FARKAS-RÉT.

A farkasréti temetőben volt egy régi sír, a melyből esténkint fuvola-szó hangzott. Kamill, szent szerelmes férfiú módjára a régi sír tájékán kért találkozót a hölgytől, a kit szive mélyéből igazán és őszintén szeretett.

A sírban egy olyan ember lakott, a kire már a legvénebb sírásók sem emlékeztek. Csupán annyit tudtak róla, hogy az elmult század közepe táján gyakran látogatta meg a sír lakóját egy hölgy, a kinek ibolyakék szeme és csipkenapernyője volt. A szoknyáján koszorú alakjában apró virágok voltak és a félczipő szalagocskái mindig fehér harisnyára tapadtak. Olyan arcza volt, mint a hóvirágnak. Mélázva üldögélt a kis padon a sír mellett és látszólag arra figyelt, a mit a sírból mondogattak neki… De hát régi temetőkben sok behorpadt sírhalom van, kis padok és a kis padok látogatói majdnem mindig komolyan és figyelmesen üldögélnek. Öreg sírásók szerint hajdanában jobb szivűek voltak az emberek, a nők, és azért tudták szólásra birni a másvilágra költözötteket.

Igazság szerint egy szinházi zenész feküdt a sírban, a szintársulat még Budán játszott, és az aktorok csónakon keltek át a Dunán jégzajlásban, esőben, viharban és a zenész a fuvolát kezelte a zenekarban. Egykor fehér-pap volt és csupán magányos szobájában szólaltatta meg hangszerét. A társulat Zirczen szinházat játszott… A magányos szobácskát elhagyta a páter az ibolyaszemű hölgy kedvéért. Finom volt, gyöngéd volt, éjjel hangosan mondogatta a nő nevét, mielőtt elaludt volna, hajnalban fuvolával üdvözölte a kelő napot, az ibolyaszeműnek valami nem tetszett, a fuvolás inni kezdett és mámoros fővel bandukolt a budai hegyoldalakban, alul bort mértek bujdosó gyilkosoknak, hamis pénzverőknek és tolvajoknak. A flóta hangjai nem egy orvgyilkost ríkattak meg és a czinpohárba könnyek folytak a bor sárga habjaiba. Nagyon természetes, hogy ilyen körülmények között megváltás volt a fuvolás részére a tavaszi szél, a mely az ispotályokat szellőzteti.

– És később az ibolyaszemű megbánta tettét és üres, unalmas vasárnap délutánokon meglátogatta Frigyest a Farkasréten, – magyarázta Kamill az imádott hölgynek, midőn a kis padon helyet foglaltak, hol egykor bő és apró virágú szoknyában üldögélt egy szinésznő, a kiből tán árvalányhaj lett azóta a budai hegyek oldalán.

– A nők nagyon szeretnek megbánni! – füzte Kamill az előadást. – Rokonom, egy öreg pap mesélte, miután harmincz esztendeig gyóntatott egy híres búcsújáró helyen, hogy a nők élete nem egyéb, mint csupa megbánás. Asszonyom, ha gyónni megy, ne felejtse ki mai találkozásunkat.

– Húsvétkor, – felelt a hölgy, a ki olyan finom, megsárgult csipkéből volt, a milyent apáczasorban levő királyleányok hímeztek az oltárok számára. Barna volt, mint az ópium füstje, a mint sötét gomolyagban a menyezetre száll és a tekintete olykor-olykor mámorossá válott, mint a nyári délutáni álom.

