II. Az asszonylaki amazonok.

Már említettük valahol e történet folyamán, hogy Merseházy Miklós több vármegye örökös főispánja és töméntelen földek ura, zseniális ember volt. Geniejét nem az olvasmányokból, sem a hallomásokból merítette, zseniális volt, ha unatkozott, ha mulatott: és miután e két dolgon kívül egyéb foglalkozást nem tudott neki nyújtani az élet: mindig zseniális volt.

Egy napon betoppant Margitvárra, a hol az azilumbeli urak ismét régi foglalkozásukat űzték. Olivér azokat a versenylovakat idézte fel emlékezetében, a melyeknek futásán nyert vagy veszített, Livinszky kétségbeesetten aludt, míg a baronett fonnyadtabb volt, mint valaha: Mamsellka helyezetlenül futott a Császár-díjban.

Miklós gróf ropogó léptekkel állított be a kastélyba és miután megtudta, hogy pártfogoltjai még életben vannak, megfuvatta a kürtöt, mint riadók alkalmával négyszáz esztendő előtt.

A vendégek a lovagteremben gyülekeztek. Miklós gróf kezet fogott velük. Friss volt, eleven volt, ebben az órában érkezett Madridból, a hol egy mór herczegnőért párbajt vívott az orosz követtel. Csupán annyi ideje volt, hogy az Aranygolyónál megállíttassa kocsiját…

– Mindent tudok, – kiáltotta. – Tehát Treszka kisasszony megadta az árát a mulatságnak! Én sohase tudtam szabadulni tőle. Ezentúl franczia pezsgővel kinálom. És a majális többi hölgyei? Kit tettél még szerencsétlenné Milfay?

Olivér vállat vont.

– Azt hiszed, hogy van nekem még kedvem boldogtalanná tenni asszonyokat, leányokat?

Miklós gróf – miután most szabadult szerencsésen egy kései kalandból, – vigan kiáltotta:

– Higyjétek el urak, hogy nem érdemes másért élni, mint a nőkért! Hölgyekért verekedni, szaladgálni utánuk, éjjel-nappal velük foglalkozni: ez az igazi élet, urak.

Livinszky minden köteles tisztelet mellett akkorát ásított, a milyent soha. Olivér a gróf vadonatúj szalmakalapját vizsgálta, a mely különös fonásával nyomban feltűnt. Csupán a fiatalos Xypszy baronett bólongatott helyeslőleg a gróf szavaira. Miklós gróf további szavait tehát egyenesen Xypszyhez intézte:

– Van annál valami nagyszerűbb a földtekén, mint egy kerek női váll, a melynek a szine szebb, mint a márványé és formájában a nő egész egyénisége van kifejezve? Az utóbbi időben a női vállak és nyakak karakterével foglalkoztam. A vállairól és nyakáról lehet megismerni a nőt! A váll kereksége vagy hegyes formája leleplezi a titkolózó nőt. Kerek vállal, nyakkal, a melynek törzsét aranyos pihék díszítik, a melyek finomabbak a madarak apró tollainál: hiába hivatkozik a hölgy erényére. Ez az erény megdől egy jól elhelyezett csókon, a mely egyszerre érinti a vállat és a nyakat. A nyakszirt a szerelem szirtje, a csókok hullámtörésében diadalmasan áll e szirtfok, a míg a hullámok elborítják…

– Ördögi! – kiáltotta Livinszky. – Még sohase hallottam ilyen dolgokat. Költő vagy te, kegyelmes úr.

Miklós gróf vállat vont:

– Ha akarom, az vagyok. A nők többnyire költővé teszik az embert, vagy koldussá. Engem szivesebben juttatnának koldusbotra, minthogy költővé tesznek.

Xypszy baronett felsóhajtott:

– Oh, bárcsak egyszer koldus lehetnék nők miatt.

Milfay nyugodtan közbeszólt:

– A nők csak azokat a férfiakat fosztogatják ki, a kik nők nélkül is elpusztultak volna. Vannak férfiak, kik predesztinálva vannak a tönkrejutásra.

– Engem nem tesznek tönkre a nők, – nevetett teliszájjal Miklós gróf. – Én bizony a faképnél hagyom őket, midőn észreveszem, hogy fosztogatásra adják kis fejüket. Hamar meglátom terveiket. Néha szinte boldogtalan vagyok, hogy minden búcsú nélkül kell elhagynom nőket. Fáj a szivem értük. De kifosztani még sem engedem magam.

Milfay bólintgatott és tréfásan mondta:

– Magam is szeretném azt a nőt látni, a ki Miklós barátunkat az orránál fogva vezeti. Bécsben és Budapesten már a legkisebb varrókisasszony is ismeri azokat a furcsa antik ékszereket, a melyekkel Miklós a hölgyeket megajándékozni szokta. A zálogos rendőrért kiált, midőn ezeket az ékszereket boltjába viszik.

Miklós gróf olyan jóizűen nevetett, mintha a világ legmulatságosabb dolgát hallaná.

Xypszy felsóhajtott:

– Istenkém, ha valakit Merseházynak hivnak!… Kell ennél több a női szivek és kegyek elnyeréséhez?

– A mór herczegnő Madridban bezzeg nem tudta, hogy Merseházyak vannak a világon. Azt valahogy mégis csak másképen kellett meghódítanom, – mondta igen komolyan Miklós gróf és széles vállán megfeszült a kabát.

Milfay Olivér halkan nevetett:

– Treszkát bizonyára könnyebb lett volna meghódítani Borszkán.

– Tévedés, – felelt igen komolyan Miklós gróf. – Már előfordult, hogy az unalom vagy a kicsapongó kedv lépteimet Treszka nyomába irányította. Mentem, mendegéltem a meglehetős formás lábak után, Treszka nem is fukarkodott a czipője mutogatásával, de aztán nincs tovább. Kénytelen vagyok bevallani, hogy megbuktam Treszkánál, uraim.

Milfay elhallgatott és a szivarfüstbe bámult.

– Treszka egy tisztességes lány, – ismételte Miklós gróf. – Azt hiszem, még az ajkát nem csókolta meg senki.

Milfay dudolgatott:

– Furcsa teremtés. Igazi felvidéki stréberkisasszony. Azt hiszem, szivesen kompromittálná magát egy eleven gróffal…

– És ártatlan maradna, – nevetett Miklós gróf. – Természetes, hűséges esze van a kis leánynak, sohasem hagyja cserben a hidegvére. Majd, ha itthon maradok, idővel férjhezadom.

