A SILBAK.

A füredi gavallérok között volt egy bizonyos Matskási Miklós nevezetű nyirségi úriember, a ki nemcsak arról volt híres, hogy két pakli svájczi kártyát egyszerre eltépett, hanem nevezetessége volt, hogy ezer költeményt tudott. A költők nem irhattak olyan verset, a melyet Matskási el nem olvasott. Egyszer unalmában – míg a hazulról indított pénzmag megérkezését várta és négy nap és éjszaka feküdt étlen-szomjan ágyában – megtanulta a Csokonai Dorottyáját. A pénz megjött, hamarosan el is fogyott, mert szerencsétlenebb kártyást nem szült magyar anya Matskásinál, de a Dorottya megmaradott. Általában azonban csak szerelmes versek megtanulásával foglalkozott, mert bár elmulott harminczhárom esztendős, olyan szerelmes volt, mint egy jurátus. Természetesen Fruzsinkába. Nem nagy kunszt volt ez a régi Füreden, a hol a mocsárláz lakott a tó nádasaiban és a szerelem a platánok levelei között úgy repdesett, mint egy kis madár. A ki nem lett maláriás, az szerelmes volt. Vénséges vén öregurak, a kik már csupán szüretig, vagy legfeljebb az első disznótorig szerették volna kitologatni az életüket, nyugtalanul forgolódtak ágyukban. Köszvényes nyögés helyett Fruzsinka nevét sóhajtották. Bizay úr, a kártyabarlang bérlője, néha úgy elgondolkozott magában, hogy csaknem elfelejtette letenni a zsinórból a kártyapénzt. A félszemű Komoróczy kapitány majdnem kilőtte az ép szemét, mikor a pisztolyát töltögette. Ostfi és Gyurcsik, a kik közös kasszára játszottak és még kalapot is egyformát vettek, úgy nézegették egymást, mint két dühödt vadállat. Matskási Miklós a zöld disznóra gusztált, Himfy-verset mondott magában és valamely öntudatlan, túlvilági mosoly jelent meg az arczán, mikor az utolsó bankóját is elveszítette. Mehetett haza szerelmes levelet írni.

Ha ugyan még él valahol Matskási Miklós, – a savanyúvíz hosszú életűvé szokta tenni az embereket – bizonyosan jóízű fejbólintással gondol vissza a füredi nyárra. Midőn tavasztól késő őszig nem csinált egyebet, mint kártyázott – bánatában, és este szerelmes levelet írt túláradó boldogságában. Odahaza – a Nyírben – a gazdasági szerződések megfogalmazásakor gyakran eltévesztette a nagybetűt, a pontosvesszőt mindig tétova, de büszke élvezettel rakta fel, mint az idegen szavakat kivágja némely ember, a melyeknek helyes értelmét nem tudja teljes bizonyossággal. Szerette, ha a postamester válaszol helyette a levelekre, a melyeket nagyritkán kapott. Komoly, nagyfejű, mélázó szemű férfiú volt, mint a furulyaszó a homokdombok között. Kopaszra rágta a ludtollat, a míg az adóintésre erélyesen válaszolt. A tintába eczetet kevert és a falról vette a porzót leveléhez.

Bezzeg, Füreden már az aczéltoll járta és finom levélpapiros, a melyet Bécsből hozatott a veszprémi gyolcsossal, a ki messzi vásárokra járt. Két kis gerle csókolódzott a papiros balsarkán és a boritékon kék folyondárból szőtt M betű volt. És míg éjjelente tétovázva hangzott alulról, az Esterházyból a czigányok muzsikája, – a primás elfelejtette a stimmet egy-egy nagy zsinór láttára, a czimbalmos szórakozottan ütögette a levegőt, a míg az ütközet eldőlt, csupán a nagyon füstösképű nagybőgös húzta változatlanul a sarokban a maga egyhangú nótáját, mert babonaságból nem volt szabad a kártyásokra néznie s tavasztól-őszig egy fogason felejtett ócska százgallérosnak muzsikált, – Matskási Miklós szent szerelemmel simogatta meg a violaszinű papirost, ajkához érintette a tollat és kezeügyébe állította a pecsétviaszkot, míg a czímeresgyűrűt megfordította ujján.

