IV.

Néhány percz mulva ismét török társasággal telt meg a börtön.

Egyik szerb nyelven mondá, hogy a királyné holnap korán fogja Budát odahagyni.

A másik kérdé: hogy a budai főbasa a palotába fog-e költözni?

– Rusztán basa ellenzi, – lőn rá a válasz.

– Nagyságos uraim, – szólt most Barnabás diák, nem mondhatnák-e meg, hogy mikor fognak minket árverezni?

– Hitvány gyaur! hogyan merészelsz beszélgetésünkbe vágni – szitkozódott az egyik.

A másik pedig nyájasan mondá: – A portyázókat a hatalmas padisah visszaparancsolta a táborba, s mihelyt azok rabjaikkal megérkeznek, elkezdődik a dobraverés. Örvendek egyébiránt, hogy anyanyelvemet tudó emberre akadtam. Én kaminiczi lakos voltam, s most agává emeltek. S tudsz-e barátom, magyarul?

– Származásomra nézve úgy hiszem magyar vagyok – említé Barnabás.

– S foglalatosságod?

– Diákias. Egy kolostorban czifra betűket rajzoltam, s most, mint látja nagyságod, vértem és sisakom van.

– Barátom! a te díjad legalább kétszáz tallérral emelkedett.

– Köszönöm szépen a megtiszteltetést – mondá durczásan Barnabás.

– Ez Szolimán főbasa cselédségében használható volna – említé törökül a nyájas aga.

A gorombább aga pedig felelé: – Ha talpára ötvent üttetnének, bizonyosan lemondana gyaur hitéről, s akkor besoroztathatnám «dúló és perzselő» csapatom közé.

E megjegyzést Elemér érté.

Csakhamar a törökök ujságvágya ki volt elégítve, s miután egy aggastyán Elemér megvásárlása iránt hajlamot mutatott, s egyedül azt sajnálta, hogy kevés lévén a foglyok száma, alkalmasint drágán kelnek el, rendre a látogatók eltávoztak. De közülök egy fiatal egyén, ki a csauzok közé látszott tartozni, az ajtónál ürügyet talált a visszatérésre, s Elemérnek kezébe nagy ügyességgel csempészve valamit, pár közönyös szó után gyorsan csatlakozott a többi törökökhöz.

Barnabás épen közleni akarta vele folytatott társalgás tartalmát, midőn látja, hogy Elemér levelet tör fel.

– Tán Werbőczi küldi?

– Ő, – szólt Elemér örömtől sugárzó arczczal tekintve az aláírásra.

Barnabás nagy lélekzetet vett, hasonlón ahhoz, ki a víz mélyéből merül föl, és szorult tüdőjét teli akarja tölteni az éltető elemmel.

– Már kiszabadulunk. Csak bár ne drágítottam volna meg magamat kétszáz tallérral! De te, Elemér, nyugtalan vagy?

Elemér olvasott és nem felelt.

– Talán rossz hírt vettél?

– Nem – mondá Elemér bizonyos ingerültséggel.

– Arczod sötétedik.

Elemér hallgat.

– Alkalmasint az öregnek nincs pénze.

Elemér alig nógatta fejét, s e kétséges főmozgás épen semmiről sem világosította fel Barnabást.

– Lélekzeted gyors, arczod kipirult – jegyzé meg Barnabás sápadozva.

Elemér szépen összefogta a levelet és zsebébe dugta, s midőn rövid tétova után szemét Barnabásra veté, megütközéssel látta ennek vonásain a gyanu és neheztelés árnyait.

Werbőczi rövid levele ez volt:

«Kedves öcsém! A mennyire utána járhattam, gondatlanul viseléd magadat a Hétvezérben. Ezért ugyan a városnak téged letartóztatni, s a janicsároknak rabbá tenni joguk nem volt; de a visszakövetelés útja hosszas, az idő pedig rövid. Váltságod iránt tehát alkuba ereszkedtem a janicsár agával. Előbb ő kétezer tallért kért, a mi a mai világban temérdek pénz, de utóbb négyezerre emelte követelését, állítván, hogy nyelvöket úgy beszéled, mintha született török volnál. Egy várparancsnok díja sem lehet nagyobb, mondám én; de arra ő azt válaszolta, hogy most rendkívül keresettek épen azon tulajdonok, melyekkel történetesen te birsz. Mert vannak ugyan magyar renegátjaik, de azok vagy már nagy urak, vagy műveletlenek, kiket az új török hódoltságban nem lehet használni. Megdöbbentem e veszélyes czélzat miatt, s a négyezer tallért kölcsön kért pénzzel is kiegészítvén elküldém hozzá; ő azonban visszautasított azon válaszszal, hogy már négy annyi összegért sem engedhet át, mert a budai főbasa rád tevé kezét. Erre én a szultán ő felsége vejének, Rusztán basának írtam, kijelentvén, hogy ha szabadon nem bocsátják védenczemet, kit Dzsemil agától nagy áron váltottam meg, kit a janicsárok elraboltak, s kiért én négyezer tallért a hadi kincstár számára ajándékul ezennel az ő kezébe teszek le; ha, mondám, e védenczemet tüstént szabadon nem bocsátják, azt a budai basa ellenem intézett megtámadásának fognám tekinteni, s a szultán előtt leborulva, a hivatalt, melyet elvállaltam, ő felsége kegyelmes lábainál hagynám, és holnap elköltözném azon helyről, hol megaláztatásnál és üldöztetésnél egyéb jutalomra kilátásom úgy sem lehetne. Rusztán ő magassága kegyelmesen válaszolá, hogy még ma vissza foglak kapni. Midőn ezt az örömhírt veled tudatom, kérlek, szabadságod megnyerésével még ma haladék és késedelem nélkül jőjj vissza. S nemcsak azért, mert kimaradásod esetében holnap reggel a szultánhoz kellene mennem, mi rám nézve a legkedvetlenebb találkozás volna; de azért is, mert minden pillanatban szükségem van rád. Itt nálunk török gazdálkodás foly. A rakonczátlanság úgy viseli magát, mintha a rend volna, a zsarnokkény uralkodni akar a hódítás ürügye alatt. Mindenki el látszik feledni, mikép Szolimán császár diplomával biztosítá Izabella királynét, hogy Budát csak hadi czélokért tartja ideiglenesen elfoglalva és a teljes kort ért Zsigmond királynak tüstént vissza fogja szolgáltatni. Ha basánk eljárását szemügyre veszem, majdnem azt kell hinnem, hogy a szultán nem is akar Bécs ellen indulni, hanem hadviseletének tárgya és végpontja Buda volt, az ő tulajdon szövetségesének székvárosa. Ily hitetlenségre csábítják tanácsosai ezt a hatalmas, mély belátású és mostanig a becsületszóra sokat tartó uralkodót. Nem kétlem, Szolimán basa e bűnös politika egyik fő képviselője. Rövidlátó és gyűlöletes törekvései felől kész vagyok szemébe is megmondani véleményemet. Nekem ily viszonyok közt nemcsak a magyar törvényeket kell e szerencsétlen tartományban oltalmazni és föntartani, hanem kötelességem hazám és a szultán érdekében is a budai basa túlterjeszkedéseit gátolni, s ellenőrizni őt, ki bár magyar földön született, pusztulásunkat inkább óhajtja, mint azon törökök, kiket semmi kapocs nem köt hozzánk. Okvetetlenül szükségem van tehát rád, kit nyelvismereted alkalmassá tesz mind arra, hogy ellenségünk szándékairól pontosabban értesülhess, mind pedig arra, hogy Rusztán basával a szultán színe elébe juttatandó előterjesztéseimet lefordíthasd. Eddig volt Stambulban hű tolmácsunk, kiben bízhatnánk, de most nélküled kihez forduljak? Hogy bízzam titkaimat akár Ferdinánd, akár Izabella királyné ügynökeire? Én csak a magyar törvénykezés fentartásáért vagyok itt; de néhány nap óta meggyőződtem, hogy a magyar törvénynyel együtt okvetetlenül meg fogok bukni, mihelyt a budai főbasa politikai befolyását ellensúlyozni nem tudom, s mihelyt ő elhiszi, hogy képtelen vagyok a szultántól az ő nyaka számára egy selyem zsinór küldését kieszközölni. Láthatod, mennyire fontos az állomásod, de jutalmad s lekötelezettségem irántad azzal megfelelő leend. Minden percz drága. S ha a katonát a golyókra kitett pont tüzeli, a helyett, hogy gyáva szökésre birná: szintúgy vannak a polgári bátorságnak is kötelezettségei, melyek alól menekülni csak az hiszi lehetségesnek, ki keveset tart vagy saját becsületéről, vagy a hazaszeretetről. A mely perczben tehát kinyitják börtönöd ajtaját, rögtön jőjj hozzám. Még a szultán ittléte alatt akarok állapotaink felől előterjesztést benyújtani.