Milfay bólongatott és kissé elszomorodva mondá:

– Ha tudtam volna, bizonyára másképen viselkedtem volna a kisasszonynyal szemben…

– Ezek a mi felvidéki tót lányaink, – szólt Merseházy, – különös, néha furcsa teremtések. A szemük, a szájuk azt mondja, kiáltja, hogy boldog örömmel rendelkezésre állanak minden férfiúnak, a ki kezét kinyújtja értük. És kaczérságukkal fel tudják bátorítani a legpipogyább legényt is. Aztán hip-hop, eltűnnek, mint a kámfor. Az ember csupán a levegőt markolja utánuk. Sok jó, nemes, nagyszerű vér keveredett itt össze. Csehek, kuruczok, labanczok, nemesek, főurak, de még királyi vérből valók is hozzájárultak a vérkeveredéshez. Giskra vére együtt folydogál az erekben a Merseházyak vérével. Talán még Mária Teréziának is elvitte a szél egy aranyos hajszálát. Ki tudja, hová fújta a szél azt a hajszálat?… De hát most nem is annyira a tót lányokról van szó. Kirándulunk, urak, Asszonylakra. Ki tudja, hol van Asszonylak?

A margitvári azilum ápoltjai összenéztek. Vajjon miféle zseniális bolondságon töri fejét Miklós gróf?

– Ne gondolkozzatok. Tudom, hogy csak a tekeasztalon tudjátok orientálni magatokat. Asszonylak község Pozsonymegyében, közel az osztrák határhoz van. Nevezetessége egy régi Svarczenberg-kastély, a melyet legutóbb a kegyes herczegnő asszonyok számára berendezett. Négy vagy öt előkelő úridáma tölti ott idejét a herczegnő alapítványából. Férficselédség nincs a háznál. Mit szólnátok hozzá, ha hadat üzennék az asszonylaki nőknek és megostromolnánk a kastélyt?

– Már inkább Treszka kisasszony bolondságait hallgatom Borszkán, mint nyugalmazott úridámák döngicsélését, – felelt Milfay Olivér.

Livinszky herczeg szolgálatkészen felelt:

– Te vagy urunk, házigazdánk, Miklós, azt tehetsz velünk, a mit akarsz.

– Tiz év óta nem beszéltem társaságbeli úriasszonynyal, – kiáltott fel Xypszy baronett. – Megtalálok halni a nélkül, hogy egy kedves, finom úriasszony gyöngéd újjaival megsimogatná a homlokom. Hiába, az úriasszonyok újja, tenyere más, mint az orfeumi hölgyeké. Becsületemre, vágyakozom, hogy egy finom, tisztességes asszony kezét megfoghassam.

– Bolond rajongó, – dörmögött Olivér. – Mintha az nem volna mindegy, hogy milyen kéz simogatja az embert. A nők kezei, akár úriasszonyok, akár félvilágiak, mindig megfordulnak olyan titkos helyeken, a hol férfi keze sohasem fordul meg. A leggyengédebb, legszentebb női kéz is erkölcstelenebb, tisztátalanabb, mint a barna férfikéz.

– Ne bántsuk a női kezeket, Olivér, – szólt közbe komoly hangon Miklós gróf. – Bizonyos korban (hál’istennek még messze van e kor) a férfiú részére nem marad meg a nőkből egyéb, mint kezük, meg lábuk. A finom asszonykéz és a formás női láb. Nagyatyám, Merseházy Pál, a moszkvai nagykövet vagyonokat fizetett egy-egy női kézért vagy lábért. Tánczosnők, szépkezű czigánylányok, lovarművésznők vették körül élete utolsó éveiben, mégis akkor volt a legboldogabb, a mikor az unokanővére, a finom Katinka megsimogatta a homlokát az ő elegáns, tiszta, jószagú kezével.

Xypszy lelkesedve hallgatta e szavakat. És szokása ellenére megtámadta Milfayt.

– Olivér azt hiszi, hogy az Aranygolyó kassziroshölgyének van a legfinomabb keze Európában. Pedig sohase mossa meg a kezét. Isten ucscse, nem mossa meg a kezét.

Olivér vállat vont és csupán egy lenéző pillantással felelt. Bizonyára jobban ismerte a nőket, mint Xypszy baronett és az aranygolyóbeli kaszirosnőről is tudhatta, hogy hányszor mossa napjában kezét.

*

A hadüzenet megtörtént.

Miklós gróf minden költői tehetségét összeszedve, verses levelet irt Asszonylakra Hartlében Zsófia csillagkeresztes hölgynek, a kivel hajdanában tánczolt a Svarczenberg-palotában. «Asszonyom, mi megostromoljuk önöket, holnap vagy holnapután – mielőtt a nap nyugovóra száll, – seregem megáll Asszonylakán.»

Díszruhás várnagy vitte a pergamentet és két huszár kisérte az üzenetvivőt.

Estére megjött Poroszkai uram a válaszszal.

– Várjuk az ostromot, – felelték a kastély hölgyei és egy kosár málnát küldtek Merseházynak, a melyet bizonyára sajátkezűleg szedtek a kastély kertjében.

A málna izes volt és az üzenet fellelkesítette Miklóst.

– Van felvonó-hidjuk? – kérdezte a várnagyot.

– Van, de a szobalányok, frájok egész nap a kapuban hanczúroznak. Elegendő, hogy egy jóképű fuvaros elhajtson a kapu előtt, az asszonycselédek nyomban leeresztik a hidat. Zárda az, kegyelmes uram, de olyan zárda, a hol még káplán sincs. A faluban lakik egy nemes ember, bizonyos Kertyik Pál. Az folyton azzal fenyegetőzik, hogy katonaságot kér a vidékre, mert nem birni a kastélybeli fehérnéppel.

– Ezzel a Kertyikkel meg kell ismerkednünk, – vélekedett Miklós gróf. – Hasznos útbaigazítással szolgálhat.

– Magam is azt gondoltam, – felelt a várnagy. – Mindjárt elhoztam Kertyik uramat. Odalent vacsorázik a kulcsárnál.

– Hát hozd elő, ha már vacsorázott.

Kertyik Pál sokáig vacsorázott. Nagyevő ember volt, nem tudott egykönnyen megválni a késtől-villától. A várnagy buzdítására mégis csak lenyomta az utolsó falatot és hagyta magát Miklós gróf elé vezetni.

– Hát miféle fehérnép lakja a kastélyt? – kérdezte a gróf.

– Nem esett ehhez hasonló bolond dolog Mátyás óta, mert akkor estek a legbolondabb dolgok, – felelt Kertyik Pál és széttörölte szárnyas bajszát.

Már kissé vénecske ember volt Kártyik, a rövidrenyirt haja deresedett, de a bajúsza fekete volt, mint a szurok. Gömbölyű szeme volt, a melyre olvasásnál okulárét helyezett, a mutatóújján régi pecsétgyűrűt hordott. Bocskoros nemes az ilyen ember neve, de gyakran büszkébbek régi ármálisukra, mint maga a király.

