TIZENEGYEDIK FEJEZET, a nők rejtélyességéről.

A Két oroszlánban, ahol Szindbád állandóan meghúzódott egy negyedik emeleti szobában, amelynek azonban erkélye volt, ahol csak a szobalány szokott üldögélni, polgári rend és tisztaság volt. Öreg urak hotelje volt a Két oroszlán, akik harminc esztendeje szállottak meg benne, néhány elkeseredett katonatiszt és nyugalmazott családnélküli kuriai bíró alkotta a fogadó törzsközönségét. Az ezüstfejü portás emberemlékezet óta állott helyén és Kricsai úrnak szólította az egész világ. A szobaasszonyok, mindmegannyi kiérdemesült udvarhölgyek, fehér bóbitáikkal, igen halkan jártak a vastag szőnyegeken, Szeller, a bérszolga még abban az időben került a házhoz, amikor az Arany sast lebontották és a Sas régi vendégei az Oroszlánba költözve, Szeller szerződtetését is követelték a tulajdonostól. Szeller soha sem hordott egyenruhát. Fekete kemény kalapjában, tekintélyes, öreguras lépteivel úgy járt-kelt a hotelben, mintha ő maga is vendég volna. Aranylánca volt és kalapját kezében tartva, félvállát az ajtónak vetve gyakran vitázott politikai kérdésekről a kúriai bírákkal. Volt egy vidéki „vendége“, mint Szeller nevezte, aki húsz év alatt sem ismerte ki magát Pesten. Szeller ilyenkor a kocsi bakjára ült, de féloldalt csupán és a „vendégével“ kedélyesen elbeszélgetett.

Szeller egy reggelen kalapjával kezében benyitott Szindbádhoz.

– Már megint egy hölgy várja az előcsarnokban? Mit csináljak megint vele? – kérdezte Szeller.

(Szindbádot néhány esztendő előtt valóban megtisztelte egy hölgy látogatásával.)

Szindbádnak természetesen Georgina jutott eszébe, nyomban öltözködni kezdett.

– Ültesse le!

Szeller a kalapját forgatta.

– Nem jobb volna elküldeni, hogy nincs itthon az úr? – kérdezte. – Ha egyszer a nők elkezdenek ide járni, akkor az ördög se bírja ki ebben a hotelben.

Szindbádnak nem volt kedve hosszadalmasan magyarázni az ügyet, sietve kapkodta ruháit és lépcsőket ugorva az előcsarnokban termett.

Georgina helyett Mariettet találta az előcsarnokban egy szalmafonatu székben üldögélve. Igen egyszerü fekete ruha volt rajta, kis fekete sapka, amelyre nyugodtan fölhajtotta sűrű fátyolát az idegen szálló előcsarnokában, mintha arcára volna írva tisztessége. Pedig sokkal szebb lett. Halovány arca némi kis pirosságra tett szert és szürke, mély szemében apró lámpások vándoroltak végig, amint Szindbádra emelte a tekintetét.

– Az istenért, hogy került ide?

Mariett összeütötte rövid szoknyája alatt angol topánkáit.

– Egyszerüen, önnel van beszélni valóm, amelyet azonban itt nem végezhetünk el. Négyszemközt szeretnék önnel beszélni. Kár volt lefáradnia. Elég lett volna megüzenni, hogy jöhetek.

Szindbád zavartan nézett körül.

– Asszonyom, az én szállásom kis legényszoba, nem igen alkalmas előkelő hölgyek fogadására.

Mariett vállat vont.

– Egészen mindegy. Bizonyára van ajtaja szobájának, amelyet be lehet zárni, hogy zavartalanul beszélgethessünk. Gyerünk tehát…

Fölállott és nyugodtan megindult a lépcső felé. Szindbád határozatlanul követte. Utóvégre elég fiatal férfi volt (bár szülei tisztességesnek nevelték), nem tudta magában eldönteni, hogyan végződik ez a kaland. Mariett, amint előtte a lépcsőn haladt, nem fukarkodott formás lábainak megmutatásával. Gyöngéden, rózsaszínűvé válott arcát hátrafordította.

– Nagyon szerelmesnek kell annak lenni, aki magát itt a hegytetőn meglátogatja, – mondta vidoran.

Szeller szárnyas feketekabátjában, kemény kalapját kezében tartva a lépcsőfőnél állott és éppen eleget csóválta a fejét, amíg Mariett fölkapaszkodott. Olykor-olykor ijedten nézett hátra. Mintha attól félt volna, hogy valamelyik öreg bíró meglátja a jelenetet.