– Húsvétkor, asszonyom, – ismételte Kamill. – A legjobb hely a gyónásra Mária-Besnyő. Ott szent barátok laknak, nagy szakált hordanak és a rossz gondolatokat kertészkedéssel, kerti munkával űzik ki vérükből. Egykor majd megyek én is szent embernek a hegyek közé vagy éjszakára a zöldkapus házakba, hol a zongorát vak ember verdesi és a nők énekelnek és tánczolni tanítják a fiatalembereket. A valczert madame Josephine-nél tanultam és Engelnénél azt, hogy van még igaz szerelem a világon, midőn a ház egyik tagja, bizonyos Vilma patkánymérget ivott csekélységemért. Elmegyek újra a házakba, a hol fiatalkoromban laktam, a hová öreg és komoly barátom, egy bölcs, de szenvedélyes kártya- és billiárdjátékos társaságában hajnalonkint besurrantam. «Keress magadnak szeretőt a házban, – mondta mentorom, – nincs jobb dolog a világon, mint alkonyattal felébredni és a czipőt, ruhát finoman megtisztítva találni, friss ing fehérlik és gyöngyvirág szaga volt a női monogrammos zsebkendőnek. A franczia borbély a fésülés végeztével gyöngéden megborotválja fáradt arczodat, a fürdőbe sok kölni vizet önt kedvesed, csönd és derültség van a házban, mint egy magányos villában Rimini tájékán…» Asszonyom, meggyónom önnek, hogy ifjúkoromban évekig voltam kedvese egy komoly és tisztességes nőnek, a ki leánykereskedelemmel foglalkozott. Életet, bölcseséget, megnyugvást és bátorságot tanultam tőle. Szivem jóságát, gondolkozásom nemességét, életfelfogásomat és búskomoly kedvemet, a mely hasonlatos a nyári éjhez, a melyben messziről zeneszó hangzik holdas viztükörén és boldogságomat abban a hitben, hogy jobb meghalni ma, mint holnap: mind-mind néki köszönhetem. Asszonyom, az én álmomra, hosszú nappali aluvásaimra, körülöttem a csendre, kezem finomságára és szivem minden dobbanására egy nőstény tigris vigyázott… Az ágyam mellett ült és halovány arczomat nézte. A fülembe súgta, hogy télen, tavaszszal, játszi felhőkkel és zöld rétekkel álmodjak. A kezemet fogta és hat esztendeig nézte az ütőeremben áradó vérem. Asszonyom, ha ön elhagy, nemsokára, – mert hisz bizonyosan elhagy, – ismét elmegyek a bölcseség, csendesség házaiba, a hol éppen azért van oly nyugodalom, mert a szerelmet nem veszik komolyan.

Kamill elhallgatott és az imádott nő kezét megcsókolta.

– És miről beszélgettek mindig? – kérdezte megindult hangon a hölgy, a ki néha már azt hitte magáról, hogy olyan művelt, mint a franczia könyv.

– Versekről, versenylovakról és bukott nőkről. Néha zenéről. Kedvesem dala a «Földiekkel játszó égi tünemény…» volt.

– És nagyon boldog volt? – hangzott visszafojtott hangon a kérdés.

– Boldog voltam, mert már megnyugodtam abban a gondolatban, hogy késő öregségemig olyan házban lakom, a hol a nők magassarkú papucsban és selyemingben járnak. Azaz, hogy tervünk volt: ha megöregedünk, kis falusi birtokot veszünk, közel a fővároshoz, hogy néha elmehessünk a Nemzetibe, ha régi és érzelmes franczia darabot játszanak. Kutyákat tartunk majd… Nagy, bolond, boglyas komondorokat, a melyeknek olyan hűséges és megbizható szemük van, mint a gyermekek imádsága.

– Térjen vissza, – mondta a hölgy. – Én csupán egy hóbortos, képzelgő és nyugtalan teremtés vagyok. Bár semmi sem hamis rajtam és a szivem oly egyszerű, mint az erdő mélyén járó madáré, a mely még nem látott embert, mégis csak azt hiszem, hogy nem arra születtem, hogy a férfiakat boldoggá tegyem, hanem engem boldogítsanak a férfiak; szenvedéssel, fájdalommal, sírással, keserűséggel, esetleg megölni valakit és megverni engem, ha rosszalkodom… Én boszorkány vagyok. Szerencsétlenség lakik a szememben.

– Asszonyom, imádom, mert azt hiszem, hogy el fogok veszni magáért, – felelt Kamill és miután alkonyodott, a boldogtalan fuvolás megszólaltatta hangszerét a sír mélyéből. Május volt, alkonyat volt, a temetőben pókok kötözték egymáshoz a fakereszteket. A fuvolás egy régi dalt fujt.