– Hát hogy van a bolond eset? – kérdezte Miklós gróf és hátradőlt székén.

– Állva nem tudok beszélni, – felelt Kertyik Pál.

– Hát üljön le, – legyintett a gróf. – Csak aztán igazat mondjon.

Kertyik megállott leülés közben:

– Igazat? – kérdezte nyomatékosan. – Az én őseim határkapitányok voltak Dévényben. Mi nem szoktunk nem igazat mondani. Kertyik manapság már csak egyetlen egy van Magyarországon és az én vagyok. De Merseházy van elegendő.

A gróf jókedvűen nevetett:

– Beszéljen már, Kertyik uram, az oldalamat fúrja a kiváncsiság.

Kertyik még egyszer körüljártatta gömbölyű szemét és így kezdte:

– A herczegnő a nyakamra telepítette azokat az asszonyokat, azóta nincs egy nyugodt perczem. Egyetlen nemes ember vagyok a faluban, a többi tehát nem számít. Van ott vagy három-négy dáma, a ki napközben, unalmában már azt se tudja, hogy mit csináljon. A cselédi sorban levő némberek pedig majd megbomlanak a férfinép után. Mert az épen a bolond dolog, hogy férfinak nem szabad a kastélyba belépni. Kijönnek tehát ők a kastélyból. A grófnők lovagolnak, beugratnak a virágos kertembe, letapossák a tulipánhagymáimat, aztán mikor csendesen dörmögtem ezért valamit, lovaglóostort fogtak rám. Nem lehet azokkal birni, kegyelmes uram. Még a gyereknépnek se hagynak békét. Megkergetik őket az utczán, az asszonyoknak pedig napestig mindenféle füveket kell szedni az erdőn, a miből fürdőt készítenek. Öreg papunk, Vajkai tisztelendő nem prédikál kedvükre; már irtak is a püspöknek, hogy küldjön más papot. A faluban szedték össze az aláirást. A minap tűz volt, valami szénaboglyát gyújtottak fel, hogy aztán elolthassák. Térdig feltűrt szoknyában hordták a vizet a tűzre. És nagyon nevettek hozzá. Hiszen, ha fiatalabb volnék, nem ijednék meg tőlük. De így bizony elbújok előlük, a mikor végignyargalnak a falun, mint a valóságos boszorkányok…

Miklós gróf úgy nevetett, hogy a könnyei is csorogtak.

– Boszorkányok?

– Azok. Mert még a gyerekek is félnek tőlük. Úgy összeölelgetik, csókolják a gyerekeket, hogy azok sirvafakadnak, mintha megverték volna őket. A minap is pirosra csipkedtek egy zsellér-gyereket.

– Aztán milyenek? Fiatalok, szépek?

Kertyik Pál pisztolydurranáshoz hasonlóan csapta össze a két tenyerét.

– Szépek? Fiatalok? Hisz akkor nem volna velük semmi baj. Régen levitézlették azok már a fiatalságot, talán még Solferinónál. Csakhogy az ilyen finom úriasszonyoknál az másképen van, mint a magunk asszonyainál. Mindennap fürödnek, liliomszappannal mossák a bőrüket, a patikának minden hunczut fortélyossága az ő csinosságukra van kitalálva. Igy aztán megesik, hogy még a hatvanéves is szemrevaló lehet közöttük, holott, mondom, az ifjúság régen elhagyá. A kenőasszonyok naphosszat egyebet sem tesznek, mint a ránczokat dörzsölik, dunai fövényben áztatják a lábukat, a szarvast gombával töltik… Elég az hozzá, hogy igazságtalan dolog ez, kérem. A míg a föld leányai hamarosan megöregszenek, e dámák hervadottságukban is olyan rózsaszinűek, mintha bérmálásra készülnének.

Miklós gróf felcsillanó tekintettel hallgatta Kertyik uram panaszait. Titkon kedvelte a szép hervadt dámákat, miután egész életében a tavaszt kergette.

– Holnap útra kelünk és megostromoljuk Asszonylakot! – adta ki a parancsolatot Poroszkainak, a várnagynak.

Kertyik megvetőleg csóválta a fejét.

– Nem egészséges dolog ez, uram. Régi selyemruhákért hadba szállani! Még a nagyapám se hallott ilyent.

De hát Kertyik uramra senki se hallgatott. Végül még Milfay Olivér is vállalkozott az útra.

– Szép, hervadt, imakönyvbe préselt virágokhoz hasonlatos dámákhoz megyünk, – mondta nyelvcsettentve Merseházy gróf. – Olyan szaguk lehet, mintha a tömjén illata a mosúszszal keveredik.

– Hármas mezőn, hármas határon, búzavirág az én virágom, – felelt Olivér a népdal hangján, a kékszemű Treszkára gondolt, de reggelre gondosan megberetválkozott tükrében.

*

A nagy szürke automobil pöffögve szaladt végig az országúton, Kertyik Pál az egész idő alatt azt várta, hogy mikor fordulnak az árokba, míg a czigánybandát Poroszkai uram hozta négylovas kocsin.

Merseházy megállította az autót az asszonylaki határban, ott, a hol zöld erdőben egy régi templom maradványai látszottak. Szent szűzek dicsérték itt hajdanán az eget. A nagy faragott köveken kényelmes ülés kinálkozott.

– Éjjel énekelnek a kisértetek, – mondta Kertyik Pál, – kár, hogy nem akkor jöttünk.

Merseházy aztán gyalogszerrel megindult az asszonylaki kastély felé.

Francziás, tornyos, vidám kastély emelkedett a lapályon, a milyen kastélyok frank földön találódtak, a míg a forradalom felgyújtotta őket. A kapu feletti tornyon a herczegi család sárga lobogója lengett, a nyári napsütésben ragyogva húzódott az ablaksor.

Kertyik Pál jelt adott a kastély lakóinak, mire a felvonóhíd leeresztetett. Hatalmas termetű, fehérkötényes kulcsárnő lépett ki a kapun.

– Itt van gróf Merseházy, – mondta Kertyik.

A kulcsárné kezetcsókolt a grófnak.

– A kastélyba belépni nem szabad, kegyelmes úr, – mondta, – de a rózsáskertre nem vonatkozik a tilalom. Vezesse Kertyik a kis kapuhoz a gróf urat.

– Több tiszteletet! – felelt a nemesember fogcsikorgatva, de mégis csak elvezette a grófot a kastély oldalbejáratához, a hol már nyitva volt a kis falba vésett ajtó, a melyet olyan czifra lakatosmunka díszített, mintha ezt az ajtót folytonos feltárásra, nem pedig titkos nyitogatásra csinálták volna. Egészen bizonyos, hogy hajdanában ezen az ajtócskán lépegettek be azok a lovagok, a kiknek egyébként tilos volt e kastélyban mutatkozni. Szobalányok, grófnők, herczegnők kedvesei mehettek át a hidacskán, a melyet teljesen befutott a loncz.