János diák uram mondá, hogy veled együtt fogatott el egy vértes, ki szolgámnak és foglalatosságára nézve diáknak állítja magát. Úgy hallom, bárdolatlan és verekedő egyén, s leginkább indulatossága miatt kevert téged is bajba. Nekem öklözőre, sőt katonára sincs szükségem; de ismerem az igaz keresztyén kötelességét, s csak az is, hogy veled együtt jött Erdélyből, s hogy bár ismeretlenül bennem bizott, elég ok szabadságának kieszközlésére. Mihelyt tehát egy kevés pénzt megzsugorgathatok, tüstént kiváltom őt. Díja, tulajdonaiból itélve, úgy sem lehet tetemes.

Rokonaimtól, az erdélyi Deákoktól épen most vettem levelet, melyben panaszolják elszökésedet, s kérnek, járjak utána, hogy hol vagy, s mihelyt kézre kerültél, küldjelek vissza. Nélküled, mint írják, rosszul telik idejök, s leányok Dora is naponként veszti kedvét a lantpengetéstől, melyben oktatásod mellett szépen előhaladott.

Válaszoltam már, ne számítsanak rád, mert benned jobb kezemet veszteném el, s mert neked itt nagy kötelességed és hivatásod van. Zárjel közt említék katonájokat, kit a sarmasági táborba küldtek, de még nem került vissza. Hosszasan leírják lovát; de róla magáról más ismertetőjelt nem hoznak föl, mint azt, hogy durva nagy termettel bír, indulatos és czifrán rajzolja a betűket. Kérnek, ha ráakadok, tartsam magamnál, a míg terhemre nem lesz: akkor ám küldjem vissza, de útra adjak neki annyi jó tanácsot, hogy ha sokat el is ejt belőle, maradjon még valami otthonra is. Szerencsétlen helyzetemben valódi örömemre szolgált e becsületes rokonaimnak eredeti észjárással és tintafolttal teljes levelök, s ha valahogy katonájok a János diák által említett személylyel ugyanaz, akkor e tény új ösztönül szolgál e váltságdíj előteremtésére.

Levelemet semmisítsd meg, és siess őszinte pártfogódhoz, a pártfogásodra szintén számító s elhagyatott, száműzött Werbőczi Istvánhoz.»

– Nos! már gondolkoztál-e eleget arról, hogy mit és hogy közölj titkodból? – kérdé Barnabás diák, gúnyos mosolyra vonva el ajkait.

Elemér belátta, hogy az annyi fáradsággal szerzett bizodalmat koczkáztatja, ha nem nyilatkozik.

– Werbőczi, – szólt, – szabadságunkat okvetlenül kieszközli, de pénzviszonyai miatt egy nappal később teheti rád, mint rám nézve.

– S mit fogsz neki válaszolni?

– Helyemben mit válaszolnál te? – kérdé Elemér.

– Említném törhetlen fogadásomat, s kinyilatkoztatnám, hogy azt a huszonnégy órát fogolytársammal akarom tölteni.

– De ha ő téged halasztást nem tűrhető okokból kivánna rögtön magához?

– Szavam szent, mondanám neki.

Elemér érzé, mily fonák helyzetbe jutott.

– De mit írnál, tudakolá, ha meggyőződnél, hogy a rövid halasztás is egyfelől a hazára hozhat veszélyt: másfelől pedig Werbőczit annyira elkedvteleníthetné, hogy tán felhagyna magával a kiváltással is?

– Tudatnám vele társam szerencsétlen természetét, mely az emberek iránti hitét akkor vesztette el, midőn a beszédet érteni kezdé, s midőn gyermek képzelődése az iszonyú történetek hallása által a világot ördögökkel népesíté be. Tudatnám vele, hogy e boldogtalan egyénnek férfi korában sem volt oka az emberekről más véleményt alkotni, és hogy csak egyetlen egy igéret szentsége ébresztené föl lelkében az első kételyt világutálatának jogtalansága iránt. Ezt értetném meg Werbőczivel, s ha ily tekintetek nem hatnának rá, tudatnám vele, hogy török rab fogok maradni.