Szindbád szobájában Mariett megfordította a kulcsot a zárban. A sapkáját levette fejéről és az ablakból az utcára nézett.

– Innen csak az emberek kalapját látni, – mondta némi csalódással.

Aztán megragadta Szindbád kezét.

– Önnek párbaja lesz Pálházival?

Szindbád vállat vont.

– Magam sem tudom… A segédeim belemennek-e a dologba… Bizonytalan.

– Én azonban tudom. Nehéz lovassági karddal állanak szemközt, bandázs nélkül, viadal a végkimerülésig… Igy van?

– Ugyan, kitől hallott ilyen bolondságot?

– Az én információim soha sem csalnak.

– Foglaljon helyet, Mariett. Most majd én kérdezek magától valamit.

– Hisz még nem is felelt arra a kérdésre, amelyet föltettem.

– Majd azután felelek. Mióta magukat ismerem, mindig hallok valamely rejtelmes híradásokról. Midőn a gyermeket akarták elragadni… midőn az ügyvéd váratlanul megjelent azon az estén… Maga nyomban megtalálja a rejtett kis fogadót és Pálházi azt hiszi, hogy önök között én vagyok minden bajnak, rossznak a kútforrása… Szeretnék világosan látni. Hogy vagyunk azzal a rejtélyes információval?

– Őszinte leszek, – mondá Mariett komolyan. – Doktor Corvinusz, emlékezhetik reá, ügyleti férfiú, aki mint ilyen, érintkezésben állott bizonyos irodákkal, amelyeknek kitűzött foglalkozása a megfigyelés, tájékozódás és más efféle. A tőzsdei dolgokról meglehetős rosszul informálták annak idején doktor Corvinuszt. Ezen azonban már túl vagyunk. A doktor most ismét szolgálatunkban van.

– Miután Pálházit Georgina színházi föllépéséről a kellő időben értesítette.

Mariett elgondolkozott:

– Ami azt illeti, a doktor jelleméért magam sem adnék egy pipa dohányt. Vannak ilyen emberek, született kémek, akik nem tudnak meglenni anélkül, hogy mások titkait ne fürkésszék. A doktor ez az ember. Belenyugszom.

– És ez a titokszerü férfiu küldte hozzám? – kérdezte Szindbád.

Mariett elpirult.

– Nem… Bár nincs önnel semmi különösebb szándékom, a doktornak óvatosságból még sem mondtam meg, hogy Pestre utazom. Azt hiszem Pálházi úr várt volna a pályaudvaron. Nekem pedig most önnel van dolgom, nem Pálházival. Mondja, kérem, jó vívó ön?

– Azelőtt forgattam a kardot. Régen.

– Pálházi elsőrangu vívó, – mondta kissé megkönnyebbülve Mariett.

Szindbád elnevette magát:

– Köszönöm, de nem segíthetek rajta.

– Kérem, ne gúnyolódjon, – mondta ajkába harapva Mariett. – Én korántsem vagyok olyan ostoba, amilyennek a férfiak a legtöbb nőt hinni szokták. Igen jól tudom, hogy a párbajnál, éles kardnál nagyon fontos az, ha valakinek helyén van a szíve és határozott a szándéka. Ön meg akarja ölni Pálházit? Ez a szándéka?

– Dehogy, – felelt mosolyogva Szindbád. – Asszonyom, tanuljon meg tőlem is valamit. Minden párbaj lutri. Szerencse kell hozzá. Ez a titka.

– Ön szerencsés ember? – kérdezte Mariett, de nyomban elpirult. – Uram, ne magyarázza félre látogatásomat. Az ön ellenfelének neveletlen kis fia van… És Georgina, bármennyire szeretem Georginát, kénytelen vagyok önnek megmondani, nem érdemli meg, hogy érte öljön. Már mint hogy ön bárkit megöljön érette. Georgina nem szereti önt.

Szindbád egy másodpercig fürkészve nézett a Mariett szürke szemébe. Abban csak komoly odaadást, szinte meleg barátságot látott, sőt talán egy kis féltékenység is csengett hangjában… „Teremtőm, gondolta Szindbád, egy rongyos kis párbaj ennyire kihozza a sodrából a leghidegebb nőt!“

– Mást szeret Georgina? – kérdezte halkan.

– Georgina senkit sem szeret, – felelt az asszony.

– Senkit? Nincsen olyan asszony, aki senkit se szeretne.