– Maradjon hátra, – mondta Merseházy Kertyik uramnak, a mire az nagyon csodálkozott.

Régi rózsafák töltötték meg a versaillesi mintára formált kertet. Egy márvány Apolló és terrakotta faunok látszottak a bokrokban. A kőpadon, a mely bibor szőnyeggel volt beborítva és hátában a Svarczenberg czímer látszott, Hartleben Zsófia ült. Fekete lovaglóruha volt rajta, fátyolos kalapja azonban a padon hevert. Hullámos barna hajában csak itt és amott látszott egy ősz hajszál, míg arcza oly gyöngéd és finom volt, mint azon pasztell-képeken látható női arczképek, a melyeket apró virágokkal díszített bőrtokban a szivük felett viseltek az ábrándos lovagok a harminczas esztendőkben. Szürke, nyugodt szeme volt és a szemöldöke hosszan ivelt, mint egy templomboltozat. Szenvedélytelen, szinte apáczás modorban fogadta a grófot, mintha alázatosságával védekezne a világi hiúságok ellen.

– Mivel lehet szolgálatára legalázatosabb szolgálója, kegyelmes úr?

Miklós gróf felkaczagott.

– Asszonyom, én hadat üzentem. Eljöttem hódítani, ostromolni, erőszakoskodni és ön már az első lépésnél lefegyverez?

– Kit akar megostromolni?

– Kegyedet, társnőit, az egész kastélyt, – kiáltotta Merseházy. – Itt unatkoznak, elhoztam tehát a barátaimat, a nagyszerű Milfayt, a kitől ön gyakran olvashatott a «Jockey» czímű lapban elmefuttatásokat versenyügyünk fejlesztéséről. Itt van Xypszy báró, a legjobb tenniszjátékos és a kedves Livinszky… Az erdőben sátrakat verettem, házizenekarom megérkezett, csupán a hölgyeket várjuk a barátságos dezsöné elfogyasztásához.

– Milkának migrainje van, Henriette anyja halála évfordulóján böjtöl, én pedig lovagolni megyek, a mint látja, gróf… Mindazonáltal ott leszek a mulatságon.

Merseházy férfiasan megrázta az asszony fehérkeztyűs kezét.

– Igérem, hogy nem bánja meg, Zsófia. Habár magam már nem igen szoktam valczerezni, – emlékszik a kalikó-tánczestélyre? – barátom Xypszy mestere a táncznak. Ellenben vadvirágot szedni segíthetek a hölgyeknek.

– A gróf nagyon kegyes, – felelt Zsófia. – Hallottam már furcsa barátairól, a margitvári remetékről. Valóban sohasem hittem, hogy leereszkednek hozzánk, szegény elátkozott nőkhöz.

Miklós gróf csak perczekig tudott társalogni, mert véleménye szerint felesleges volt sokat beszélni nőkkel.

– Hát egy óra múlva ott legyenek, – mondta és megelégedetten elköszönt Hartleben Zsófiától.

Ringatózó, jókedvű léptekkel ballagott a kastély mellett, midőn is az egyik ablakban megpillantotta Tóváry Milkát, a kit valahonnan ismert. Az egykori vöröshajú szépség kissé megfakult hajjal és olyan fehér arczczal, mint a czukrászsütemény, az ablakban könyökölt és szivarjából a füstöt fújta.

A gróf megemelte a kalapját, bár az nem volt szokása.

– Látom, hogy emlékszik reám! – kiáltotta harsány hangon Milka. – Eljövök a majálisra. Van czigány?

Merseházy jókedvűen intett.

– Hisz azért jöttünk, hogy megtánczoltassuk magát.

– No majd meglátom, – felelt Milka és kövéres kezével egy rózsát dobott a grófnak. – Henriette beteg! Szegény nem jöhet, de majd tánczolok én helyette!

A gróf tovább ballagott és míg magában azon gondolkozott, hogy honnan ismeri Tóváry Milkát, az egykori gárdaezredes lányát, – talán Badenbadenből, a hol a kocsiversenyben Milka díjat nyert, vagy Budapestről, a hol az árvagyermekeknek gyűjtött adományokat? – a kastély negyedik tornyánál az erkélyről egy tarkakendős hölgy kihajolt és bodros szőke fejét olyan kiváncsian fordította a grófra, hogy az rögtön megállott és köszönt.

– Reméllem, én is elmehetek a majálisra? – kérdezte madárhangon és fekete, délies metszésű szemével epedve nézett alá a magosból.

– Hogyne, – kiáltotta Merseházy. – A hányan vannak, mind eljöhetnek.

Henriette (mert hiszen ő volt a toronybeli hölgy) gyermek módjára tapsolt a tenyerével. – Nem is hiszi, hogy mennyit unatkozunk!

– Azért van Merseházy, hogy mulattassa a hölgyeket, – kiáltotta Miklós gróf. – Csak tessék eljönni. Jobban nem lehet mulatni, a hogyan én mulatni fogok.

– Mennyi hóbortos vénasszony, – gondolta magában Miklós gróf, a mint most végérvényesen elmaradt mögötte a kastély és benne a mulatni vágyó delnők. – Bizony kár megvénülni a nőknek!

Gondolataiból Kertyik Pál zavarta ki. A szárnyas bajúszú férfiú lihegve futott utána.

– Tessék visszajönni, – kiáltotta messziről, – a grófnét elfelejtette meghivni.

– Miféle grófnét?

– Az öreg grófnét, a mamát, a nagyasszonyt, a sárkányt, a vén gyilkost, – felelt egy szuszra Kertyik Pál. – A fürdőkádban volt épen, azért nem bujhatott ki az ablakon. Lehet, szándékosan dugták a kádba.

Miklós gróf bosszúsan megállott.

– Hány esztendős az a mama?

Kertyik diadalmasan kiáltotta:

– Legalább száz.

– Hát akkor maradjon otthon.

Kertyik Pál a kellemetlen hirrel futólépésben vágtatott vissza a kastély felé. Legalább regresszálja magát valamivel a kastély lakóin.

Miklós gróf elandalgott a zöld erdőben, mert néha szerette a természetet, ha sokáig nem látta. Olykor egy vadrózsabokornak is örülni tudott, míg máskor a kastélyai függőkertjei mellett is közömbösen elballagott. Hangyákat nézett az erdei úton ismeretlen czéljaik felé haladtukban, egy kis kései ibolyát tépett le és a kabátjára tűzte, majd egy olasz románcz jutott az eszébe, a mit halkan dudolgatott.