– De gondold meg, hogy engem Szolimán budai basa erővel magánál akar tartani, mert a török nyelvben jártasságomat Werbőczi és hazám ellen kívánná fordítani. Aztán vedd a magad sorsát is szívedre. Én nem értettem meg veled az aga beszédét, de azt állíthatom, hogy a budai basa cselédjei közé akar sorozni, s társa a talpadat ajánlá veretni mindaddig, míg a mohamedán hitre át nem térsz. És akkor ha vallásodat megtagadtad, a rablók és gyujtogatók csapatjába szándékoznak igtatni, hogy a sírokat kikaparó és emberhúst evő hienánál iszonyúabb állattá lealjasítsanak. Ha én rögtön nem távozom, időt nyer Szolimán basa Rusztán basának tervét megsemmisíteni, és én veszve vagyok, s bukásom téged menthetlenül semmivé tesz.

Barnabás meghökkent, s látszott arczán egy árnya a tétovázásnak; de csakhamar oly küzdő érzések kinyomatai válták azt föl, melyek igen bonyolultak s ellentétesek voltak arra, hogy Elemérre határozott benyomást tehessenek.

– Jól van, – szólt végtére, szemeit fürkészőn vetve Elemérre. – Elhiszem a veszélyeket, melyekkel fenyegetsz, de tudnom kell a kilátások alaposságát is, melyekkel biztatsz. Lehet, sőt tán természetes, hogy Werbőczi mellékesnek tartja azt, a mi velem fog történni, csak téged birhasson. Lehet, hogy te jó szándékokkal indulsz el innen, de miután véduradnak, mint mondod, most nincs pénze, vársz, megint vársz, s azalatt halad az idő, s midőn már a török fölkerekedett és magával visz, e kedvetlen történetért még tán azzal is megvigasztalod magad, hogy fontos helyzeted jövedelmező és befolyásos lévén, a rangkülönbséget elenyészteti, s egy ünnepélyes napon, például a menyegzőén, alkalmat nyújthat neked keresztyénné, nagylelkűvé lenni, s több kiváltott foglyok közt engem is hazahozatni.

– Mikor fogsz már gyanúiddal megszűnni?

– Tehetem rögtön. Add át Werbőczi levelét.

Elemér érzé, hogy Barnabásnak igaza van, de hogyan közölhessen vele oly iratot, mely épen a most említett gyanút erősíthetné meg, mind Werbőczire, mind saját helyzetére nézve?

– Eladom Pesten lovamat, a te lovadat, s fegyvereimet, s csak akkor megyek Werbőczihez, és első kérésem lesz: pótolja ki a hiányzó összeget, s tüstént szabadítson ki; mert különben nekem is a rabságba vissza kell térni.

– Visszatérésed nem vigasztal, miután a török sem nyitja ki számodra a börtönt csak azért, mert ott akarsz ülni.

Elemér érezé, hogy nevetséges igéretet tett.

– Add ide Werbőczi levelét, s azzal megnyugtattál.

– Nem adhatom.

– S miért? – tudakolá Barnabás éles, a kitöréshez határos hangon.

– Mert a levél titkos, s közlése tiltva van.

– És te esküdet szeged meg, hogy egy kikötést, mely iránt nem kötelezted magadat, teljesíthess? Engem a legiszonyúbb lelki kínok közé taszítsz, csak azért, mert becsületesebb akarsz lenni egy nagy úr, mint a szegény és elhagyott Barnabás iránt. Ime a ti erényetek! Az álnokság, hazugság és képmutatás valóban igen hasonlít azon fogásokhoz, melyekkel ti mint fényes tulajdonokkal büszkélkedtek. S ha már egyszer kétkednem kell szavadban, ugyan hol álljak meg, és melyik fokon alul ne szálljak? Csak azt ne higyem-e, hogy Werbőczi ki akar váltani, vagy tán azt is ámításnak gondoljam, hogy téged Deák uram elhajtott a házából, mint engem, s bújdosol, mint én szétzúzott szívvel és Dorát… ej! de minek szóljunk erről. Add ide a levelet.