– De van, egy. Georgina. Georgina a gyermekét sem szereti. Mi szívvel jöttünk a világra és a szívünkre hallgatva sok olyan dolgot elkövetünk, amit nem lett volna szabad. Georgina hideg, mint az észak. Csillogni, ragyogni, pompázni szeretne, mint a jég tükröződik a napban. A jég olvad. Georgina soha. Én mindig féltem tőle, de Pálházi talán jobban: féltette. És féltékenységből vált el tőle, holott úgy szereti, hogy beleőrülne, ha Georgina egy más férfié lenne.

– Pálházi szereti Georginát?

– Ezt én tőlem kérdi ön? – kiáltott föl Mariett. – Férfi őrültebben nem szeretett még asszonyt, de elvált tőle, mert attól félt, hogy egyszer megcsalja. Georgina színésznő akart lenni, Pálházi csaknem minden készpénz vagyonát lekötötte, hogy Georginát, gyermekét és mindazokat, akik a régi házban vannak, gondtalan, szinte nagyúri ellátásban részesíthesse mindvégig. Pálházi vagyona azóta megötszöröződött… De még ma is, bárhol, bármerre kártyázik a világon, mert kártya nélkül már nem lehet el, Georgináról soha sem veszi le a szemét. Azt hiszi, hogy Pálházi nem tud a budai sétákról? Az ő kezei hosszúak. De feltétlen uriember és ezért nem mérgezték meg önt a mai napig, Szindbád úr.

– Az ördögbe! Én nem csábítottam el Georginát!

– Ezt is tudjuk, de nem magán múlott, – felelt Mariett és a kezével megsímogatta Szindbád kezét. – Higyje el, hogy nem érdemelte meg Georgina az időt, amit ráfecsérelt, máshol tán könnyebben célt érhetett volna.

Szindbád az asszonynak szemébe nézett. A kis tűzpontocskák sietve szaladoztak keresztül az asszony szembogarában, mintha lámpással sietnének végig téli este a havas utcán. Finom orra, amelynek mását csak az angol kastélyok falképein láthatni, a régi ladyk orra volt. Összeszorított ajka, amely máskor hasonlatos volt egy lovát fékező rókavadász lordné ajkához, most kinyílott és fogainak fehér sövénye körül pirosra hevítette a száraz ajkakat a forró lehelet.

– Ha tudtam volna…

Az asszony szemére könnyü fátyol ereszkedett:

– A férfiak mind ostobák.

Szindbád megfogta az asszony kezét:

– Mondja, mit kíván tőlem, Mariett, a maga kedvéért mindent megteszek.

– Most már szégyelek kérni öntől bármit is… Tudja isten, mióta ön elment a városból, azóta álmodozó, gyönge lettem. Mindenféle bolond álmaim vannak, pedig azelőtt soha sem álmodtam. Gyakran álmodtam Georginával, a mamával, magával… És arra ébredtem, hogy patakban folynak a könnyeim. Hát nem vagyok szamár?

– A legdrágább teremtés a földön, – felelt halkan Szindbád és a gyönyörü előkelő teremtés apró finomságait rendre szemügyre vette.

A keze, bár látszik rajta, hogy dolgos kis kéz, olyanformájú, mint az arisztokrata nőké. Keskeny, finom, hosszúkás, de nem csontos és sovány. Füle mellett hamvas haja friss, mint a most lekaszált sarju. És valóban rétek illatára emlékeztet a gyönge parfűm, amely ruhájából árad. Elől őszes haja talán nem igézne meg egy bohó ifjút, de egy komoly férfiú csak imádattal tekinthet e nem titkolt, korán jött hullámos szürke fürtökre, amelyek nem kis művészi rendetlenséggel pihennek itt a szép főn, amint Mariett szűk fekete ruhájában a kanapé közepén helyet foglal. Lábszárai, amelyeket a divatos szoknya sejtetni enged, finomak, hosszúak és gyöngéden kerekdedek. Az angol cipő felett ritkás fekete harisnya, amilyent egyszer a főhercegnő udvarhölgyén látott…

– Tehát ne öljem meg Pálházit? – kérdezte Szindbád nevetve.

– Arról nincs szó, – felelte sebesen Mariett, mintha gyorsan túl akarna esni ezen a témán. – Pálházi elég férfi magáért. Csakhogy önről azt mondják, hogy elszánt, halálmegvető ember, aki amellett konokul bízik a szerencséjében, mert már sok veszedelmes helyzetből ép bőrrel szabadult. Pálházi neuraszténiás, ideggyönge… Nem lehet büntetlenül annyit kártyázni, mint amennyit ő kártyázott. Bizonyára ön számít testi előnyére is és nyílván az a szándéka, hogy az első rohamnál leteríti Pálházit…

– Nem gondolkoztam még ezen.