– Nem érdemes élni, – gondolta legvégén, midőn a szent romoknál a sátrat megpillantotta, hol a szakácsai sürgölődtek. Az erdei vadőrök gyűjtötték a rőzsét, Poroszkai egy magas póznára felhúzta a Merseházyak kis lobogóját, mert a várnagy mindig kitűzte a zászlót, a mint erre alkalom kinálkozott.

Milfay és társai valahol az erdőben kártyáztak, mert Miklós gróf úgy rendelkezett, hogy ezzel töltsék az időt. Friss, ropogós parasztmenyecskék forgolódtak a konyha körül, a kipányvázott lovak ismerősen felemelték fejüket a Merseházy láttára.

– Nem érdemes élni, – gondolta ujólag Csallóköz ura és fatuskót keresett az erdőben, a hol olyan szomorúan leült, a milyen szomorú még sohasem volt életében.

Búsan nézett a bokrok közé és az jutott eszébe, hogy milyen ostobák a nők, hogy nem öltöznek fel eprész-leánykának, midőn egy nagy úr unatkozik az erdőben. Kis kápolna lehetne valahol, benne hosszúszakállú barát és mily jó volna megesküdni itt az eprészleánynyal!

A faleveleket csendes szél simogatta és a sűrűségen bepillantott az égboltozat kék szeme.

Igen természetes, hogy erre nyomban Tolcsvai Treszka jutott eszébe, pedig nem igen szokott gondolni a várnagyai leányára. Sokkal nagyobb úr volt ahhoz, semhogy a saját cselédeit észrevette volna. T. T.-ét, a mint a monogrammját egy himzett kendőben egyszer látta, valamiképen egy pajkos, haszontalan, de kedves kis cselédjének tekintette.

Sípot vett elő és belefújt.

Csak midőn Poroszkai uram előrohant a fák közül, akkor gondolt arra, hogy tulajdonképen mit akar.

– Menjen az automobil Borszkára a Treszka kisasszonyért, – adta ki a parancsot.

A várnagy elsietett. Egy percz múlva már a völgyi úton hangzott fel az automobil ismerős tülkölése.

– Vajjon eljön-e Treszka? – gondolta magában és valami furcsa melegséggel gondolt a szegény leányra, a kinek minden ambicziója abban merül ki, hogy első hölgynek tartsák Borszkán és vidékén.

Később újra elkeseredett és búskomoly gondolatai súlya alatt lecsüggesztette a fejét.

Milfay Olivér megérintette a vállát.

– Itt vannak az amazónok! Téged keresnek mindenütt.

– Akasszák fel magukat, – pattant fel Miklós gróf. – Nem elég, hogy meghivtam őket? Tán még udvaroljak is nekik?

– Xypszy már szerelmet vallott mind a háromnak.

– Mit akarnak még egyebet? Örüljenek, hogy előkelő úri társaságba jöhettek és hagyjanak nekem békét!

Olivér vállat vont. Únottan mormogta:

– Azt hiszem, tánczolni akarnak.

Merseházyt valóságos dühroham lepte meg.

– Égessenek meg minden vénasszonyt! Talán én rendezzem a négyest? Csúf, kimustrált öreg papucsok! Az ördög hitte volna, hogy még alkalmatlanságot is szereznek.

– Nem is olyan vének, – felelt Milfay. – Öregebb asszonynak is kezet csókoltál már. A Hartleben még érdemes arra, hogy az ember felkeljen a fatuskóról.

Miklós gróf felfigyelt:

– Azt hiszed, hogy érdemes?

Milfay lefelé fordította a tenyerét.

– Nem, nem érdemes, mert én már végleg szakítottam a nőkkel. Nekem már a khinai anyacsászárné sem imponál. De hát még vannak olyan férfiak, a kik szeretik, ha a nőknek karcsú a derekuk, friss a hajuk, tiszta a szemük, meg miegymás. A Hartleben az a bizonyos finom, elegáns alapítványi hölgy, a ki leginkább azzal csalogathatná a megfelelő férfiút, hogy tiszta és érintetlen életet él.

– Ostobaság. Milyen a harisnyája?

Milfay szakértelemmel felelt:

– Jó harisnyája van. Általában azok a hölgyek, a kik csaknem szobalányi, társalkodónői minőségben szolgáltak valaha az udvarnál, mindig jobb harisnyát hordtak, mint úrnőik. Az udvarhölgy harisnyája mindig finomabb, mint a főherczegnőé. Az ördög tudná, miért van ez így. De így van.

– Beszélj, Milfay!

Olivér megvetőleg összeszorította az ajkát:

– Te ezt épen olyan jól tudod, mint én. Mit fecsegjek bolond módjára?

– Az alsószoknya-teoriákat még nem hallottam.

Milfay elnevette magát.

– Hát nézd meg a Hartleben alsószoknyáját. Százat teszek egy ellen, hogy az kifogástalan tisztaságú. Az úrnő fehérnemüje lehet gyűrődött, de a komorna inge megvakít.

– Bolond vagy, Milfay, – nevetett Miklós gróf, felugrott a tuskójáról és megrázta a vállát.

– Azt hittem, hogy már elátkozott erdei manó lettem, – kiáltott fel teli tüdőből. – Hahó! Hahó! Danoljon nagyságod valami dalt; kár, hogy már meghalt Csokonai, most verseket irhatna nekünk itt az erdőben. És a Treszka fehérnemüjéről mi a véleményed?

Milfay szórakozottan nézte az ingó faleveleket.

– Azt hiszem, nem mindig kifogástalan, – mormogta.

– Holott épen az ellenkezőt gondolod! – kiáltotta Miklós gróf. – Eh, ha tetszik az a lány, hát mért nem öleled meg? A lányok arra valók, hogy megöleljék őket!

Olivér végtelen unalommal legyintett.

– Leszoktam már én a kalandokról, Miklós. A multkoriban összeszámláltam. Nyolczszázhetvenhárom nővel volt hosszabb-rövidebb ideig tartó ismeretségem. Hát még a melyekre már nem emlékszem, holott a memoriám rendben van!

– Volt közöttük Treszka nevű?

– Az nem volt, – felelt Milfay és könnyedén megremegett az ajka.

A fűre biborpiros terítőket helyeztek és az asszonylaki dámák fehér ruháikban, nagy szalmakalapjaikban meglehetős festői helyzetben voltak láthatók. Középen Xypszy baronett ült és egy ó-franczia verset szavalt. Livinszky, bár egy hangot sem értett az ódon szavakból, a háttérben úgy kaczagott, hogy a könnyei kicsordultak.

– Megbolondult a báró! – kiáltotta oroszúl.

Valóban meglehetősen furcsa volt a fonnyadt Xypszy, a mint a hervadt dámák között a trubadur szerelmeit és keserveit előadta.