Mindenki írt már szerelmes levelet. Az írók és a költők összes munkáiban nem található fel annyi hév és érzelem, mint a mennyit egy rövidke szerelmes levél felfoghat magában. Ah, hányszor írták már le éjszaka, csöndes gyertyafénynél, nagy titkon, a hold által megvilágított ablakdeszkán ezt a szót: szeretlek. A tollak és ónok azonban mindig megremegnek még sok száz esztendő múlva is, mikor e szóhoz érnek, és ki tudná elgondolni az érzelmeket és képeket, a melyek ilyenkor támadnak a levélíró szívében. Nászút az osztrák Alpesekben, Klagenfurt pirostetős házai feltünedeznek a völgyben és a gráczi Elefántból a fehér abrosz piroslik a napsugárban a metszett borosüvegen át; gondolás éjszaka Velenczében régi paloták árnyékában; holdas este egy kis útszéli fogadóban Milanó felé és a magas ablakon bepillant a hold, hogy szűzi fehérré, titokzatossá fesse a kedves párnán nyugvó barna kis fejét; hosszú csók és fogadalmas kézszorítás Veronában a Julia erkélye alatt és délutáni vizit a bécsi kapuczinusok sírboltjában, a hol halott császárnék koporsója felett örök hűséget lehet esküdni: Matskási katona-korában, az olasz csatamezőkön marsirozván, bejárta e helyeket, húsz éves volt és anyjától kapott amulett megőrízte minden veszedelemtől. Tehát nem irhatott másról, mint a gráczi gyorskocsiról, a melyen hazájába visszatért. Némelyek ismerhetik az algiri partok fölött ragyogó csillagos éjszakákat, a velszi mezők felett szálló aranyos ködöt napfelkeltekor, vagy Madrid lámpásait, a mint a felhőkre vetik fényüket… Matskási csupán velenczei piros vitorlának tudta elképzelni kedvesét, a mely boldogan szeli a hajnali tengert, és leveleiben gyakran hasonlította őt zamatos fügéhez, édes trieszti borhoz és csodatevő fekete szentképhez valamely kis olasz templomocskában. Minden szerelmes másnak látja kedvesét, és bizonyos, hogy azok a nők, a kik sok szerelmes levelet kaptak különböző férfiaktól, öregségükre nem tudják, hányadán vannak vele: aranypirossal szegélyezett bárányfelhőcske, vagy havasi kürthang voltak-e életükben? Olyik asszonyság kis majom, vagy mókus volt fiatalkorában. És hány tiszteletreméltó nagyasszonyt neveztek boczinak, a míg megfakult az írás a szerelmes levélen!

Matskási minden éjjel megírta a szerelmes levelét, kétszer is elolvasta befejezés után és gyönyörködött a kellő helyen felrakott pontosvesszőben. A nagybetűket sohasem tévesztette el és a gyermekkorában öntudatlanul hallott nyirségi szelet és a benne andalgó furulyaszót most valóban újra hallotta. A Tiszában áll a hold és szinte lopva úszik a part árnyékában. Majd tél volt és deczember dörmögött, a hideg napfényben lakodalmas szánkók csörögtek. A veszekedő öreg kulcsárné helyett új asszonyszemélyt fogad, kitataroztatja az ősi tetőt az udvarházon, kirúgja a szobából a tisztátalan agarakat: minden éjjel megkérte Fruzsinka kezét a levele végén.

Aztán piros pecsétet ütött a borítékra és gondosan megczímezte. Ah, mily finomkodva tudta már leírni e nevet: Fruzsina. Pedig még nemrégiben is lusta volt a nagy F-et megkülönböztetni a B-től!

