Szemere de genere Huba.

A sors csak annyit engedett meg néki, hogy egy rövidke pillantást vessen a halottaiból feltámadt, mély sírjából legyengült inakkal kiszálló hazája felé, aztán meghalt Bécsben, augusztus havában, néhány nappal a Veresek uralkodásának bukása után.

Nagy és bús hazafi, bánok, zászlósurak, ázsiai fejedelmek ivadéka: búskomoly Szemere Miklós meghalt oly egyedül, mint hatvanötesztendős koráig élt. Talán az utolsó gondolata is a hazája volt, mert pedigréje szerint azoknak a bús magyaroknak aranyvonalából származott, akik a XIX. század Magyarországát már egyszer megmentették az elsülyedéstől. Mindennél jobban szerette hazáját, nem az olvasókönyvek iskolai rövidlátásával, hanem fájdalmasan, nyitott szemmel, álmatlanul, amint egy bűnbeesett asszonyt szeretnek tovább a férfiak.

Ifjúsága azon a Pesten kezdődik, amelyen még nem cserélik fel a gyalogjárót, amelyet Széchenyi és Wesselényi (ideáljai) lába taposott. A belvárosi utcák girbe-gurbák, az újvilág-utcai Arany Sasban (ahol lakott) vidéki urak reggelig huzatják a pestmegyei csárdást, de ő nem vesz részt e korszak (a kiegyezés utáni időszak) duhaj mulatozásaiban, a lábra kapó Pest vidékieket hevítő örömeiben, nagy célok felé halad, mint egy trónkövetelő, olyan ambíciók hevítik, amilyeneket csak egy zemplénvármegyei magyar nemes ifjú hozhat magával haza Oxfordból, A mogyoró-orrú Szücs pátrival és a későbbi függetlenségi követtel, Lukáts Gyulával, az egyetemi ifjúság öblös vezéreivel barátkozik és kardot visz Konstantinápolyba a muszkaverő pasának… Milyen nagy dolog volt ez a régi Magyarországon! Csak azok tudják, akik hallották felmelegedni e korszak szereplőit ifjúkori emlékeiken. A nemzet aggódó és reménykedő álma kísérte a pesti jogászokat Rákóczi Ferenc útján. S az Egyetértés vérmes olvasói új török-magyar szövetségben reménykednek.

Ámde Pest még nem tud feleszmélni a dabasi, nyáregyházi felrándulók virtuskodásaiból, tovább pattog a pestmegyei csárdás, az ambíciózus ifjak legfeljebb honibálat rendezhetnek a Redoutban, a politikai pályán a bihari eredet a kvalifikáció, vagy a szürkülő zekszer a fül mellett, amelyet átmentettek magukkal az öregek a kiegyezés utáni Magyarországba. Korszak, amely többé nem szül Széchenyieket, Kossuthokat; úgynevezett önmagukkal megbékélt és az ősi boldogulás felé arany középúton ballagó hazafiak nevei, mint a borsószemek hullanak ki a szitából, ha e korszak történetét megrázzuk. A legmérgesebb hazafiak, akik magukat igaz magyaroknak nevezik: már elkezdik azt az évtizedekre terjedő vitát, amelynek az a magva: áruló volt Görgei, vagy nem? Ámde a nagy többség, a „mindent elfelejtő“, lojális Magyarország díszmagyarokat varrat, rendjelekről álmodik s azon gondolkozik, hogy mit mond I. Ferenc Józsefnek, ha egyszer Budára hivatja. A szélsőbaloldalon mind több az áruló és a Sugár-úton olyan pompa kerekedik, mintha Bécset akarná lefőzni. Ezt az országot hagyta itt Szemere Miklós, amikor megkezdi szolgálatát a császári és királyi nagykövetségnél Rómában, Párisban, Szentpétervárott. Pestről legfeljebb emlékét viszi el néhány uszálynak, amelyet a nők a Drótszigeten táncközben ügyesen emeltek, a „nagy Róza“ alig tizennyolc esztendős és szalonja falai még nem teltek meg búskomoly, a mult időkből elhalaványodva visszatekintgélő gavallérok arcképeivel…

Százezer forint anyai ajándék van a tarsolyában, amelyet szerencsésen elveszít Rómában egy este a nemesek kaszinójában a fiatal magyar.