Miklós gróf a czipőket vette szemügyre. Valóban, Hartlebennek volt a legjobb czipője. Nyerges lábán megfeszült a könnyű keztyűbőr és a magos franczia sarok művész-suszter kezével volt vágva. A harisnyájából csupán egy csík látszott, de az épen elegendő volt arra, hogy Miklós gróf magában igazat adjon Olivérnek.

– Nos, hogy mulatnak a hölgyek? – kérdezte fejedelmi leereszkedéssel, a mely olyankor volt szokása, midőn kedves akart lenni. – Reméllem, barátaim kitesznek magukért!

A büszke Hartleben Zsófia hideg tekintettel mérte végig a gőgös urat és Xypszyhez fordult:

– És ki irta ezen költeményt?

A kövér Milka ellenben nyomban talpra ugrott és a gróf karjába kapaszkodott.

– Jőjjön, mutassa meg nekem az erdejét. Ugy-e az erdő is a magáé? Itt egyáltalán minden a magáé?

Miklósnak már nem volt ideje a támadást kiparirozni. Milka a karján volt és az epedőszemű Henriett is készülődött, hogy az urak közül nyakoncsíp valakit. Miklós gróf legjobbnak vélte a másik karját Henriettnek felkinálni.

– Menjünk a romok közé. Én ugyan nem tudom bizonyosan, mert még nem láttam, de úgy hallottam, hogy van ott egy régi falfestmény, a melynek csodatevő tulajdonsága van. A nők ettől a képtől vagy férjhez vagy gyermekhez jutnak.

Milka vastag szivarja mögül, foghegyről szólott:

– Szeretném én azt a képet látni.

Míg Henriette lágyan fuvolázott:

– Kérlek, ne légy hitetlen Tamás. Vannak csodatevő képek. Mária-Pócson magam is imádkoztam gyermekkoromban egy festményhez.

– És ezért nem mentél férjhez? – kérdezte Milka, a kinek egyébként sem tetszett, hogy Henriett megbontja a gróffal való csevegést.

Livinszky, csodatevő képekről esvén szó, kötelességének tartotta érdeklődni:

– Nálunk az orosz zárdák tele vannak csodákkal.

Henriett nagyszerűen ámult epekedő tekintetével és a gróf jeladása már későn érkezett. Mielőtt Livinszky a gróf lábának hátrafelé való mozdulatát észrevette volna, Henriett már elhagyta a zászlót a muszka kedvéért és a kövér Milka diadalmasan robogott Miklóssal a romok közé.

– Hát hol az a kép? – kérdezte harsány hangon. Majd halkan hozzátette: – De valahogy meg ne mutassa, mert igazán nem vagyok rá kiváncsi. Csak ezektől az utálatos férfibolond nőktől akartam szabadulni. Az már rettenetes, a mit ezek az asszonyfélék csinálnak, de az öreget sem veszem ki. A grófné sem álmodik mással, mint ifjú vadászszal, a ki Lafontaine meséket mond halkan az erdőben. Furcsa, hogy az ön vadőrei mind jégszürke vénemberek ezen a tájon.

– A kegyelmes Svarczenberg herczegnő kérésére intézkedett így az uradalom, – felelt a gróf. – Én csak utólag tudtam a dologról. A herczegnő kérését természetesen teljesítették alkalmazottaim.

– A herczegnő nagyon kegyes. Csak attól félek, hogy nemsokára kevesebben leszünk. A grófné meg van bolondulva Lafontaine meséi miatt. Neki hallani kell azt… A föld kerek és nagy. Valahol tán akad valaki, a ki a grófnénak hajlandó mesélni…

– Honnan ismerjük mi egymást?

Milka sértődötten lépett hátra:

– Hát ön nem emlékszik? Ah, milyen fatális helyzet! Tehát én egy idegen úrral sétálok az erdőben?

– Korántsem. Bizonyosan ismerem.

Milka felemelte a mutatóujját.

– Nos, figyeljen! Emlékszik Duczi grófra?…

Miklós lusta volt gondolkozni. Bólintott fejével:

– Rendben van, most már emlékszem.

– Hiszen ön még szerelmes is volt egy kicsit belém!

– Természetesen.

– Azt mondták, hogy bánkódott is utánam.

Miklós nem sokáig tudott uralkodni egyenes természetén.

– Alig hiszem… Az az úr nem olyan ember, a ki bánkódni szokott valami után. Nincs rá szüksége.

– De hiszen magáról van szó Merseházy.

Miklós gróf vérfagyasztó komolysággal kérdezte:

– Nos és kegyed azt gondolja, hogy egy Merseházynak szüksége lehet bármire?

– Lássuk azt a csodatevő képet! – kiáltotta boszúsan Tóváry Milka. – Becsületemre, ha még egyszer szolgálnék a gárdistáknál, jobban megbecsülném azokat a pompás leventéket, a kik egykor oroszlánketreczbe ugrottak keztyümért.

A csodatevő kép egy falmaradványon volt, esőtől, vihartól, széltől vert szent asszony ült ott kék palástban és körülötte apró angyalok repkedtek karikában.

Milka összetette a kezét:

– Szent asszony, ha már nem adtál nekem férjet, adjál legalább egy gyereket, – mondta komoly áhítattal.

– Pszt, füle van az erdőnek! – szólt közbe Miklós gróf.

– Bár lenne! – felelt Milka kómikus bánattal.

– Minek volna magának a gyerek?

Tóváry kisasszony búsan vállat vont:

– Egyelőre magam sem tudom, hogy mit csinálnék vele. De midőn húszesztendős volna, már az udvarnál szolgálna és fehér köpenyegben járna. Udvari tiszt úr volna Bécsben, mint az apám! Kedves gróf, csak a trónusnak van igazi fényessége. Önök mágnások mind elbújhatnak a czímerükkel, koronájukkal! Engem Anna Immakuláta osztrák főherczegasszony tartott a keresztviz alá!

Miklós jókedvűen bólintott.

– Szép dolog. Magam is tisztelem a főherczegnőket, a míg fiatalok. Szent nevük van és milyen pompásan alkusznak Bécsben a Grábenen! Ezt a tulajdonságukat még Mária Teréziától örökölték, a ki mindenekelőtt jó gazdasszony volt.

– Hát lesz fiam? – kérdezte a szentképet Milka és vörhenyes haját megigazította tenyerével. – Nagy, erős fiút akarok, mint egy medve, olyan legyen. És kövér, mint Merseházy!

A konyha felől kürtszó jelentette, hogy a szakácsok elkészültek munkájukkal. Milka otthagyta a szentképet.

– No, enni még jobban szeretek, mint imádkozni. Reméllem, kitettek magukért a szakácsai?

