magasztalod szivét? Hm! tőlem a szivet vitatják el. S miért? Mert egy csoport háborgó elem ellenében és a kivételes körülmények nyomása alatt használni vagyok kénytelen azon fegyvereket, melyeket a hatalom számára és igen békés időkben Pécsi kovácsolt. S micsoda jelleme van neki mint államférfiunak? Midőn Bethlen Gábor első hivatalnoka volt, a némettel czimborált s félig világosságra derített hitszegésének börtön lett a díja. S bár most hűséget színlel Rákóczi ő fensége iránt, a közvádló lajstromában neve mindig a gyanúsok közt áll. Zólyomi lázadásában aligha nem vett részt és Székely Mojses együgyű fiának sem szégyenlene zászlója alá állani, ha nem tudná, hogy szemem mindig rajta függ.

– Kit ne itélne el a törvényszék és az utókor, ha ellensége volna előbb birája s aztán történetirója? – sohajtá Elemér, mély megilletődéssel. -218-

– Minő badar beszéd! – dörmögte Kassai.

– Én bölcsnek vélem. Hisz urambátyám mondá egy igen nevezetes alkalomkor.

– Én?

– Igen. Saját védelmére.

Az öreg úr ajkai fanyar mosolyra húzódtak félre. – Ellensége vagyok Pécsinek, de a szombatosok országtörvény szerint honárulók s fejök a pallosé. Azonban nem lélekzik-e még Pécsi? Nem hordja-e dölyfös nyakát ezrek fölött? nem néz-e megvetéssel reám és reád? Törvényeink nyujtottak nekem, mint ellenségnek, elég eszközt, hogy vérét onthassam. De, hm! halott-e ő? Miért, he? miért nem az? Mert a kormány engedékenysége aludni hagyta a törvényt, s ha Kassai István Pécsi számára éleszti föl, azt mondták volna, hogy gyűlöletének áldozta e férfiút. Most a közkiáltó hirdeté ki, s hirnökök hordták szét minden hatóságban az országtanács azon határozatát, mely a szombatosok ellen a régi törvény szigorú alkalmazását parancsolja, s ha Pécsi mégis babonája mellett maradna, akkor, úgy-e, meg kellene büntetnem őt, bár ellenség vagyok, szintúgy, mintha barátja volnék? Úgy-e, van eset, midőn a gyűlöletnek és szeretetnek egy úton kell járni, s midőn te is azon halált mondanád ki Pécsire, melyet én.

– Pécsi nem fog a szombatosokkal czimborálni – jegyzé meg Elemér.

– De fog – erősítette Kassai.

– Jó nemtője megőrzi őt e vakmerőségtől.

– Rossz szenvedélyei belesodorják. -219-

– Lehetetlen.

– S ha megtörténnék, – folytatá Kassai – akkor hinni fogod-e, hogy csak gyűlölet vezeti tettemet? Ha te, mint egy század kapitánya, kénytelen volnál őt, kötelességednek engedve, fogolylyá tenni, akkor nem hozod-e többé kétségbe, hogy nekem is kötelességem mindazt teljesíteni ellene, a mit hivatali állásom parancsol?

Elemér gerinczén hideg nyargalt át.

– Nem, nem, – szólt, – Pécsit rajongása a nyilt lázadásig soha sem fogja vinni.

– Egyikünk sem jós, Elemér! Ejtsük el e kérdést. Sűrű kárpit fedi a jövendőt. Homályán sem az én vén, sem a te ifjú szemed nem tör át… A harangok zúgnak. Minő zaj az utczán! Hej! gördítsétek székemet az ablak elébe. Géczinét temetik. Talán én is láthatok valamit a nagy komédiából. Maradj nálam, Elemér, míg lezúg e vihar. Hátha mennykő csap tar fejemre, he! he!… Hol vannak a diákok, hol a táblai jegyzők, hol cselédeim? Csődítse kend őket össze, titkár uram! Arról értesültem, hm! hogy Pécsi Simon, a szombatos, pénzt fog a nép közé szóratni. Nem minden nap akad ilyen bolond. Használni kell az alkalmat. Menjenek ki embereim. Erős fiak, sokat gyűjthetnek össze a pénzből, ellökhetik a kapzsikat. Nosza! vegyétek hasznát a szombatos őrültségének. Rajta! Fiam, Elemér, korodhoz és a hivalkodó pajtásokhoz képest takarékos voltál. Mint mondod, van is pénzed; de a vér nem válik vízzé, s nagybátyád, kitől te eddig egy fillér segélyt sem kértél, tudja becsülni az atyafiság -220- kötelékeit. Szegény legény vagyok, s minden denárt verítékkel szereztem, módom és kedvem sem volt a zavarosban halászni, mint Pécsinek! azonban a mostoha termés mellett is talán lesz, min tengjek napról-napra. Emlékeztetlek tehát, hogy épen most igértem neked háromszáz tallért, hm! szép összeg.