Férfikorában: midőn jellegzetes szakállával, kerecsen orrával, mélyen bentülő fáradt sasszemeivel (amilyen tipusuk van a magyar honfoglaló családok fiainak, így például a szabolcsi Kállayaknak is), meglehetős széles vállaival, közepesnél valamivel (tán egy-két centiméterrel) alacsonyabb termetével, napsütötte, sápadt, egykedvű, hallgatag arcával, erős mellkasával, tétova, fáradtnak látszó lépéseivel (mintha ázsiai papucs viseléséhez volna szokva a lába), halk, szinte lefojtott indulatú hangjával, fehér kalapjában, arany- és ezüstszínű nyakkendőjével, barátai és ismerősei iránt tanusított bőkezű áldozatkészségével, olykor szinte fejedelmi pazarlásával, mintha legalább is a kínai falig terjednének tartományai Ázsiában, – férfikorában viszontlátta őt Pest és szinte egy nap alatt meghódította a lakosságot ebben a városban, amely szerette őt anélkül, hogy tudná, miért? Csak az utóbbi évtizedek sajtótámadásai, tarantella csípései zavarták meg a pesti közönség szeretetét Szemere iránt. A sajtónak, az emlékezetes képviselőházi beszéde miatt, amelyben a nagy napilapok pausáléit leplezte le, volt is oka haragudni Szemerére. (Később maga Szemere belátta, hogy az írók és hirlapírók nem felelősek a lapkiadók üzleteiért és épen e sorok írója útján keresett többször érintkezést az akkori Otthon-kör íróival, midőn persze nem maradt el a pezsgő és a hideg buffet. Szemerét végigkísérte a francia pezsgő egész életén át, holott ő maga csak kis kortyokban s keveset ivott.) A közönség azonban tovább szerette őt a turfon, mint egykor a bécsi Grabenen kedvelték a kedélyes bécsiek „a mi főhercegünket“. Utcán, – legfeljebb a Váci-utcában, – kávéházban, – egyszer a nemzeti ellenállás idején a Balaton-kávéház törzsasztala mellett, – színházban Pesten ritkán láthatta őt a közönség az utolsó évtizedekben. A gyep volt az ő szalonja, ahol agglegényi furcsaságokkal és különc emberekkel teli fogadói lakása helyett csevegett hölgyismerőseivel, mindig volt néhány finom bókja az öregebb grófnők számára, hódolata az ifjú szépeknek, ancien regime-ből itt maradott idős urak részére megbeszélnivaló témája, politikusoknak friss külföldi sürgönye, hirlapíróknak és színésznőknek tipje, bukmékereknek elveszíteni való tízezer koronája, sárkány-nyakú versenyparipáknak műértése és az eső ellen széles esernyője, vastag felöltője. És mégis mindig egyedül volt. Mondják, hogy az elhalt Hadik gróf, aki olyan szép ember volt, mintha régi balatonfüredi bálról vágták volna ki, bizalmasai közé tartozott Pesten. Míg bécsi kvártélyán mindig ott találtam Kinsky grófot, amint a cserépkályha mellett melengette hátát. Ámde én mégis azt hiszem, hogy igazán bizalmas, nyilt, mindent feltáró senki előtt sem lehetett. S hogy miért maradt agglegény, mikor úgy tisztelte a nőket, mintha valamennyi édesanyja vagy húga lett volna? Ezt talán sok esztendő mulva egy regényben lehetne megírni, könnyed olvasmányul s okulásul fiatal hölgyeknek, medicinául szerelem miatt elkomorodott férfiaknak.