– Az én szakácsom főzte az angol koronázási ebédet. Talán most se hibázta el a dolgát.

Milka legyintett:

– Az nem jelent semmit, hogy öreg ladyknak és vén lordoknak főzött! Főzzön nekem! Mert én magam is tudok ám főzni! Engem nem lehet megcsalni fűszerrel. Az ételnek az igazi ízét akarom. Mondja, Merseházy, hát igazán nem volt szerelmes belém?… Esküdjön meg.

– Esküszöm.

– Akkor még lesz! Olyan szerelmes lesz, mint egy pataki bagó diák a papnéba. Én meg fityet hányok magának.

Miklósnak ismét fejedelmi rohama volt.

– Asszonyom, kisasszony, drága hölgy! Ha én még egyszer szerelmes leszek, magának adom a szentvári kastélyomat!

– Állom a fogadást! – felelt Milka komolyan és piros napernyője hegyével három kabalisztikus jelt irt az erdő homokjába. Világos nagy szemével a gróf arczába nézett:

– Csak egyféleképen menekülhet meg. Ha már szerelmes másba! Különben felköszön ablakomba, mint a kapitány, midőn osztálya élén piros csákóban lovagol és öt hornista fújja a háta mögött a legszebb dallamot a huszártrombitán!

Miklós gróf nevetett a dalmos fehérruhás hölgy furcsa mókáin. Szerette, ha a nők kedélyesen megmondták szemébe az igazat, mert legalább válaszolhatott ő is.

– Kezét csókoltatom a fejedelemasszonynak, de én már csak megmaradok barátnak, nem leszek huszár.

– Az ördög bújjék magába, Merseházy, – mormogta víg nevetéssel Milka, – hát igazán nem akar szerencsétlenné tenni? Azt hittem, hogy a szabin nők elrablását fogja utánozni ezen az erdei mulatságon! Nézze, tőrt is hoztam magammal! Lánykoromban mindig a keblemben hordtam. Mennyit elővettem, milyen szamár voltam!

– Azt hiszem, most is elővenné!

– Ugy-e? Csak a szám jár. Nem vagyok ám én egy cseppet sem rosz, csak mérhetetlenül unatkozom ebben az elátkozott kastélyban. De micsoda nérói ötlet: asszonyokat együvé zárni. Csodálom, hogy még eddig meg nem mérgeztük egymást, folytonosan veszekedünk. A grófnénak eleinte kezet csókoltunk, de mióta észrevettük, hogy álnév alatt levelez egy bécsi képesujság hirdetései között, azóta vége a dicsőségnek. Legutoljára Rohan herczeg kérte meg a kezét… Persze a levelet mi hamisítottuk!

– És Hartleben Zsófia?

– Tudtam! – kiáltotta Milka. – Már régen vártam, hogy mikor tudakozódik a szürkeszemű szfinxről. Nos, hát Zsofka nem szfinx, barátom. Reménytelenül szerelmes egy lovastisztbe. Miután azonban kauczió nincs, szerelem sincs. A tiszt Klágenfurtban szolgál és jelenleg egy kalaposnő a kedvese… A bolond Zsófi minden este imádkozik az arczképéhez.

– Ördögi, – mormogta Miklós.

– Igen ám, de a tiszt mellett szivesen boldogítana másokat is szerelmével. Sohase nősüljön meg, gróf. Nem tudom megérteni a férjeket, hogyan birják kiállani azoknak a férfiaknak gúnyos pillantását, a kik nejükbe szerelmesek voltak. És nejük beléjük.

– És Henriett?

Milka lemondólag legyintett, aztán súgva mondta a gróf fülébe:

– Hiszterika. Ne beszéljünk erről.

Az ebéd valóban nagyszerű volt, mint Miklós előre megjósolta. Már mindenki elfoglalta helyét, csupán Henriett és a muszka hiányzott. A mint később kiderült, Henriett rávette Livinszkyt, hogy egy fába vésse a nevét. Ezért késtek el az ebédről. Xypszy baronett láthatólag megtalálta azt az úridámát, a kinek keze olyan finom és tiszta volt, a milyent kivánt, szorosan ült Hartleben Zsófia mellett és midőn a hangászok rázendítettek, jókedvűen ütötte poharát a hölgy poharához.

Miklós helyeslőleg nézett körül. Igen, félig-meddig így gondolta a dolgot. Csak az nem tetszett neki, hogy két barátja, Livinszky és a báró olyan hamar megadták magukat. Mi marad ebédutánra, ha máris feladták a várat az amazonoknak! Ő azt olyanformán gondolta, hogy az asszonylaki hölgyek, mint ez elhagyatott, férfinélküli magányukból nyilván következhetik, formális ostromot intéznek Miklós és gavallérjai ellen. Már most, hogy megadják-e magukat a gavallérok, ez mindenesetre függ a roham hevességétől! De ostrom nélkül letenni a fegyvert? Nem, ez nem volt egészen helyénvaló.

Csupán Milfay Olivéren pihent meg kedvteléssel a szeme. A nyugalmazott gavallér olyan unottan üldögélt, mintha az sem érdekelné, hogy ő maga a világon van. Milka intézett ugyan néhány rohamot Olivér nyugalmának megtörésére, de az hajthatatlan maradt. Udvariasan, hidegen tért ki a női fegyverek elől.

Milka odasúgta a grófnak:

– Mondja, nem elmebeteg a barátja? Azt hiszem, erősen melankólikus, később közveszélyes lesz.

Miklós nagyszerűt nevetett.

– A barátom a legokosabb ember. Csupán üvegen át nézegeti a nőket.

– Nono, nekem nem tetszik az a sűrű szemöldöke, sem horgas orra. A horgasorrú férfiak mind nőbolondítók. Mátyás királynak nagy orra volt.

– Kár, hogy már nem jár erre többé vadászni. Mily nagyszerű volna, ha egyszer betoppanna az asszonylaki kastélyba a zöldvadász!

Poroszkai Pál ünnepélyesen ügyelt az ezüstedénybe hűtött palaczkokra és a fehérkeztyűs huszár sűrűn töltögetett a hölgyek poharába. Szokása szerint Miklós gróf is hatalmasan evett és ivott, csakhamar rákvörös lett az arcza és a szeme könnybeborult.

Milka volt a szomszédja és a kövér hölgy ugyancsak bátran kezelte a butéliákat. A szemét a Miklós szemébe fúrta.

– A ki nem akar szerelmes lenni, annak nem szabad annyit innia, gróf úr. Az ital a legjobb kerítő. Hány ember átkozza Champagne nyájas dombjait! Lajos király részeg fővel házasodott.

– Milyen jól tudja a történelmet! – mormogta Merseházy.