Százegy levelet őrzött már a szekrényben Matskási, hisz sohasem küldte el az éjjel megírt sorokat másnap. A hajnal még álmodozva lelte: a zsalugáteren becsempészi a levelet a Fruzsina szobájába, vagy tán elutazik Pestre és ott feladja, hogy ne találja ki mindjárt Fruzsinka a dolgot. Majd megint mást gondolt. Egyszerűen, bátran a kezébe adja és futásnak ered. A leírt mondatok, drága megszólítások, finom érzések muzsikáltak a fülébe, a míg elaludt. Másnap aztán újra kezdődött csatája a rossz szellemekkel, a melyek kártyajárását befolyásolják. A vörös alsóval, a mely mindig későn jött. Vagy Tömösváry táblabiró úrral, a ki nap-nap után aludt mögötte és olyan alattomosan kezdett hortyogni, mintha csak szimulálná az alvást: vajjon kellemetlen volna-e a társaságnak, ha igazán elaludna, – mialatt jobblábával titokban lefelé nyomta a balról a csizmát. És az ablak felsőszárnya nyitva volt és Bizay úr mindig czukrot szopogatott. Hogyan is lehetne szerencséje, mikor a félszemű kapitány titokban burnótot szív és váratlanul akkorát tüszszent, mint egy pisztolydördülés. Egyszer mégis csak szétrobban ez az ember, ez a kegyetlen, vérszopó gibicz, – pedig már megtiltották neki a tubákolást a hazárd-játék mellett. A makkdisznót miért fülezi meg állandóan Garamváry úr? Istenem, csak szerelem ne volna, a mely tönkreteszi a legjobb kártyajárást.

Majd őszre fordult az idő és Fruzsinka mindennap megfenyegette a gavallérokat, hogy már utazik, elutazik Füredről, tán Bécsbe, tán Olaszhonba, – a telet Párisban szeretné tölteni. Matskási Miklós tízoldalas leveleket írt éjszakánként. November élt e levelekben, kis falusi temetőkből lengett a faggyúgyertya szaga, apró sirhalmokról, a hol kis gyermekek alusznak. Zimankós eső veri a postakocsi bőrfedelét Klagenfurt és Grácz között, fehér köpenyegében ül a császári tiszt úr, velenczei úrnő képe sajog a szívében és mindjárt felporozza a pisztoly serpenyőjét, hogy végezzen magával. Tehát nemsokára vége lesz mindennek, Fruzsina elhagyja a tájat, a hol kis lába alig látható nyomokat hagyott a homokban és a sétatéri pad oldalán merengve hullott alá indiai kendőjének csücske. Az ismerős három vadlud, a mely Badacsony felől szállva jelenti az estét, mind pontatlanabb légi útjában, reggel pára van az ablakon, a melybe női nevet lehet írni.

– Holnapra megrendeltem a kocsit! – mondta Fruzsina egy este, a míg meghatottan, szomorkásan függesztette a szemét a búskomoly Matskási arczába. Eddig ugyan sohasem mutatta, de most jószívű nők módjára, megsajnálta a szerelmes férfiút és gyöngéd, finom emléket akart hagyni maga után.

– Tehát, holnap – mondta Matskási.

Utolsó levélpapirosán utolsó levelét megírta ezen éjszaka. Hideg orkán süvölt a lombardiai mezőkön és egy fiatal katona silbakot áll egy távoli puskaporos toronynál. Karácsonyeste van, otthon, a Nyirben, kerti bort isznak a kalács mellé.

A levelet is lepecsételte, mint a többit.

Aztán elővette valamennyi levelét. Sorban megnézegette a borítékokat, egyiket-másikat fel is nyitotta közülök és bosszankodva csóválta a fejét például egy juliusi éj történetén, midőn határozottan öngyilkos akart lenni.

Nagy cserépkályha állott a sarokban, a levelekkel begyújtott a kályhába. Éjszaka kigyulladt a korom a kéményben és az Esterházy féltetője leégett. Fruzsinka és a kártyások rémülten szaladgáltak a folyosón, csupán Matskási aludt megelégedetten, nyugodtan.