Elemér sápadt lőn s érzé a határozó perczet, s fájdalom! érzé, helyzete fonákságán kívül, Barnabásnak, e hóbortos embernek felsőségét is.

Gépileg nyult zsebébe, kivonta a levelet és – egy gyors eltökéléssel szétszaggatá.

Barnabás nehéz testével rája akart rohanni, hogy földhöz döntse; de – villámgyorsan megváltoztatva szándékát, a levél darabjai után kapott, s az első papirszeletkéről fönhangon e szavakat olvasá ki: Úgy hallom, bárdolatlan és verekedő egyén. Lám! lám! ez én vagyok, szólt, s aztán megfordítá a szeletkét, s ott történetesen épen a következő csonka mondatra akadt: Nélküled, mint írják, rosszul telik idejök, s leányok is Dora naponként…

Lám! lám! Deákék rosszul töltik idejöket, az én Elemérem nélkül, s Dora naponként… fogy, eped, sír, mit tudom én?… Eredj, igazmondó barátom, vigasztald őt, siess, míg más nem akad, kinek még mézesebb szavai és könnyebb lelkiismerete lesz.

– Esküszöm, hogy Budán fogok maradni.

– Hozasd hát oda Dorát, s lakodalmán majd én is jelen leszek.

– Esküszöm, még ma kiváltalak.

– Ha! ha! ha! nevetett Barnabás s úgy, hogy egész megrázkódott és szeméből kicsordultak a könnyek.

Elemér elmondott, a mit lehetett a levélből, s igéreteit új meg új fogadkozásokkal erősíté; de Barnabás egy falóczára ült, s oly mozdulatlanul, oly mereven, oly élettelenül, mintha szobrát faragták volna kőből oda. Az ékesen szólás, az indokok érve, a rajzolt kilátások, a biztatás, az igéret, az eskü, mind hasztalanok voltak a jegedt vonásokra csak egy mozzanatot is idézni, s végre Elemér még arról sem lehetett meggyőződve: hallja-e Barnabás az ő szavait, vagy pedig azon magánkívüli állapotba sülyedt, melyben az érzékfölötti világgal lép viszonyba, s a sátán hatalmába esik értelme és érzése.

Ő, ki Barnabás léleklátásait eddig csak a féktelen képzelődés játékának tartá, most szorongani kezdett, mintha a rossz szellemek közelségét sejtené, s mintha láthatatlan alakok alkuján volna jelen, kik martalékjokkal a szövetséget kötik meg ellene.

Oh! az a néhány percz, melyeket így töltött, iszonyú volt!

– Még egyszer találkozunk! – mondá a lócza kőbálványa, Barnabás, halk, elmosódott hangon.

– S kikkel? a lelkekkel-e vagy velem? s miért egyszer? miért csak egyszer? e kérdésen töprenkedett az izgatott Elemér, midőn a zárt ajtó megnyilt, s a betódult szabad léggel együtt az a török, ki a Werbőczi levelét becsempészte volt, és az őr bejövének.

Az első szabadságát hozta, s a másiknak pedig ő mondá törökül, hogy gondja legyen a benn maradt rabra, kiért még ma vagy legfölebb holnap reggel a díj ki fog fizettetni.

Elemér nagy zavarában állhatatosan hivé, hogy Barnabás, ha csakugyan öntudattal bír, kétségkívül értette a török őrhez intézett figyelmeztetést, s így távozó barátjától ismét azon biztosítást nyerte, melyet ennek a kitört és sértő viszongás után a becsülettel megegyezőleg már csak közvetve lehetett adnia.

– Még egyszer találkozunk! harsogott ki a börtönből, mint a végítélet trombitahangja.

A táborzaj, a visszanyert szabadság kéjérzete, s a gyors gyaloglás hamar helyreállíták Elemér hangulatának súlyegyenét.

Eszébe jutott, hogy igérete szerint előbb Pestre kell mennie, s hamar talált átvivő naszádra.

Fölkeresé a városbírót lovai végett, ki igen élelmes lócsiszár is volt. Jutányos áron vette meg tehát Elemér és Barnabás diák lovát, s barátsága jeléül a baromorvos követeléseit a város pénztárára utasíttatá.