– Tanárnői diplomám van, gróf. Magának miféle diplomája van? Kutyabőre, kilencz gombja, találta, a nélkül, hogy a kezét kellett volna kinyújtani. De ha egyszer lányom lesz: szinésznőnek nevelem. A szinésznő a legboldogabb lény a teremtésben. Arany tálczán kinálják neki a szerelmet. És ő válogathat benne. Minden férfi az övé, ha akarja, a ki a nézőtéren megjelen.

Henriette most élesen, hosszan kaczagott, mert a muszka megcsippentette a karját.

– Bontsunk asztalt, – indítványozta most Milka. – Itt még veszedelem lesz. Henriette, ne igyál!

Az epekedő szemű hölgy (nyilván többet ivott a kelleténél) durczásan rázta meg a fejét:

– Hiába udvarolsz a grófnak. Úgy sem te tetszel neki, – kiáltotta nevetve. – Én tudom, hogy ki tetszik a grófnak.

– Kicsoda? – szólalt meg az elmerengő Zsófia, a ki látszólag halálos elszántsággal hallgatta idáig Xypszy szamárságait.

– A kiért az automobil elment! – vágta ki Henriette és mintha a világ legmulatságosabb dolgát mondta volna, hangos kaczagással hátradőlt a füvön.

(Livinszky természetesen segítségére sietett.)

– Kiért ment az automobil? – kérdezte feddő hangon Milka Merseházyt.

Miklós gróf megrázkódott:

– No lássa, már csak azért sem házasodnék meg soha, hogy ilyen hangon ne beszélhessenek velem.

– Valami hölgyet hivott meg tán rajtunk kívül? – kérdé most villámló szemmel Milka.

– Úrnőm, minden kivánsága parancs, – felelt Merseházy gőgösen, mert ismét olyan volt a hangulata, – ámde ezen a darab földön és még nyolczvanezer holdon én rendelkezem.

Henriette, midőn észrevette Milka kipirosodott arczát, megelégedetten nevetett és lovagja karjára támaszkodva, visszatért a nagy fához, hogy a betűket tovább véssék a fa kérgébe.

Zsófia, bár titkon figyelte a grófot és nem puszta véletlenségből mutatta neki finom harisnyáját, végül is lemondott és búsan könyökére hajtva fejét, megengedte Xypszynek, hogy kezét – azt a bizonyos kezet – kezébe vegye.

A völgyben felhangzott az automobiltülök hangja, a gróf megrázkódott és hirtelen Milfayra pillantott. Olivérnek is úgy megfeszült a tekintete, mintha versenylovak futását kisérné figyelemmel a czél előtt. Milka tele töltötte poharát pezsgővel, majd a pezsgőt a földre locscsantotta.

– Arra, a kit az autó hoz.

A szürke automobil azonban üresen kanyarodott fel a hegyi úton.

– Ostoba teremtés, – dörmögte Milka és most már megivott egy pohárral. – Csaknem elrontotta a jókedvemet.

A soffőr jelentett valamit Poroszkai uramnak. Poroszkai a régi urasági cselédek fesztelenségével lopózkodott gazdája háta mögé és valamit a fülébe súgott.

Miklós gróf először nagyot kaczagott, aztán elkomolyodva intett Milfaynak.

– Gyere Olivér.

– Hová mennek? – kérdezte Milka. – Én is megyek.

– Csak mulassanak jól, mindjárt visszajövünk!

– Tegye bolondá az öregapját. Mégis csak nő van ebben a dologban, – pattogott Milka.

Miklós, Olivérrel elhelyezkedett a gépkocsin, kiadta a rendeletet, hogy olyan gyorsan haladjanak, a mint csak lehetséges. A szürke automobil mint egy nagy dongó vágtatott belé az erdők között kanyargó útba.

– Csak az történt, hogy Treszka kisasszony megmérgezte magát! – mondta Miklós gróf.

Aztán sem ő, sem Milfay nem szóltak többet az egész úton. Azt figyelték, hogy az automobil hogy vágtat versenyt a töltésen haladó bécsi gyorsvonattal.

A gyorsvonat eltűnt a kanyarulatnál, a borszkai fenyvesek illata csapta meg az arczukat.

Az automobil egy másodpercz mulva megállott a sétatér közepén.

Kiváncsi fürdővendégek tolongtak a sétatéren.

– Már jobban van! – kiáltotta Kricsfalvi, a ki valamely különös okból ismét feltűzte a sárga szalagot vállára.

A kis fürdőház árnyékos terasszán le volt eresztve a zöld zsalugáter. Tolcsvai várnagy levett süveggel, könnyes arczczal lépett a gróf elé és ősz fejét kezére hajtotta.

– Becsületemre, bolond a Treszka! – siránkozott. – A helyett, hogy elment volna mulatni az asszonylaki erdőbe az automobillal, befordult a szobába és bekapta a mérget. Szerencsére itt volt a doktor.

– Ejnye, a kutya teremtésit! – pattogott a gróf. – Tolcsvai uram, adja férjhez a leányát, vagy én adom férjhez.

Miklós gróf meglehetős felindultsággal lépett a szobába, Olivér az öreg várnagygyal maradt.

– Valami rosz hir lehetett a szegénynek az a majális! Mert hiú ez a leány, kérem, hiú, mint egy herczegnő.

Miklós gróf (most mint az uradalom atyja) megsimogatta a kanapén fekvő Treszka fejét.

– Hát miért tette ezt, kis bogár? – kérdezte gyöngéden. – Tudja, hogy szeretem, hát miért akart megszomorítani!

A leány felemelte a fejét. Megragadta a gróf kezét:

– Mondja, kegyelmes úr, Milfay tudja, hogy öngyilkos akartam lenni és ott maradt az asszonyokkal?

Miklós gróf merőn a leány arczába nézett.

Különös, eddig nem sejtett érzések váltódtak ki a szivéből. A leány dús szőke haja kezére omlott és önkéntelenül, lágyan megsimogatta a leány fejét.

Egy másodperczig visszafojtott lélegzettel állott.

Aztán mélyen felsóhajtott:

– Milfay odakünn van. Majd beküldöm, – mondta tompa hangon és lehajtott fővel kiment a beárnyékolt szobából.

Mire a napsütésre ért, ismét Merseházy lett, a fejedelmi vér. Büszkén felemelte a fejét és Milfay vállára tette a kezét:

– Olivér, szereted te Treszkát?

Milfay megrázkódott, aztán kesernyésen mosolygott.

– Azt hiszem: igen.

– A teremtésit! Hát miért nem szóltál? Eregy be, csókold meg a kezét, aztán vedd el, vagy csinálj vele, a mit akarsz. A leány hozományba kapja a szentvéri váram, meg a hozzá tartozó földeket. Megigértem – valakinek.