– Csak százat, urambátyám! – közbeszólt Elemér, – s én forró köszönetem mellett bátor voltam megjegyezni, hogy saját vagyonomból is hordozhatom az új helyzettel járó kiadásokat.

– Semmi köszönet, Elemér. Úgy emlékszem, kerek számmal ötszázat igértem. Még ma meg fogod kapni. Hm! de nem mondám-e azt is, hogy egy derék paripa is készen áll számodra, skófiummal áttört vörös takaróval? Mondtam, hm! valósággal mondtam. Öcsém! négy hét alatt kapitány leszesz a mezei hadaknál, s ha nem is szeretsz Gyulafehérvárott lakni, remélem, közel kaphatok helyet számodra. Semmi köszönet, Elemér, a vér vízzé nem válik. Fukarnak mondanak, mert tudom, hogy egyszerű polgára vagyok a hazának, s a mesterember fia nem pöffeszkedik, mintha bársonyban született volna, s már bölcsőjében a nagymogultól kapott volna névnapi ajándékot. Bár tudná ezt Pécsi is. Ő szintén csak mesterember gyermeke, de carrarai márványból szeretné sertésólait építtetni, mintha fölfedezte volna a bölcsek kövét, az aranycsinálás titkát. Leánya számára a Báthoryakból is csekélylené a vőlegényt. Hm! a gőgös paraszt! Feledd, Elemér, Deboráht! ne gondolj rá! E hajadont a természet bűbájjal ajándékozta meg, dölyffel és érzéketlen szívvel; -221- apja vére és példája, hódítani tud, boldogítani nem… Mily éktelen zajt üt a nép! Ma minden naplopó részeg lesz! A nép közül kicsoda köszöni Pécsinek műveltségét vagy szerencséjét? Úri szülék apródjait hizlalja, a koldus gyermekétől undorodik. Hm! a pórruhában Apollót is faragatlan suhancznak nézné, de a nyomorék gróf úrfit gyors futónak, a ragyás herczeget Adonisnak, s egy szúette trón örökösét cziterázó szent Dávidnak képzelné. Pécsi hiú, gőgös, dölyfös, erőszakos, rabló, vallástalan, tébolyodott… pazarló. Hm! ordít a nép! Marakodik a harazsolt pénzen,… mindig közelebb, mindig ferdébb a zaj. He, he! embereim nem utolsók lesznek a kapkodásban, még tolakodásaikkal elvadítják Pécsi uram lovait, még szerencsétlenség történhetik, hm!

Kassai szeme kárörömmel villogott, ujjai összehuzódtak, mintha pénzt akarna kaparni, vagy körmét ellensége arczába vésni.

– A czudar megtagadta tőled Deborah kezét! Elemér, négy hét alatt kapitány fogsz lenni. A gondviselés útjai csodálatosak! Ki mondhatná meg előre, mivé szánt téged a végzet… Elemér, a katona engedelmeskedik, nem okoskodik… Ha az ötszáz tallér elfogy, jusson eszedbe, hogy néhány vén, de körülnyiratlan arany van vasasládámban.

Kassai nagy erőlködés közt mozdult meg karszékében, s míg száraz ujjaival reszketve mutatott a vasrúddal és lakatokkal elzárt láda felé, mely a szomszéd szobából kacsintott ki, kettős lárma csapta meg füleit, s izgatott idegekkel, réz-sárga arczczal, foga -222- közé vont al-ajakkal, és reszketeg vonalain démoni kifejezéssel fészkelődék ismét az ablakhoz.

Most a karika-üvegekig nyomá orrát, szemei üregeikből elődüledni látszottak, de már csak egy fényes hintó hátát veheté ki.

A Pécsi hintója volt.