A magányosság: ez volt Szemere Miklós.

A nagy világ volt az eleme. – A társaságában: hol világos-zöld, habkönnyű és sósízű szellők által bejárt angliai versenypályákon, apróvirágos kalapot és ultramarinkék cilindert hordó lordok és ladyk szomszédságába; hol meg esőverte, varjúkárogásos, mélázó udvarházakba Zemplén és Ung vármegyékbe képzeltem magam, – pedig sokszor voltam társaságában. Reggeltől estig kilincseltek ajtaján a látogatók. Erdélyi Gyula öreg magyar író totyogott körülötte piros lovászmellényben és mindig újságalapítási tervekkel, sok ezer emberrel ismerkedett meg hatvanöt esztendős koráig: mégis mindig egyedül volt. Zordan, komolyan, megvetőleg, gőgösen egyedül: ami csak kevés embernek adatik meg a földi életben. Sohasem érezte szükségét annak, hogy bárkit bevonjon panaszaiba, legbensőbb életébe. Zárkózott és titokzatos volt, mint valami ázsiai fejedelem, akit nyomban megbuktatnak alattvalói, amint gyengeségen rajtakapják. Állítólag sohasem volt beteg, pedig sokat szenvedett testi fájdalmaktól zárt ajtó mögött, amíg künn a zöldben majális volt és az ifjú s elszánt szép pesti leányok arról ábrándoztak, hogy megédesítik öregségét a magyar nábobnak. Anyagi gondja annyi sincs, mint a perzsa sahnak, – pedig minden forintjáról tud.

És a magányosságban olyan látományai vannak, mint ideáljának: Széchenyi Istvánnak. Bár elkerülte őt a döblingi alkonyat, Szemere csaknem oly vátesze volt hazájának, mint ez a szentek vagy őrültek adománya. Már évtized előtt elborúlva látja az ország pusztulását, a magyarság romlását, az erkölcseit cserélő nemzet minden tünetét. Tehetetlenül, egyedül áll az összeroskadó házban, hisz senkinek sincs ideje és kedve a haza dolgaival törődni, – csak emlékezzünk, mint futottunk önös érdekeink, apró céljaink, ma már nevetséges ambícióink után! Mindenki szaladt az utcán, a városban, az életben, mintha nem akarná észrevenni a haldokló ország sápadozó arcát. Szemere megindultan, máskor elkeseredéssel, szinte kétségbeeséssel látta Magyarország rohanását sírja felé. Nem akartuk meghallgatni aggodalmait. Egymásután írta röpiratait, – de ez a kor nem volt a Széchenyi kora. Senki sem olvasta a röpiratokat. A sajtónak legfeljebb egy vigyori mosolya volt a proféciákra. Az ifjúság, akihez Szemere felebbezett, olyan romlott kezdett lenni, mint az öregek. Napjainkban szinte könnybelábbad a szemünk ennek a legendás férfiúnak vergődésén, aki nyitott szemmel látta hazája romlását és nem segíthetett legszentebb szerelmén. Tréfa, gúny, élc volt a jutalma a legromlottabb korszaktól, amely valaha volt Magyarországon, amely a háborút előidézi. Mint Ninive felé a végzet: úgy közeleg az öldöklések angyala az ország felé, már leszakadóban van az ötesztendős éjszaka, amelynek hajnalodása előtt a csecsemőket is meggyilkolják és Pest mulat, tobzódik, a bírák nem győzik elítélni a csalókat, a vénasszonyok térdig érő szoknyát viselnek és esténként az aszfalton táncol végig a bűn lidérclángja, mégsem eszmél senki. Csak egy öreg úr ül magányos fogadói szobájában és látogatói előtt úgy szidja az országot, mint a bokrot. „Kielégítetlen ambíciók“, gondoljuk magunkban mi is, akik szeretjük.

Aztán felnyílott a lap a jóslatok könyvében és kezdődött a csontok tördelése. (1919.)