Azon tudat, hogy Barnabás díjából egyharmad már keze közt van, csillapítá Elemér nyugtalanságát.

Szándéka volt kardját s puskáját még estig a városi hatóságtól visszaszerezni, s a legelső fegyverkovácsnak eladni.

Tehát a fizetendő pénz felét naplemente előtt kezében képzelé. Csak azt átallá, hogy a többit védurának kell előteremteni, s csak attól rettegett, miként ez rögtön tán nem történhetnék meg, és Barnabásnak órái, sőt egész napjai maradhatnak a gyűlöletre, kétkedésre.

A komp, mely Buda és Pest közt rendes közlekedést tartott fön, épen indulóban volt, s Werbőczi, ki csaknem atyai szeretettel fogadta Elemért, annyira örvendett megérkezésén, hogy saját szükségeiről feledkezve, utosó aranyát is föláldozta Barnabás kiszabadítására, s korán reggel megbízott embere már alkudozás végett a török táborba indult.

Azonban, midőn Elemér becsületét koczkán kívül állónak hitte, akkor támadának új és nagy aggodalmai. Érezé, hogy barát helyett ellenség fog vele egy fedél alatt lakni, s hogy a Deákék felől nyert tudósítás és Barnabás fölébredt gyanúja után, kötelességében áll nyiltan bevallani, mikép ő jóltevője várából nem más, mint Dorka ösztönzésére távozott el. És e vallomás nem nyújtana-e szerencsétlen vetélytársa bősz féltékenységének táplálására sok, igen sok anyagot. Elemér érzé, hogy az Erdélyből vett hír Dora iránti szerelmét új lángolásra szította, s hogy azon fontos állomás, melyre őt a viszonyok által teremtett szükség emelte, még lehetővé teheti a szeretett lány kezének elnyerhetését. E remény nem foglal-e magában Barnabással igen veszélyes összeütközéseket? S hogy lakjék ő egy fedél alatt azzal, ki valószinűleg halálos ellenségévé fog válni, s ki, mint Werbőczi szolgája alant áll, s az emelkedésre semmi kilátással nem bírhat; míg ellenben ő a török nyelv tudása és a török viszonyok ismerete által mind ama magasabb politikai titkoknak egyedüli avatottja leend, melyektől egy szerencsétlen tartomány állapotjának jobbra fordulása vagy végsülyedése függ?

– Arra kell törekednem, gondolá magában, hogy Barnabást kedvező feltételek közt idegen házba helyezzem el, s ha lehet, Budától távol. De sikerülhet-e, s nincs-e ő a sorstól mintegy a galléromhoz varrva?

E gondolat cseppenként ejté az ürmöt Elemér örömpoharába.

És midőn hivatalának fontosságát belátta, nem kerülheté el figyelmét annak veszélyessége is.

A budai basa az ő személye fölötti vitában szenvedett megaláztatást.

S ha ő nincs Werbőczinél, akkor ez képtelen a közvetlen és árulók által meg nem zavart összeköttetést Stambullal és a hatalmas padisah vejével föntartani. S nem következik-e ebből, hogy Szolimán főbasának érdekében áll ily közeg megsemmisítésével oltalmazni magát egy igen alkalmatlan és veszélyessé válható ellenőrködéstől?

Elemér világos és a viszonyokat mélyen átható elmével birván, nem kétkedett, hogy a hadviseletekben nehéz volna oly álláspontra mutatni, mely az előőrset bizonyosabb lövésre tehesse ki, mint a hogy ő van a bukásra, sőt életveszélyre kijelölve azon befolyásos szerep miatt, melylyel Werbőczitől, a békés indulatú vén embertől, megtiszteltetett.

– S az én véduram kétségkívül mindezt nem is sejti, gondolá Elemér, ki éles figyelő tehetséggel birván, hamar fölfogta a híres államférfiú és jogtudós jellemét.

– Az én véduram török fordításaimat írói műnél egyébnek aligha fogja tekinteni, s legfelebb sajnálja, hogy stilistikai ügyességemet nem bírálhatja meg. És nem kétlem, csodálkozni fog, ha kedvelt fordítója egy szép napon búcsú nélkül utazott el a héttoronyba, vagy tán egyenesen az Orcusba. Úgy látom, nem volt bolondság tőlem, hogy a Hét vezérben saját sírkövemre adakoztam; csak bár az a kópé lantos a kegyes czélra gyűjtött ajándékot ne fordítaná más czélra. Egyébiránt kár az ördögöt falra festeni, s midőn a szép Dorára gondolhatok, az élet rövidségéről elmélkedni.