– Dehogy nem. Ó, hogy a férfiak még mindig abban a tévhitben vannak, hogy minden nő egyformán szamár. Megengedem, hogy a többség az. De lássa én tisztában vagyok azzal, hogy a férfiak egy kardpárbaj előtt bizonyos haditervet, esetleg fortélyt eszelnek ki. Pláne azok, akiknek már többször volt a kezükben kard. Lánykoromban én is vívtam, és tudom, hogy vannak kivédhetetlen oldaltámadások, cselek, áltámadások és halálos vágások a fedetlen gyomorra vagy hasra… Azt szeretném elérni önnél, hogy ön ne támadja meg Pálházit, csak védekezzék. Hiszen ön ebben is bizonyára mester. Igy tesz?

– Igy teszek, asszonyom, mert szeretem önt.

– Igazán szeret?

– Soha sem beszéltem magával ennyit, mint ma. Eszembe jutott sok mindenféle rendkívüli, nagyszerü tulajdonsága, amelyeknek a tudata eddig csak szunnyadozott bennem, de most egyszerre fölébredt és meglátom önben azt a páratlan, csodálatos nőt, aki után az én szívem mindig vágyakozott. Asszonyom, fogadja el a szívemet. Mariett ne utasítsa vissza.

Mariett lehunyta a szemét.

– Hiszen ha tudnám, hogy igazán szeret!… Mert én nő vagyok, tetőtől-talpig izzó szenvedély, forró, lobogó vérü asszony vagyok. Én igazi nő vagyok!

– Igazán szeretem.

– És nem felejt el soha? – kérdezte halkan Mariett.

Fodor mester az öltözőbe vezette Szindbádot. A „bátorság atyamestere“, ahogyan a vállas, zömök férfiút nevezik, olyan vígan nevetett, hogy szinte kopasz feje is beleragyogott.

– Egy csepp vér lesz, mintha az ujjamat a gombostűvel megszúrom. Remélem, ez nem fog fájni az ellenfelének? Mert nálunk mindig az ellenfél sebesül meg. Igaz, Gránitz?

A híres párbajsegéd vastag bajusza alatt olyan vidoran mosolygott, mint egy násznagy.

– Rendben vannak a kardok?

– Rendben. Nem kell félni, csak az ön kardja éles. Az ellenfeléé tompa. Tehát csak bátran neki, üsd, vágd, nem apád, csak a fejét! Az én vívótermemben az ellenfél kardja mindig tompa.

– A doktorok? – kérdezte Gránitz és egy darab sonkát tömött a szájába.

– Mosakodnak, – felelt megvető kézlegyintéssel a mester. – Pedig mondtam nekik, hogy ne csinálják azt a sok ceremóniát. A mi felünk úgy sem sebesül meg. Az ellenfélért nem kár. Úgy járkálnak fehér kabátjukban, mint a kisértetek.

Szindbád félig levetkőzött. A jókedvü Fodor pisztolydurranáshoz hasonlóan csapta össze a tenyerét.

– Nézd csak, Gránitz, micsoda izmok! Nem vagyok mai gyerek, de ilyen izmokat ritkán láttam. Tyű, de nem szeretnék az ellenfelének a bőrében lenni. Vasból van ez a gyerek, Gránitz. Jövőre igazán meg foglak kérni, hogy ne hozzál direkte vasgyúrókat az én termembe. Hisz ez a kar keresztülvágja a kardot. No meg ami mögötte van. Még valami bolondság történik. Ejnye, Gránitz! Nem is adok én többet nehéz kardot a te párbajaidhoz.

Igy dohogott csendeskén a bátorság atyamestere, amíg hirtelen föltette a bandázst Szindbád testére.

– Ez nincs a föltételekben, – szólt közbe Gránitz.

Az atyamester alaposan megigazította a selyem alatt a vattát és félvállról felelt:

– De benne van az én föltételeimben. Az én termem nem mészárszék. Menjetek a kaszárnyába verekedni, ha úgy tetszik.

– A legszebb párbajaimat elrontod, – mondta tréfás szemrehányással Gránitz. – Vért akarok látni, sok vért!

– Majd levágatok egy csirkét, – dünnyögte Fodor mester. – Ezért a fiúért kár volna. De megyek is már, mert az ellenfél még azt hiszi, hogy ő reá haragszom… Dehogy is haragszom. Senkire sem haragszom én. Fiam, csak nekimenni. A többit bízzuk Gránitzra meg a jó Istenre.

Szindbád magában azt gondolta, hogy a bátorság atyamestere a szemben levő öltözőben talán ugyanazokat a szavakat mondja most Pálházinak, amelyeket neki mondott. Derék ember a mester. Bizonyára ő szeretné legjobban kitalálni a vérnélküli párbajt!