Reggeli munkáját végezve, víg kedvvel, derülten lépett az utczára, hogy a halott városban, a romok és gyász közt, az ő mosolygó tekintete képviselje a reményt; de alig ért a vizikapuhoz, midőn Werbőczi küldöttjével találkozott, ki Barnabás kiváltását vállalta el.

– Nos! nem történt semmi akadály? – kérdé.

– A szultán minden basáival együtt jön a várba.

– De hát Barnabás diák hol van?

– Azt csak az Isten tudja. Fogháza üres, s díját visszahoztam.

– Az Istenért, hát miért nem tudakozódott felőle? – kiáltá Elemér színéből kikelve.

– Tudakozódtam én, uram, de azt mondák, kotródjam, mert különben talpamra verik a kiváncsiságot.

– Adja ide azt a pénzt, – szólt Elemér, nem gondolva semmi akadálylyal, semmi veszélylyel.

A küldött átadá a díjt, s fejét csóválva nézett a török táborba siető ifjú után.

Midőn az előőrsökhöz ért, föltartóztatták, s hasztalan hivatkozott Werbőczire s emlegetett fontos küldetést; mert lelövéssel fenyegették, ha tüstént vissza nem fordul.

A dob pörgött, a réztányérok csattogtak; de Elemér az iszonyú zaj közt hallani vélte e végzetes szavakat: Még egyszer találkozunk!

A török császár roppant pompával érkezett Budavárába.

Werbőczi szerencsétlen helyzeténél fogva az első tisztelgők közé tartozik; de a nagyúr helyett csak Rusztán basa fogadja.

A hatalmas padisahnak sok dolga és kevés ideje volt; mert a hódítások történetében nevezetes ünnepet ült meg.

Kihirdetteté, hogy Buda a török birodalom egyik különösb kegyelemben részesített városa, melynek többé Magyarországhoz semmi köze. Levéteté a toronyról a harangot, s a Boldogságos Szűz német egyházáról a keresztet is. S miután onnan kidobatta az oltárt, az oltárképeket, a szent edényeket, papi öltözékeket, a falakba helyezett síremlékeket, a faragványos régi padokat és a szószéket: leküldé janicsárait a kriptába, hogy rabolják ki a koporsókat és szórják szét a hamvakat. A czinterem sírkövei hasonló eljárásban részesültek.

A nép elrejtezett. Senki sem mert még az ablak felé is közelíteni. S mindamellett a gyász, a megaláztatás, s az Istengúnyolás minden részletei szétterjedtek a városon.

Werbőczi a kétségbeeséssel küzdött, és Elemérnek, ki szintén levert volt, kelle vigasztalni. S mit mondhasson bátorításul neki, ha az élet rövidségére és a megváltó halálra nem emlékezteti? Végre talált egy reményre, mely az öreg embert tán fölemelheti.

– Nagyságos uram! – szólt rábeszélő hangon, – még eddig nincs minden elvesztve. A szélbe szórt hamvakat nem lehet ugyan többé összegyűjteni, s a főegyház mecsetté, Buda török várossá vált. De még nem tudjuk, hogy a templom a keresztyénségnek és a székhely a nemzetnek nem adatik-e vissza? A szultán intézkedéseire még nincs rá nyomva a változhatlanság bélyege.

Werbőczi konnyadt fejét egy kevéssé fölebb emelvén, bágyadt hangon kérdé: – S minő bélyeg ez?

– Ha a jelvényeitől és ékességeitől megfosztott keresztyén főegyház kellő közepébe lépcsőzetes trónt emelnek, s arra maga a szultán ül le és saját vezetése alatt hajtja végre a beszentelést; akkor a templomot és a várost a Korán megsértése nélkül soha kezéből ki nem bocsáthatja, s tartozik azt a próféta zászlójának lobogtatásával és utolsó vércseppig védeni.