Gránitz egy pohár sörrel öblítette le a torkát.

– Jó sört csapolnak itt a szomszédban, – mondta nyelvcsettintve. – No ideje lesz már nékem is felöltözni.

Szindbád Mariettre gondolt és ábrándozva támaszkodott a falnak.

– Csak nem félsz? – kiáltott rá Gránitz egy hatalmas drótrostély mögül, amelyet fejére illesztett. – Mitől félsz! Hisz melletted leszek, vagy mi az ördög! Látod ezt a széles kardot? Ezen a pengén törik meg minden vágás, amit neked szánnak. Mondtam már, hogy nyugodt légy, mintha az anyád ölében ülnél. No gyerünk.

Szindbád az öltözőből kilépve, a terem másik oldalán Pálházi vértelen arcával találta magát szemben.

– Vajjon én is sápadt vagyok? – súgta Gránitznak.

– Piros vagy, mint a rózsa. Még festék is van az ajkadon, – dörmögte Gránitz.

Szindbád az ajkához kapott. Valóban gyönge arcfesték nyoma maradt az ujján. „Mariett“ gondolta magában mély megilletődéssel. „Mindenáron tetszeni akart!“

Aztán Pálházit vette szemügyre. Még izmos, de már kissé elhízott férfiú volt, fekete ritkás szakálla sápadt arca körül szinte ijesztő volt… A kapitányok kivonták kardjukat, a pengék csörrenve hagyták el a hüvelyt. A bátorság atyamestere egy hosszú karddal állott a háttérben, amely kard csaknem akkora volt, mint ő maga. Az emeletre kanyargó lépcső legtetején fiatal ujságírók hasaltak, hogy az esti lapnak beszámoljanak az érdekes viadalról. Szindbád az egyiket megismerte, a szemével intett felé…

Közben „a pap prédikált“, mint Fodor mester a párbaj előtt elhangzó szavakat nevezte. Egyszerre kardot érzett a kezében Szindbád, fölemelte és kinyújtotta hosszú karjával.

– Rajta! – kiáltotta Gránitz és már nagyot ugrott előre Szindbád oldalán, fele támadásában bizakodva.

De Szindbád nem mozdult.

– Gyerünk! – csikorgott Gránitz a drótok alól. – Az apádat!

De Szindbádnak csak Mariett járt az eszében, a fülébe csengett a hangja: „… és nem felejt el?“ Nem, sohasem felejtlek el, gondolta forrón álmodozva.

Kard érte a kardját.

Pálházi nehézkes, szinte kómikus mozdulatokkal ugrált kardja előtt. Egy kövér madárhoz hasonlított ebben a percben. Szindbád csak arra ügyelt, hogy a nehezen lélekző férfiú bele ne szaladjon kinyújtott kardjába. Aztán egyszerre tűszúrást érzett a homlokán…

– Halt! – ordította a háttérből teli tüdővel a bátorság atyamestere.

Gránitz az ellenfelek közé ugrott:

– Doktor! Vér! – kiáltotta és Szindbádra mutatott.

Ebben a pillanatban meleg cseppet érzett Szindbád a szemhéján.

*

Délután a pamlagon szundikált. Hordár kopogtatott ajtaján. Levelet hozott:

„Köszönöm. G. és az anyja még a déli vonattal hazautaztak a régi házba. P. megbocsátott. Marad minden a régiben. Én most utazom. – Ha a gyereket fölneveltem, akkor értem jöhet. De addig nem.

Mariett.“

És ezután Szindbád, ha a kis fehér foltra nézett a tükörből homlokára, gyakran hosszú ideig lehajtotta a fejét és mindenféle dolgát elmulasztotta volna, hogy egy félpercig elgondolkozzon. Hogy volt, mint volt? Mariett, Georgina? – Pedig szegény feje már azelőtt is azt hitte, hogy teljes alapossággal ismeri a nőket.

Javítások.

Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.

A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:

29	Lájta-e	Látja-e
121	járatos emver	járatos ember
133	csodakotor	csodadoktor
184	szerecséjében	szerencséjében

*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK FRANCIA KASTÉLY: REGÉNY ***

Updated editions will replace the previous one—the old editions will be renamed.

Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright law means that no one owns a United States copyright in these works, so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United States without permission and without paying copyright royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part of this license, apply to copying and distributing Project Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, and may not be used if you charge for an eBook, except by following the terms of the trademark license, including paying royalties for use of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for copies of this eBook, complying with the trademark license is very easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, performances and research. Project Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark license, especially commercial redistribution.

START: FULL LICENSE