– Úgy meg vagyok nyugtatva. A szultán soha sem aljasulhat közönséges hitszegővé. Hisz alig egy hete, hogy saját kéziratával és pecsétjével ellátott oklevél által biztosította Izabellát Buda visszaszolgáltatásáról, Zsigmond teljeskorúsága napján.

Elemér föltétlen hitelt még a szentesített okleveleknek sem adott ugyan; de gyöngédtelenség lett volna a régi iskola államférfiának nézetét kétségbe vonni.

Azonban Werbőczi néhány percz mulva pálczáját kezébe vette, s mondá: – Szükségem van szabad légre. Hídd össze kíséretemet és kövessetek sétámon.

– Talán befogatok.

– Nem, öcsém! gyalog akarok menni, s te baloldalom mellett maradj kivont karddal, s miután az őrség tudja, hogy a keresztyének közül csak az én udvaromnak van joga fegyverhordozásra, semmi alkalmatlanságnak nem leszek kitéve.

Úgy is történt.

Werbőczi szabadon járt, kelt, s egyszerre a Mária-templom ajtója előtt vannak.

A bejárat természetesen el volt foglalva, de a janicsárok, kiket épen pár órával előbb intett a szultán szelídségre és fegyelemre, addig férkeztek, míg vékony rés nyilt a templom hajójába.

Werbőczi félénk kiváncsisággal tekintett be, s arcza vászonfehérré vált.

– A világgyőző padisah a mecsetben van-e? – kérdé Elemér suttogva egy janicsár tiszttől.

– A trónon ül! – válaszolá ez.

Werbőczi megfordult, s térdei reszkettek. – Elfáradtam, mondá fojtott hangon. Menjünk Turgovicshoz. Ő közel lakik. Ott kipihenek.

Turgovics vendégei rossz perczben érkeztek.

A szerencsétlen ember, fájdalmában magán kívül ragadtatva, nyöszörge: – Ne közelítsetek e hajlékhoz, senki se lépjen a küszöbre, mert tüstént átok fogja meg. Oh nagyságos uram! az Isten nehéz keze van rajtam. Szegény feleségem épen azon perczben halt meg, midőn a templom tornyáról a keresztet ledöntötték. Ő lesz az első, kit harang és szertartás nélkül temetnek el. Koporsóját lopva vitetem ki… s hová? A zsidó temetőbe.

Werbőczi gerinczvelőig fázott át.

– Hozzátok hamar a kocsimat!

*

A Turgovicsnál töltött óranegyed hallgataggá, búskomorrá tevé Werbőczit.

Pár nap telt el anélkül, hogy Elemérre szüksége lett volna, s ez szabad idejét Barnabás utáni kutatásokra fordította, de minden eredmény nélkül.

Midőn reményeivel fölhagyva késő este haza tért, védura hivatá.

Most már Werbőczi élénk, majdnem vidám volt.

S örömmel említé, hogy Ferdinánd követeit, kik békét kértek, Szolimán visszautasította. Esztergom, Tata s Visegrád átadását és évi adót kíván, mire Ferdinándnak lehetetlen ráállani. A szultán tehát kénytelen Bécs ellen indulni.

– A világgyőző padisah a mecsetben van-e? – kérdé Elemér egy janicsár tiszttől.

– A világgyőző padisah a mecsetben van-e? – kérdé Elemér egy janicsár tiszttől.

– De mit segítene a Boldogságos Szűz templomán az, ha szent István székesegyházába is bevinnék a trónt és a kereszt helyére a félholdat tűznék! – sóhajtá Elemér.

– Öcsém! más oldala is van a kérdésnek. Hátha megverik Szolimánt, s akkor Buda fölszabadíttatik.

Elemér csodálkozott, hogy Werbőczi politikai nézetei mekkora változáson mentek át.

– Kegyelmes uram! én a török táborban valami olyast hallottam, hogy fegyverszünet forogna kérdésben, de talán mese lesz az egész.

– Én még bízom az isteni gondviselésben, – válaszolá Werbőczi.

– S épen azért hiszem, hogy a fegyverszünetről szállongó hír puszta koholmány – mondá Elemér, védurának kedvét nem akarván elrontani.

– Koholmány! – ismételte Werbőczi.

Szeptember 22-én Szolimán fölszedte táborát, és elindult… Stambulba.

– Most már vége minden reménynek! – sohajták Werbőczi és Elemér.